Part

 1    1|      halkan, forrón és hosszasan sóhajtott. Pedig csak tizenhat esztendős,
 2    1|  lehunyta a szemét, és csöndesen sóhajtott.~- És tíz évig váratott
 3    1|      szólott, csendesen, melegen sóhajtott, és a szeme előtt holdfényben
 4    1|     egyik lámpás hirtelen nagyot sóhajtott. Ugyanakkor felnyögött a
 5    1|      támlájára volt dobva, aztán sóhajtott, és eltűnt a selyemágyban.
 6    1|          reménytelen?~Az asszony sóhajtott, és gyermekes, zokogó hangon
 7    1| elhagyott, mert egyedül vagyok - sóhajtott magában az asszony. - Már
 8    1|   eldugta a pad mögé.~- Furcsa - sóhajtott az aranymívesné -, a férfiak
 9    1|     vittem.~- Bizony, úgy volt - sóhajtott a dajka.~- Szép volt! -
10    1|   szeretnék a városba jönni... - sóhajtott Szindbád.~- És?~- És elrabolni
11    1|    fiatalkorában.~- De a lelke - sóhajtott Albert.~- Romlatlan, mint
12    1|      nekem gyermekeim lennének - sóhajtott Szindbád komoran. - Mindig
13    1|         nőket.~- Én nem kezdem - sóhajtott az asszony. - Csak szomorú
14    1|          Minden nagyon jó lesz - sóhajtott végtelen megadással, mintha
15    1|       hangjuk itt maradt.~Rozina sóhajtott:~- A házat valóban még dédapám
16    1|      must a sok fanyarság után - sóhajtott fel Szindbád. A kocsi kerekei
17    1|          másvilágon?...~Szindbád sóhajtott: ez volt tehát a rejtélyes
18    1|          a seregélyektől. Nagyot sóhajtott és mindjárt tovább aludt
19    1|           a "magánháztartások" - sóhajtott fel Szindbád, amint a gyönyörű
20  Reg|    mostanában üres az expressz - sóhajtott föl Georgina. - Emlékszem,
21  Reg|        Madám mélyen, szerelmesen sóhajtott:~- Én mészárosnak szeretném
22  Reg|     boldogság.~A Madám fuvolázva sóhajtott, amikor arról hallott, hogy
23  Reg| Végre-valahára egyedül lettem! - sóhajtott egy boldogat Retyezáti.~