|
Szindbád halottaiban - mint láthatatlan utas a postakocsis mellett, akinek
csókot, búcsút intenek a városvégi fogadónál a nőszemélyek, amint
trombitaszóval elhajt, az álmatlanok kibámulnak a függöny mellől,
midőn éjszaka idegen városkák hepehupás kövezetén döngenek a kerekek,
mintha üres borospincékkel volna aláaknázva az úttest - bejárta mindazon
helyeket, ahol egykor boldog vagy boldogtalan volt. A sors rendelkezéséből
kísértetként kellett mendegélnie, amíg a megváltás elérkezik. Néha hónapokig
nyugodtan meghúzódhatott egy felvidéki templom küszöbe alatt, ahonnan a kripta
gazdája elcsavargott. Napközben figyelte a lábakat, amelyek a kövön
keresztüllépegettek, és a lábakból tanulta megismerni az embereket. Voltak már
ismerős lábai, amelyeknek kopogását messziről megismerte, a széplábú
nők sarkát megcsókolta a föld alól, és oly szenvedélyesen sóhajtozott,
hogy a kripta felett a lapos kő szinte megmozdult. (A nők ilyenkor
összekapták szoknyájukat, és benn a templomban, a faragott padsorban
elfoglalván helyüket, a nagyanyák óta helyükön fekvő imakönyvben az ördög
incselkedése elleni imádságot fellapozták.) A menyasszonyokat, tétova
lépésű, fehér selyemcipős, szűzi harisnyás kisasszonyokat, akik
tetőtől talpig vadonatúj ruhába öltöztek, és az ingecskében a
monogram még nem látott férfitekintetet - Szindbád mind feleségül vette volna,
ha a templom küszöbe alól kimozdulhat. Figyelemmel kísérte az imádkozni járó
asszonyokat, és gyakran megleste könnyes szemüket, amely oly hatással volt
Szindbádra, hogy csaknem a bőréből bújt ki felindulásában - míg a
kripta igazi tulajdonosa egy éjszakán hazajött kóborlásából, és helyét
visszakövetelte:
- Engedd, bajtárs, hogy tovább vezekeljek bűneimért, koldusok és
cédanők tapossák holttetememet.
Szindbád ilyenkor ismét csak a postakocsis mellé szegődött, és a
városvégi fogadók címeiről óhajtotta megállapítani, hogy ismerős
város közeleg-e? (A fogadósnék nagyon megöregedtek errefelé; hej, hogy hazudta
egykor fülükbe Szindbád, hogy gazdag utazót csal a házba, akit majd kirabolnak,
vagy hamis pénzt vernek együtt a pincében, amelyet a valóditól nem lehet
megkülönböztetni; ígérte, hogy felhágy kósza életével, kezébe veszi az üzletet,
s néhány év múlva a piacon álló urasági szép házat megvásárolják!) Egyszer
estefelé a "Lipót-csillag"-hoz címzett városvégi fogadó mellett
hajtott el a postakocsi, amelynek szép nevére, vaddisznófejére és különösen
elkészített hering-salátájára hosszú évekig emlékezett Szindbád.
- Két testvér lakott a városban, akik egykor nagyon szerettek engem -
gondolta magában, és búcsú nélkül elhagyta barátját, az oldalszakállas
postakocsist.
A templomnál, midőn a hold már merőlegesen állott az erkélyes
torony felett, megszólított egy kósza lelket, és a helybeli viszonyokról
tudakozódott. A kísértet eleinte pontosan felelgetett az utazó kérdéseire, de
amint a városbeli nők után tudakozódott Szindbád, a kósza szellem
fogcsikorgató káromkodásban tört ki:
- A nőket ne emlegesd előttem, ha jót akarsz - toporzékolt a
kísértet, míg a toronyőr felesége vizet öntött a lármás tanácskozókra.
Szindbád később megtudta, hogy a haragos szellemet egész életében
Karcsinak hívogatták a nők, holott takács volt, és hivatása az lett volna,
hogy a szövőszék felett, a vászon fehérsége céljából szent dalokat
énekeljen, míg a nők bekiáltottak az ablakon:
- Karcsi, kedves Karcsi!
