UTÓSZÓ
Kiadványunk Krúdy Gyula egy elfelejtett kisregényét teszi újra
hozzáférhetővé. Ebben az itt is közölt formában először és máig
utoljára 1927-ben jelent meg Szent Margit-mesemondás címen. A Magyarság
Könyve című könyvsorozat első kötete volt, egybekötve egy Payson
Terhune nevű ismeretlen angol szerző (talán álnév?) egy
pszichologizáló krimijével.
Volt azonban a műnek már egy korábbi változata is, amelynek címe: Szent
Margit leánya. Az alcím itt is az ezúttal zárójelbe helyezett mesemondás.
Ez a változat 1922-ben jelent meg, az Eisler Kiadónál. Természetesen még nem
tartalmazza a végső változat elő- és utóhangját. Ismerve Krúdy
munka-, illetve publikálási módszerét, nem csodálkozhatunk, hogy - forgatván
Gedényi Mihály kitűnő Krúdy-bibliográfiáját, ahonnan az eddig
adatokat is vettük - még egy előzményt találhatunk, ennek címe is Szent Margit
leánya, azonban ez csak elbeszélés, a későbbi kisregény töredékes
csírájának tekinthető; egyébként 1921-ben jelent meg a Krúdy által
szerkesztett Szigeti Séták című folyóirat július 17-ei számában. Az író ez
idő tájt költözött a Margitszigetre, és ekkor vállalhatta el a szigeti
gyógyfürdőt üzemeltető részvénytársaság kérészéletű
képeslapjának szerkesztését.
Az előbb burkoltan arra céloztunk, hogy Krúdy igen sokszor járt el
olyan módon, hogy - anyagi okokból - egymás után több helyen is megjelentette
ugyanazon írásait. Azonban - mint Bezeczky Gábor kutatásai kimutatták - az
újrapublikálást mindig felhasználta arra, hogy módosítson a szövegen, és így
hangsúlyokat eltörölve, színeket módosítva, szereplőket kicserélve, új
kezdőmotívumot vagy zárlatot beiktatva, tulajdonképpen legtöbb alkalommal
új művet hozott létre.
Előzményeihez viszonyítva a Szent Margit-kisregény is új műnek
számít. Hangsúlyosan azzá teszi elsősorban az a személyes hang, amely a
nemrég átélt súlyos betegségét illeti, s ezzel kapcsolatban annak a rég
elveszettnek gondolt, gyermekkori vallásos hitnek a föléledését, amelyet
indokol a halál pitvarából való visszatérés megilletődöttsége.
Azonban magának az alaptörténetnek az újramesélése is újabb hangsúlyokat
kap, ha összevetjük Krúdy 1927-ben megjelent egyéb írásaival, illetve
szűkebben a Magyarság hasábjain közölt műveivel. Elég arra
emlékeztetni, hogy ennek az évnek a termése Az utolsó szivar az arabs
szürkénél, az egyik legnagyszerűbb mesternovella, amely a Nyugatban
jelent meg három héttel korábban, mint a Szent Margit-regény, de ha csak a
könyvsorozatot kiadó napilapnak szánt írásokat nézzük, akkor láthatjuk, hogy
éppen ebben az évben fut végig "A tegnapok ködlovagjai" című
arcképsorozat folytatása, amely A XIX. század vizitkártyái címet viseli.
Vagyis Krúdy belemerül a múlt század árnyainak célzott, a jelennek szóló
felidézésébe (az olvasó ezt szerencsére maga is megállapíthatja, mert a két
sorozat anyaga, legalábbis nagyobb részt megjelent a két életműsorozat
köteteiben, illetve a Gondolat Kiadó által kiadott A szobrok megmozdulnak
című gyűjteményben).
Hogy mennyire pontosan célzott ez a látszólag nosztalgikus adomázás, azt
mégis úgy lehet a legjobban szemléltetni, ha a vizitkártya-sorozat egy olyan
darabját vesszük szemügyre, amely nemcsak, hogy nem jelent meg egyik
gyűjteményes kötetben sem, hanem még az idézett bibliográfiából is
kimaradt. Ennek címe: Ferenc József lovagjai, a Magyarság szeptember
18-ai számának 13. lapján jelent meg. Ottó főhercegről szól, IV.
