AZ ÉRZELGŐS UTAS

Éjféltájban baleset érte az utazókocsit, a hátulsó kerék megunta a céltalan szolgálatot, és egy zökkenésnél halálát találta. A távolban hosszú nyárfasor, mint a környékbeli rombadőlt urasági házaknak, kastélyoknak maradványa, ahol mostanában bizonyára érzelmes régi hölgyek sétálgatnak a holdfényben, a férfiakat okolják korai halálukért, és ódon hangjegyfüzetekből énekelnek.

A postakocsis útmutatása alapján Szindbád az öreg tanítónál kapott éjjeli kvártélyt a közelben alvó falucskában. (A grófnők és a többi nemes asszonyságok halotti ingeikben a faderekak mögé rejtőztek, míg Szindbád a nyárfák alatt, a homokos úton ballagott, és csak olykor csörrentek meg a falevelek egy ébredő madár nyugtalankodásától: halott nemesasszonynak, elhervadt ibolyacsokornak, amely színes tót-pohárban takarékosan bánt illatával, nem vallhat szerelmet e helyen.) És a tanító sokadmagával aludt a falusi ház szobájában, ahol Szindbád elhelyezkedett egy gyékénykanapén, amely még meleg volt egy alvó testtől. Az öreg mester asztmás volt, gyér, ősz haja ritkásan lengett, mint késő ősszel a mezőkön a zúzmara, minden köhögésével a halált hívta, amely bizonyára nem messzire állongott a háztól, és tarka dunyhák mint megannyi különös fészkek hevertek szanaszét a földön, alattuk gyermek vagy felnőtt.

- Istenem, be nehezen virrad - mondta a tanító, és fuldokolva köhögött.

A házban már mindenki megszokta a mester nyugtalan éjszakázását, mert a dunnák, takarók nem mozdultak, csak egy öreg asszony motyogta, bizonyosan álmában:

- János.

Aztán a tanító is elcsendesedett, és Szindbád a körülötte hangzó lélegzésekből próbálta megállapítani, hogy kicsoda fekszik a földön - s vajon miről álmodnak az alvók?

A gyermekekkel rendbejött. Négy-öt helyről hangzott feléje a gyermekek szokásos szuszogása, némelyik megmozdult álmában, á-t mondott vagy bé-t, kis lábak nyúltak ki a takarók alól, mintha alvásukban is folytatnák azt a sajátszerű, látszólag céltalan mendegélést, amit a gyermeklábak napközben véghez visznek. Talán komédiások jönnek az álmokban, egy trikós fiúcska bukfencezik, bársonyszoknyás leányka táncol, az öreg komédiás kardot nyel... Vagy karácsony estve van, és szőrös bundában mennek a mélyhangú betlehemes pásztorok...

A hold benézett a kis ablakon, végigment a szobán, mintha világossággal óhajtana szolgálni az álmok furcsa alakjaihoz. Csak jól nézzétek meg őket, gyönyörködjetek a furcsa figurákban, a kedves mosolyokban, az álombeli égboltozatban, reggelre úgysem látjátok őket. És talán sohasem látjátok a kis komédiásfiút és a táncos hölgyecskét, hisz a nappal tele van igazságtalanságokkal.

Majd azt vette észre Szindbád, hogy fiatal nő is alszik a szobában. Nem messzire tőle, a földön, kék dunna alatt, és Nárcisz módjára átöleli két karjával az arcát. Szabályos, a hold fényében csillogó női karok voltak, a kellő helyen barnult a fehérség, és a nyak oly fehérnek látszott, mint május hava az erdőn. A fiatal nő álmodott. A karja megremegett az arca fölött, mély sóhajtása hangzott a kebelnek, halkan, dudorászva szólított valakit, s fektében megmozdulva, egyik lábát lassan kidugta a takaró alól.

A szerencsétlen Szindbád, aki abban az időben még nők lovagja volt, több asszonylábat tartott a kezében rajongással és csodálkozással, mint illett volna egy komoly gondolkozású férfiúhoz, azt vélte, hogy szebb női lábat még nem látott eddigi életében, mint az idegen házban lassan, szinte az álom halk ritmusára előbúvó fiatal női lábat.

(Nyomban elfelejtette öngyilkos kedvesét, aki kalapkáján gyöngéd kék fátyollal és szívében mondhatatlan bánattal a Dunába vetette magát néhány nap előtt, s akinek holttestét keresve elindult a folyam mentén. Pedig az utazókocsin, a vezeklő-útban nem gondolt, szokása szerint, egyszer látott és megkívánt nők szoknyafodraira, sem az esetleges szavakra, amelyeket az új, ismeretlen nők fülébe suttoghatnának: csak Valériára gondolt, erőszakosan bűnbocsánatot esdekelve, hogy szinte csillogó fénypontocskák táncoltak már a szeme előtt; mindig Valériára e hosszú zarándok-útban, míg halszagú parasztokkal és örökké álmos partőrökkel beszélt, akik összezavarták a tegnapot a tegnapelőttel; vajon meg tud-e neki bocsátani a kiskalapos, kékfátyolos, érzelgős és boldogtalan leányka?)