És a vége az lett a takácsnak, hogy hurkot kerített a nyakára.
A kakasok kukorékolása előtt egy részeg zenésszel találkozott Szindbád,
aki boros kurucok lelkeinek muzsikált egész éjszaka egy beomlott pincében, és
most hazafelé tartott a temetőbe. A zenésztőt megtudta, hogy a
hölgyek, akik egykor szerették, a piactéren laknak, férjhez mentek öreg, gazdag
polgárokhoz, és még manapság is az a szenvedélyük, hogy egymástól csípik el az
udvarlókat, széptevőket, szeretőket, s a minapában csaknem
megmérgezte egyik testvér a másikat.
- Úgy látszik, nekem való, jóravaló városba kerültem végre - mormogta
magában Szindbád, és útjára eresztette a zenészt, akinek oldalán a hegedű
láthatatlan lábakon lépegetett, amint a koporsóban melléje fektették.
Az egyik asszonyt Micinek hívták, a másikat Eugéniának. (Eugénia különösen
súlyt helyezett arra, hogy a nevét betű szerint, lehetőleg fuvolázva
ejtsék ki a férfiak - hisz Micinek minden kasszírnőt hívhatnak. Szindbád
tehát errefelé vette az útját másnap alkonyattal, midőn a temetői
cinteremből elindult, ahol vándorkatonákkal kockázott naphosszat, és
magában néha felkacagott: Eugénia volt az, aki megeskette, hogy többé játszani
nem fog sem kártyával, sem golyókkal a zöld posztón, midőn utoljára csente
el a régi aranyakat atyja szekrényéből, amelyekről allonge-parókás
ó-királyok és liliomnyakú régi királynők idegenkedve pillantottak
Szindbádra, midőn a füstös "Lipót-csillag" felé loholt, a
"franciaszobába", ahol egy kövér borbély és hamisjátékos fehér
mellényben adta a fáraóbankot.)
A városban tavasz volt ez idő tájt, mintha tudatlan, gyermekszívű
ifjú nők részére hozná Szindbád orgonavirág szagú mondanivalóit, biztos
ígéreteit, heves esküit és egyéb körmönfont hazugságait. (Ah, bús
őszidőben, a még csak lánggal melegítő kályha mellett,
midőn az eső úgy folyik végig az ablaküvegen, mint a nőknek
könnye, csalódott és elhagyott hölgyeket szokás vigasztalni, a kis
verseskönyvből megfelelő passzusokat felolvasni, és együtt hallgatni
a szél különös hangjait.) Termében Eugénia gazdag udvarlója társaságában
üldögélt, akit hamarosan elküldött, mert "Szindbád úrnak a bérletről
van megbeszélnivalója". A pénzeszsák, egy vörös szemű, feszesen
öltözködő, meggondolatlan modorú, elbizakodott hasú úriember,
tetőtől talpig végigmérte Szindbádot, midőn kalapját vette
volna. "Ezért beverem a fejed!" - gondolta magában a hajós, aki
fiatal korában bérkocsisokkal is verekedett a Kékmacskánál.
- Szindbád! - kiáltott fel Eugénia, mintha az udvarló eltávozása után
magához tért volna. - Hol járt azóta? Mily szép vidékeken utazott? Sokat
szerették a nők? Visszahozta-e lángját szép ifjúságának, midőn értem,
egyedül értem rajongott?