Károly király apjáról, Habsburg Ottó nagyapjáról. A történet szerint a
főherceget botrányos nőügyei miatt Ferenc József egy időre
kitiltotta Bécsből, sőt még a neki járó kifizetéseket is letiltotta.
Ottó bánatában Pestre bujdosott, ahol a főhercegi erkölcsöket sokkal
szelídebben ítélték meg. Végül azzal a zseniális trükkel szerezte vissza a
császár-családfő bizalmát, hogy 1908-ban Budán középkori jelmezes lovagi
tornát rendezett. A pompás, nagyrészt eredeti páncélokba a magyar és osztrák
arisztokrácia legkiválóbb történelmi neveit hordozó fiai bújtak: Andrássyak,
Wenckheimek és mások, és teljesen a középkori hagyomány szerint lökdösték le
egymást dárdájukkal a lóról. A lovagi tornán elmaradhatatlan
"rózsa-királynő" szerepét Auguszta főhercegnő
játszotta és ezek után a király is úgy érezte, hogy nem maradhat el. A
végeredmény: Ottó újra visszamehetett Bécsbe és megint kapta az apanázst.
A Magyarság, a Milotay István által alapított lap 1927-ben tartott a 8.
évfolyamánál. Konzervatív-keresztény hangütés jellemezte, némi
"szalon-antiszemitizmussal" és igen erőteljes legitimista
rokonszenvekkel. Ezért érthető, hogy némi fanyalgással ugyan, de nagy
műnek tartja Babits regényét, a Halál fiait, de gyanakvással
néz Baumgarten Ferdinánd hagyatékára, mert úgy véli, hogy nemzetellenes
irodalmi elitet akarnak ezen a pénzen kitenyészteni. A főszerkesztő
akkori legitimizmusából fakadólag - tudjuk, ez később jobboldali irányba
fordult - természetesen a lap nagy helyet szentelt a mártírnak tekintett IV.
Károly király kultuszának. Külön cikkekben számolt be a halál évfordulóján
Madeirán és Tihanyban tartott megemlékezésekről. Ehhez a királyhű
áhítathoz képest Krúdy története a megboldogult uralkodó édesapjáról
feltétlenül olyan groteszk ellenpontként értékelhető, mint amilyeneket az
író már korábban is elhelyezett például a világháború idején a törhetetlen
osztrák-magyar fegyverbarátságot hirdető vezércikkek árnyékában, a
Virradatban írt kuruckodó tárcáiban.
1927 magyar szempontból legnagyobb szenzációja kétségtelenül Rothermere
lord, a Daily Mail tulajdonosának Trianon revíziójára vonatkozó akciója volt.
Az egész magyar sajtóban, így a Magyarság hasábjain is egymást érték a
szenzációsabbnál szenzációsabban tálalt hírek arról, hogy a lord ígéretei
nemsokára hatályon kívül helyezik majd az országot megcsonkító
békeszerződést. Számos térkép jelent meg, amelyben megpróbálták lerajzolni
az ország remélhető határait. A Reggel c. napilap június 27-ei számában
Krúdy is írt erről; Az angol lord térképe című cikke
természetesen azóta is kimaradt minden válogatásból. Az, hogy egy sajtókirály
kezdeményezhetett egy ilyen óriási horderejű külpolitikai akciót, nagyon
megnövelte Milotaynak, mint főszerkesztőnek az önbizalmát. Ezzel
magyarázható, hogy - amikor meghirdeti az előfizetőknek ingyen adandó
könyvsorozat tervét - augusztus 14-én azzal húzza alá a lap, illetve a lap
által támogatott könyvsorozat jelentőségét, hogy azt akarja: "a sajtó
tudjon változtatni országhatárokat is". Az augusztus 20-ai
hirdetésszerű cikkben pedig, ahol közli, hogy a sorozat első,
szeptemberi kötete éppen Krúdy regénye lesz, láthatólag olvasás nélkül így
kommentálja a művet: "Szent Margit korának [...] történelmi
levegőjét, küzdelmeit és harcait idézi föl". Valamint a névtelen
beharangozás szerzője szerint a sorozat "a magyar propagandának átható
erejű, hatalmas fegyvere [...] a csonka országban..."