A női láb a takaró alól mind kívülebb csúszott, már a térd mutatkozott, mint a teremtés almája. "Ha szeretője van, most azzal álmodik" - állapította meg Szindbád. Holott csak egészségesen, mélyen aludt a fiatal nő, mint aki napi munkájában hatalmasan elfáradt, s az álom oly megszokott ásítással telepszik párnájára, mint a csordás hazajön estére. Aztán egyszerre, mélyen, hosszan felsóhajtott az alvó, mintha az álomnak a kapuja hirtelen bezárult volna előtte. Takarójába burkolózott, csöndesen köhintett, aztán halkan sírdogálni kezdett. Ó, hogy szeretett volna Szindbád megszólalni: "Miért sírsz, kedves testvérem? Nem érdemes sírni semmiért az életben, még a halálért sem." De hallgatott, mert helyette pittyentett odakünt egy madár. Először halkan, aztán hangosabban. A fiatal nő szinte észrevétlenül öltözött fel félig fektében...

Szindbád a folyóparton érte utol.

Barna, könnyes szemű, természetesen hullámos hajzatú nő volt. Az arcában szentképek vagy álmatlan éjszakák haloványsága. Szabályos száját összeszorította, mint azok a nők, akiknek szavára, hangjára nagyon kíváncsiak a férfiak. A válla és tartása fiúsan elhatározott formája, mint aki többet gondolkozott életében, mint amennyit szabad lett volna. Egyenesen ment a folyó felé. "Öngyilkosság készül!" - kiáltott egy hang Szindbádban. "Ilyent sem láttam még" - gondolta később. Ám valami anyjától örökölt jóságánál fogva elkapta a leány kezét, mielőtt a folyóba lépett volna.

- Miért teszi? - kérdezte. - Tán bizony rosszat álmodott, mert az én gonosz két szemem nyugodott rajta, amíg aludt?

- Az éjjeli, idegen úr - mormogta meglepetten a leány, s egyszerű, falusias ruházatát igyekezett rendbeszedni.

- Lássa, én azért vagyok itt, hogy egy öngyilkos leányt kihalásszak. Most nagyon fáj érte a szívem, aludni sem tudok, mégis, ha megtalálom, legelőször kicsinykét arcul legyintem: "te ostoba" - mondom majd neki. Nem szép a vízi-halál - beszélt Szindbád, és olyan módon igyekezett a leány szemébe nézni, mintha Valéria nem is lett volna sohasem a világon.

A leány makacsul összeszorította a száját. Konokul nézett a földre, és a kezét ráncigálta a Szindbád kezéből.

- Eresszen! - kiáltott fel sziszegve, haragosan.

- Legalább azt mondja meg, hogy kicsoda maga? A külsejénél fogva asszony is lehetne. Vagy leány?

- Egyik sem - felelt makacs haraggal a nő.

- A neve? - kérdezte Szindbád, és erősen fogta a nő kezét. - A neve?

- Eh, ha nagyon kíváncsi: Erzsi, a tanítóék Erzsije.

- És miért megy a folyónak? Most már megmondhatja. Mire befejezte szavait, maga szabad, Erzsi. Beléphet a vízbe, ahol legmélyebb. Halljuk, miért teszi?

Erzsi gyűlölettől elsötétült tekintetet vetett Szindbádra.

- Azt is mondhatnám, mert a tehenünk felfordult, s apám azt hihetné reggel, hogy az én vigyázatlanságom következtében... De én nem hallgatok most már... Azért teszem, mert megcsaltak, elhagytak, szégyenbe ejtettek. Utálok mindenkit. Önt is, pedig először látom...

- És ha azt mondanám, Erzsi, hogy én magát szeretem. Szeretem, mert az én boldogtalan Valériámat látom magában. Ha megtalálnánk a holttestét, maga nagyon jól elviselhetné a ruháját. Sötétkék ruha s fehér gallér jár vele. A szoknya divatosan szűk, s a kabátnak fecskefarka van.

- A Dunába ugrott? - kérdezte némi érdeklődéssel Erzsi.

- A folyamba. S már napok óta keresem szegényt. Vajon merre van itt a rév és a révész? Ebben a faluban sok pesti holttestet fognak ki a vízből a halászok?

- Eleget - felelt lesütött szemmel Erzsi.

- Milyen friss és üde maga, mint a hajnal. Vagy mint a népdal. Szereti a szép dalokat, a hosszú szomorúakat, amelyeket estefelé lehet dalolni a mezőn? És a füle mellett göndörödik a haja, mintha zsidóleány volna.

- Az anyámtól... Mert én mostohagyerek vagyok.

Szindbád megsimogatta Erzsi haját:

- Szegény, kis mostoha! De azért még szép és hosszú az élet. Ha egyszer Pestre jönne, én gondolnék magára. Járt már Pesten? Este mily szép a város! Színházba mennénk, aztán a kávéházba, hol mindig szól a zene. Kár volna elhervadni falun. Ha varrni tud, az már elég.

- Magam varrom a ruháimat. De ez a legrosszabb, mert az ünneplőt sajnálom.

- Hát jöjjön Pestre, minél hamarább. Várom. És most hadd csókoljam meg a homlokát, Erzsi. És Isten vele, el ne felejtsen...

Eleresztette a leány kezét, az tétovázva nézett a földre. Szindbád néhány lépést tett a falu felé.

- El ne felejtsen! - mondta hangosan.

Még messziről visszanézett. Erzsi lehajtott fővel állt a parton.

A kovácsműhely előtt már megvasalták az utazókocsit. Szindbád az álmatlan éjszakától fáradtan lehunyta a szemét, amint az ülésben elhelyezkedett.

- Vajon megöli magát Erzsi? - szállongott a gondolata, mint a messze nyárfák felett úszkáló csóka-csapat.

[1915]