A hajós szemügyre vette a hölgyet. Mintha az orra megnőtt volna azóta,
mióta Szindbád e kissé hajlott orron, rövid homlokon a bárányfelhők
fehérségét látta repdesni szerelmeskedés közben. A szemek most hazudják azt,
amit egykor igazán beszéltek; az odaadást, az alázatot, a gyengédségért való
könyörgést... És orrlyukai feketébbek lettek, miután arcát erősen
rizsporozta. Az ártatlan szájon egykor öntudatlanul lebegett az érzéki mosoly,
mintha egy szent vándorapostol aludt volna éjszaka a padláson, és hajnalban,
búcsúvétel helyett szájon csókolta az álmodó gyermeklányt. A szent férfi tovább
ment kék köpenyegében, míg egy vallásos faluban megtalálja a helyét a templom
falán, de az álmodó szűz ajkán megmaradott a hajnali mosoly - melyért
Szindbád egykor a rablógyilkosi pályára óhajtott lépni. Ó, ma az ajkak
vonaglása, a szájszéleknek - e különös hamis tanúknak - időnkinti
nedvesítése, a szemeknek alattomos csillantatása, mint a katonatükörrel
játszanak a gyermekek nyári délután, a nyaknak öntudatos tartása és az r-betűnek
különös ropogtatása már egy olyan hölgy tudása, aki biztosan tudja, hogy
napsütéses téren a kis kertben, a helyen, hol az árnyék kezdődik,
áttetszővé válik a könnyű ruhaszövet, és a férfiak ostobasága oly
határtalan, hogy egy mélytüzű gyűrű a fehér kézen vagy
rózsaszínű, majálisi kedvvel megkötött harisnyakötő, a földre
szegezett tekintetnek hirtelen való felemelése és a karnak egy hetérás mozdulata
foglalkoztatja őket magányukban.
- Itt már sokat hazudoztak előttem a férfiak - gondolta magában
Szindbád.
- És gyönyörű tervei közül melyek valósultak meg, kedves barátom? -
beszélt az asszony, és zöld harisnyáit egy mozdulattal előtérbe helyezte.
- Testvérei mit csinálnak? Kis húga, akiről annyit beszélt nekem? Öreg
édesanyja, akihez elmenni akartam, előtte letérdepelni, a kezét
megcsókolni s áldását kérni?
Szindbád nyugodtan függesztette szemét a selyemruhás hölgyre. Bólintott, és
mindent helyben hagyott.
- Ah, mily unalmas a város, azt ön nem is képzeli, Szindbád - beszélt tovább
az asszony. - Mindig ugyanazon emberek, a patikus bókja és az állatorvos
tréfája!... A fiatal fiúk lángoló tekintete a vasárnapi misén, s midőn már
nem járnak a templomba, mintha észre sem vennének többé. Ah, borzasztó
megöregedni egy asszonynak, akit rajongó férfiak szavaló tekintete követett;
mintha csupa vándorszínész lakott volna a városban, megannyi Rómeó, uram, és
megérni, hogyan hidegülnek el a szemsugarak körülöttünk, és a tűzoltóparancsnok
csak akkor jön ebédre, ha kedvenc eledelét főzetem.
Szindbád szomorúan bólintott:
- Örültem, hogy láttam, kedves barátnőm. Ön a régi, javíthatatlan,
szeretetre méltó hölgy... lábam azonban testvéréhez, Mici úrasszonyhoz vezetett
e városban. Egy régen feltett kérdésére óhajtanék felelni. S most búcsúzom
öntől.
- Ez nem lehet - kiáltott fel Eugénia hirtelen indulattal, azután lesütött
szemmel mosolygott. - Legalább a gyermekeimet nézze meg.
Néhány perc múlva három kisleány állott Szindbád előtt. Szöghajú, csinos
arcú kis ölebek, és az anyjuk cukorral jutalmazta meg őket.
- Istenem, ha nekem gyermekeim lennének - sóhajtott Szindbád komoran. -
Mindig a hátamon hordanám a kölykeimet, a kerti füvön játszanék velük, és az
ingecskéjüket megvarrnám... Szépséges kis lelkecskéjükbe nézegetnék, mint az
ábrándos vándor a tengerszembe. S mindig csak velük beszélgetnék, mert
sajnálnék más szót a többi emberektől.
- Ugye, szépek? - mormogta elmerengve Eugénia. - De én még látni akarom önt,
Szindbád. Sokat sírdogáltam magamban... És nem tudom, miért? Talán magáért.
Látni akarom. Hogy a gyermekeimről beszéljen nekem, hisz eddig mindenki
csak a lábomat dicsérte, amelyet kínoz a szűk cipő. Szorít a
cipő, hogy a vándorszínészek tetszését kinyerjem. Ó, be szégyellem magam.
- A gyermekek szeme... talán még elhoznak ide - felelt csendesen a hajós.
[1915]
|