A regény bármely olvasója megállapíthatja, hogy Máriássy Ilona története
természetesen a legkevésbé sem felel meg ennek az optimista propagandisztikus
célkitűzésnek, nem is beszélve a hozzákötött krimiről. Nem is
vehették nagyon komolyan a lap szerkesztői a harcias célkitűzést, a
könyvsorozat egyértelműen szórakoztató lektűröket közöl. Így például
mindjárt a második kötet októberben Stephen I. Wolff Hauma c. regénye
volt.
Ha nem is ilyen értelmű propagandához, de a Margitsziget, illetve az
ottani gyógyfürdő propagandájához valamiképpen mégis csak kapcsolódott a
szigetet felidéző regény. Elég, ha átlapozzuk a Magyarság 1927. évi képes
mellékletét. Július 14-én a margitszigeti strandról láthatunk két fotót;
ugyanabban a számban jelenik meg először Hamburger István plakátjának
reprodukciója is: "Szt. Margit-sziget a Duna gyöngye". Augusztus 4-én
ismét margitszigeti képeket közölnek, augusztus 11-én újra tíz kép csinál
kedvet a margitszigeti strandélethez (nem éppen apácásan öltözött hölgyekkel).
Augusztus 25-én: "Séta a szép Margitszigeten"; szeptember 1-jén -
Krúdy kötetének megjelenésével egy időben - képriport számolt be arról,
hogy immár autóbusz jár a Margitszigetre (Papp Jenő cikke egyébként július
24-én hangulatos cikkben búcsúzott el a szigeti lóvonattól). Az év végéig még
tíz alkalommal találkozunk képekkel a Palatinus strandról, a Szanatóriumról, a
Margit-fürdőről, a parkról, valamint újra közlik a Hamburger-féle
plakátot, közlik Weszely R. T. plakátját is, valamint kétszer is reprodukálják
Gara Arnold művészi rézkarcát, amely egyrészt a Nagyszálló épületét,
másrészt a szűz királylány alakját ábrázolja és emléklapként osztogatták a
Szanatórium vendégeinek. Megállapítható, hogy abban az évben az újság képes
melléklete legtöbbet a Margitszigettel foglalkozott. (Figyelemre méltó, hogy
Kodolányi János a lap ezen évfolyamában közölte Tavaszi fagy című
regényét. Elképzelhető, hogy a tíz évvel később közzétett Boldog
Margit témájával itt találkozott először a szerző.)
Ami Krúdy regényének forrásait illeti, két részre kell bontanunk a kérdést.
A Boldogtalan Máriássy Ilona és családjának története merő fikció, a múlt
század elejének abba a pesti környezetébe helyezve, amelyet az író már oly
szuggesztívan ábrázolt A magyar jakobinusok című regényében is
(1912). Kisebb szándékos vagy figyelmetlenségből adódó anakronizmusok
vannak benne: pl. József nádor nem István nádor fia volt, hanem Lipót királyé;
István nádor az ő fia volt; Kármán József pedig már 1795-ben meghalt,
tehát szerepeltetése a napóleoni háborúk korában anakronizmus.
A Margitszigetre vonatkozó történeti adatok, a szigeten a középkorban élt
szerzetesekre és az általuk emelt épületekre tett célzások fő forrása
minden valószínűség szerint Törs Kálmán könyve: Margit-sziget
(Pest, 1872). Az ebben található adatokat egyébként népszerűsítette a
Margitszigetet üzemeltető főhercegi igazgatóság, illetve - 1908 után,
mikor a sziget a főváros tulajdonába került - az irányítást átvevő
részvénytársaság. Ők ugyanis magyarul, németül és franciául több kiadásban
is prospektusszerű útikalauzt jelentettek meg, amely tartalmazza a sziget
történetén kívül a gyógyforrás fő geológiai és orvosi jellemzőit is.
