VIII. FEJEZET

Levél a nyárfa héján

Máriási Ilona akkor találkozott József nádorral, midőn a legkedvesebb munkájával: a vasfa megtisztításával volt elfoglalva.

A vasfa arról nevezetes, hogy százesztendős korában kezd virágozni. És a szigeti vasfa ezen a télen múlt el kilencvenkilenc esztendős. Elképzelhető, hogy a szenvedélyes kertész, a nádor, mily szorgalmas gondossággal vigyázott a vasfára.

Ugyan kinek adatik meg egy százesztendős fa első kivirágzását láthatni? Ritka ember, még a kertészek között is, aki a vasfát kivirágozni látja.

A nádorispán kezében hosszú féregtisztító pózna volt, és annyira elmerült munkájában, hogy darab ideig észre sem vette a leánykát, aki csendesen, illedelmesen nézte a nádor munkálkodását.

- Ki vagy te, gyermekem? - kérdezte József nádor, amikor a piruló leánykát szemügyre vette.

Máriási Ilona megmondta a nevét.

- Ismerlek - felelte a nádor. - Ott laktok édesanyáddal nem messzire a Margit-kolostortól. Az én seregemben, a magyar nemesi felkelők között is szolgál egy vitéz óbester, akit Máriásinak hívnak.

- Ő az én édesatyám.

A nádorispán most már figyelmesebben vette szemügyre a leánykát. Megkérdezte, hogy mióta lakik a szigeten, mikor kapott édesatyjáról hírt, azután szenvedélyes kertész módjára a szigeti növényzetre terelte a beszédet a jó nádorispán.

- Ennek a fának neve és ismertetése, amely körül íme foglalkozom, még a híres, nevezetes debreceni Füvészkönyvben sincs benne.

Az a neve ennek a fának magyarul: vasfa, latinul: Gymnonadus candensis. Észak-Amerikában, azokban a csodálatos őserdőkben szokott megteremni, amely őserdőknek a növényzetét még ma sem ismeri teljes pontossággal a tudomány. Ki tudná, hogy milyen kalandos úton-módon került a messzi világrészből a vasfa a Margitszigetre. Igaz, hogy akadnak bátor hajósok, akik életükben többször is megjárták Amerika földjét, de tudomásom szerint a Margitsziget lakói közül még senki sem fordult meg Amerikában, hogy magával hozhatta volna ennek a nevezetes fának az oltványát. Ám egyébként is legalább százesztendős ez a fa. Abban az időben verte ki Lotaringiai Károly a törököt Magyarországból. Lehetséges, hogy a törökverő hadvezér seregében volt olyan ügyes kertész, aki megszerezte az amerikai vasfa oltványát.

- A vasfa megnő huszonkét méter magasra is. A levelei pedig, amelyek a fa koronája körül nőnek, egyméteresek. S ezenkívül is jótékony természetű ez az óriásfa. Ha szűkiben van édesanyád otthona a szappannak, csak jöjjön a vasfához. E fa lehullott kérgével éppen olyan jól lehet ruhát mosni, mint a legfinomabb szappannal. Ám ha a kávétok van fogyatékán, akkor is segít a vasfa. A leveleiből könnyűszerrel lehet kávét főzni, mely éppen olyan ízletes, mint a valódi kávé.

Amíg beszélt a jó nádorispán, befejezte munkáját a fa körül, és újabb fát keresett, amellyel tovább foglalkozzon. Nem is csodálkozott, hogy a leányka nyomon követi. Azt hitte, hogy a leányka éppen olyan szenvedélyesen szereti a kertészkedést, mint ő maga.

Egy óriási szilfához értek, mely magasra emelte koronáját.

- A sziget legrégibb fája tudomásom szerint.

A szilfától a gyertyánfákig jártak, mely fák oly egyenesen nőnek, mint a gyertyaszál. Hatalmas példányok voltak belőle a szigeten.

- Tudományos néven komlófának is hívják őket. Amerikából, Ázsiából jöttek ők is a szigetre - mondá a nádorispán.

És sorba járták a platánokat, a sátorfákat, a fenyőket, a különböző törpe fákat (melyeknek hazája Japán), és a jó nádornak minden fáról volt mondanivalója a leánykának.

Nem csalódtak azok, aki József nádort kora legjelesebb botanikusai közé sorozták. A legtanultabb kertész se tudott volna többet mondani a ritka szép fákról.

Hát még a rózsákról mennyi elbeszélnivalója volt a nádorispánnak. A sziget rózsakertjét már atyja, István nádor kezdte ültetni, de az ő idejében növekedett meg a rózsatők száma körülbelül ötezerre. A föld legnemesebb rózsái nyíltak itt nyaranta. De még korai volt az idő. A rózsák még téli álmukat aludták.

Beszélgetés közben a jó nádorispán csak arra tért magához, hogy ugyancsak kongatják a harangot az óbudai parton.

Ez a harangkongatás tudvalevőleg azt jelentette, hogy valaki át akar jönni a szigetre, csónakot hív.

A nádor tenyerét a szeme elé emelte, amint átnézett a verőfényes partra.

- Az ebédemet hozzák a budai palotából. Bizony egészen megfeledkeztem róla. Kis Máriási Ilona, el kell búcsúznunk.

Kezét nyújtotta Ilonának, mire Ilona illedelmesen meghajolt.

- Fenséges úr, egy nagy kérésem volna...

- Szívesen gyermekem.

Ilona ekkor kebléből elővette azt a levelet, amelyben családjának és atyjának sorsát leírta. Papiros helyett - mert papirosa nem volt - a nyárfa hártyaszerű, hófehér kérgét vette. Tavaszkor hámlanak a fiatal nyárfák.

A nádor megforgatta kezében a különös levelet.

- Sok mindenféle írás érkezett már hozzám, de ilyen finom papirosra még senkinek se jutott eszébe írni - szólt József nádor. - A világ leghatalmasabb urainak sem áll rendelkezésükre ilyen jeles levélpapír.

- Én pedig csak egy szerencsétlen leányka vagyok.

A nádor lehajolt a leánykához, megsimogatta az arcát:

- Amennyiben tőlem függ, segítve lesz bajodon, gyermekem.

Ez a nap volt eddig a legboldogabb nap Máriási Ilona életében.

De nem is felejtette el azt, amit a nádorispántól a Margitsziget különböző fáiról hallott. Elmesélte otthon az édesanyjának, és sorjára elmondta Kármán Józsefnek, a költőnek, mikor legközelebb a szigetre látogatott.

A költő csak meresztgette a szemét ennyi tudomány hallatára.