Sajnos nem sikerült megtalálnunk annak a plébánosnak a könyvecskéjét, akire
Krúdy mint antikváriumban vásárolt olvasmányának szerzőjére hivatkozik.
Valószínűsíthető viszont, hogy Krúdy használta Radványi Imre
művét: Margit-sziget története (Pest, 1858), amely egyik fő
forrása volt Törs Kálmán könyvének is, és amely egyedül emlékezik meg
részletesen a szigethez fűződő budai és óbudai legendákról.
"Közepén a gyümölcsösnek másfél lábnyi átmérőjű bedugult,
behányt kútnak látjuk nyomait, hol csak a helyenkint föltünedező kövek
jelölik a kút egykori koszorúját. A budai népnek Margit szigetére vonatkozó
hagyomái (sic!) között a kút fontos jelenet; miután szerinte itt volnának a
kolostor kincsei elrejtve, miket a törökök elől menekült apáczák magukkal
nem vihetvén, ide temettek. Ezek közt nem kis szerepet játszik egy ezüstből
öntött harang, mellynek messzeható hangja bizonyos időkben imára ébreszti
éles csengésével az éjféli álomba szunnyadókat.
Van még a jámbor legenda szerint Margit szigetének egy pontja - helyét
azonban senki sem tudná megmutatni -, hol Margit halála napján éjfél előtt
sajátságos fényár lepi el a körvonalat, a lég hasonlíthatlan báj-illattal telik
meg, és a föld lakója, ha mennyei kegyelem által vezettetik, e ponton magasztos
dalok énekét hallja a magasságból lezengeni. És midőn az éjféli harang
kongása viszhangjában (sic!) is elnémult, a földből fellobogó kék lángok
jelölik az ott rejlő kincseket.
Valljon a Margit-szigeti kincsásók illy jelenségek után indultak-e? tudni
nem lehet. Annyi bizonyos, hogy még újabb időkben is tétettek
kincs-keresési kisérletek; és erélyesen kelle gátolni eme visszaélést, mellyel
a sziget földje többfelé fölturkáltatván, ez által a kert csin- és tisztaságban
szenvedett.
Különösen az ó-budai nép között sürübbek a Margit-szigetet illető
legendák. A hányat hallottam, csaknem mindegyikét az éjfél és a kincs jellemzi.
Nem lévén azonban föladatom a nép száján forgó minden regét egybegyüjtögetni,
elhagyom e tért, történetünket folytatandó" (i. m. 111-113. l.)
Föltehető, hogy Krúdy még annak idején, a Szigeti séták című
fürdőújság szerkesztésekor olvashatta a fenti idézetet a kincsekről,
legalábbis erre látszik utalni a Magyarságban 1927. augusztus 28-án közölt
tárcája. A magyar szentek szigete, amely felfogható úgy is, hogy
könyvének témáiból ad figyelemfelkeltő előzetes antológiát.
Végezetül nagyon fontos, hogy a kincsásás motívumának összekapcsolása a
szigeten lakó cigányvajdával, illetve cigány-palatínussal, valamint a föld
alatti alagúttal később visszatér majd egyik legizgalmasabb regényében Az
Etel király kincsében, amely már csak az író halála után jelent meg a Pesti
Naplóban, kötetben először pedig 1956-ban. Csakhogy míg a Szent
Margit-regényben a föld alatti alagút pozitív, üdvöt hozó, tehát mintegy
mennyei szentség fényében jelenik meg, addig a posthumus műben teljes
démoniságában jelképezi Magyarország ellopott, föld alatti, pokoli bitorlók
kezére került hajdani dicsőségét és szentségét.
Szörényi László
* V. István és Erzsébet hercegnő koporsóit csak az
1838-iki árvíz után találták meg a Margit-kolostor romjai alatt. De a régi
feljegyzések tudtak róla, hogy egy Árpád-király nyugszik a falak alatt
leányával.
|