|
Mici gyermektelen dáma volt, és szórakozottan nézett maga elé, ha a városka
hölgyei jelenlétében a gyermekeikről beszéltek, és azoknak ezer meg ezer
nagyszerű tulajdonságát elmondták. Az anyák a fiaikban megszázszorozva
látják mindazon kiválóságokat, amelyeket a férfiról álmodtak, gondoltak,
sejtettek. A leánykáikban önmagukat vélik olyan szépnek, remeknek, amilyennek
önmaguknak kellett volna lenni. Vidéki városkában, ahol kéthetenkint érkezik
meg a divatlap, vándorszínésznők sem táncolnak mindig a Hársfában, és a
gavallérok előbb-utóbb lelepleződnek, a gyermekek mindennél
fontosabbak a nők életében. Az asszonyok jól viselik magukat, sok
gyermeket szülnek, és nem ritkaság, hogy ötvenéves korukban hirtelen
megszépülnek, tavaszt éreznek, és késői rügyecske fakad az almafán,
amelyről már azt hitték, hogy csupán mint tüzelőanyag teend
szolgálatot a családi házban. S ezután ismét karonfogva sétálgatnak a férjükkel,
boldog odaadással, ábrándozva hajtják féloldalra a fejüket, mint menyecske
korukban. Tehát Mici, aki mindenképpen első hölgynek érezte magát a
városkában, ahol szakállas, kőbe vésett, merev tekintetű férfiak
álltak sorfalat a templom falában, midőn az asszonyok gyónni jártak,
szívesen vállalta volna, ha egy napon két-három kis kölyköt talál maga körül,
akiket fehér harisnyába és matróz-kabátkába öltöztetett volna. Ha egyedül volt
- ha senki sem látta ábrándozni, a kis cigaretta füstjét elmerengve fújni a
mennyezet felé, és a francia könyvet valóban komoly szórakozottsággal
eresztette le kezéből -, a sarokban inges kis kölyök álldogált, és
vastagnyelű fuvarosostort tartott a kezében. Mici kinyújtotta a kezét a
gyermek után, de csak egy falovacskát talált a sarokban, amelyet egy messzi
volgamenti vásárról hozott neki egy fiatal kereskedő, a lovacskának a
farkán furulyázni lehetett, és Mici felsóhajtott, s kidörzsölte az álmot
szeméből. (Mátyás úr, Mici férje odvas, vén bükkfa volt, aki csak az erdőn
érezte jól magát, a zivatarban, villámhasogatásban, fakereskedő volt, és
kíváncsibb volt arra, mi van a fák kérge alatt, mint a felesége álmaira.
"Majd veszek neki még egy rubint-gyűrűt" - gondolta
magában, ha utazásai közben eszébe jutott a felesége.) Szindbád körülbelül ezen
információkat nyerte egykori imádottjáról egy részeges öreg lengyeltől,
aki énekmesteres bársonykabátban járt-kelt a városkában, szerelmi
cselszövényeket szőtt, és gonosz pletykákkal mulattatta tanítványait. Míg
egyszer meggyulladt benne a pálinka - "hála Istennek" - mondta több
fiatal és érett dáma a városkában, akiknek kezéhez leveleket csempészett a
lovag átutazó ifjú főuraktól, vásárokról jövő kereskedőktől
és mindenkitől, aki bizonyos súlyú pénzdarabot nyomott az énekmester
markába. Ezentúl a temető kapujában üldögélt, harisnyás, félcipős
lábait lelógatta, és gúnyos mosollyal nézett a hegyoldalban elterülő
városkára. "És ki volt kedvese, kit szeretett, kivel kaptad rajta,
lovag?" - kérdezte Szindbád a kísértetet, amikor alázatosan jelentkezett
nála azon ürügy alatt, hogy szabad óráiban tercet szeretne énekelni. A pálinkás
butykos tetőtől talpig végignézett Szindbádon: "Látom rajtad,
hogy nem vagy átutazó kereskedő, sem unatkozó főúri vadász a herceg
szomszédos erdőségéből, minek hazudnék tehát neked? Ez a veres galamb
olyan ügyesen rendezte a dolgait, hogy sohasem sikerült őt megcsípni
habár, gondolhatod, hogy senkiért sem teszem tűzbe a kezem. Egy félbolond
fuvolás alkalmatlankodott egy darabig a városban, míg kimartam innen. Régi
hangjegyfüzetekből egy románcot állított össze a fuvolás, amelyet Mici
asszonynak ajánlott."
Szindbád tehát jóformán semmit sem tudott egykori kedveséről, a két
nővérek egyikéről, akik fiatal korában pártfogolták a városkában,
midőn a barátoknál ministrált, és a nővérek lengyel szűrt
varrattak részére télire, amelybe a fekete bárányt atyjuk utazóbundájából
kölcsönözték. Elsuhant a csinos szobaleány mellett, aki régi szokás szerint
mezítláb járkált a hófehér gyékényen, amelyek a pádimentumot fedték. Természetesen
megérintette a hajós a leányzót, aki ezután egy illetlenül törleszkedő
fekete macskát kezdett szidni.
Az asszony az ablakban könyökölt, féltérdével egy gömbölyű székre
támaszkodott, és a lenge otthonkában Szindbád jól megfigyelhette alakját.
Meglehetősen karcsú volt derékban - "már lánykorában Bécsből
hozatta a vállfűzőt", emlékezett Szindbád - és mégis molett,
mint az unatkozó asszonyok, akik már kora délután édességet, befőttet
eszegetnek, szeretnek heverészni a pamlagon, bár mindennap elhatározták, hogy
ezentúl ebéd után gyomlálni mennek a kertbe, de mindig találnak valahol egy
almát; zöldre festett, hűvös bádogedényben hozzák a cukrásztól a
fagylaltot, és estefelé, amikor már vendéget nem várnak, fokhagymás
szárazkolbászt szeretnének enni... A fehér harisnyájának igen kellemes illata
volt, hótiszta a szoknyafodra, és a félcipőjén a csokor, mint jókedvű
növendékleány hajában a szalag. A pongyolája keleti virágokkal volt
teleszőve, hogy a régen hallgató zenélő órából a falról bizonyára Mozart
török indulója hangzana, ha az óra egyszer megindulna, és nyakán a hajfürtök a
májust példázzák, midőn üde, havas hegyoldalban jószagú füvek nőnek.
A fülcimpája oly átlátszó volt, mint a márvány, amelyből Vénuszt faragták,
a keble a kispapok álmaiból való. Gyöngéd kis árnyék a felső ajkán, mint
az ifjúság, midőn a fiúk egymással birkóznak a réteken, és a homlokán
elhagyott nők mélasága.
- Mária - mondta megindultan Szindbád, és hirtelen átkarolta az asszonyt,
mint tanuló korában azokat a nőket, akiket mindenáron meg akart hódítani.
Mici megfeszült, mint az acél, és egyetlen mozdulattal kisiklott Szindbád
kezéből.
- Tudtam, hogy csak ön lehet a vakmerő - mondta hűvösen. -
Hallottam, hogy a városban csavarog, nagyon csodálkoztam volna, ha elkerül.
Eugénia tán ma estére is meghívta vacsorára? Neki könnyű dolga van, férje
otthon, és gyermekeire ráfogja, hogy oldalán őrködnek. Sajnos, én csaknem
mindig egyedül vagyok, az uram erdőket vesz és elad... Csodálom, hogy nem
hallottam a lépteit, pedig éppen önre gondoltam.
- Én már régen halott vagyok - felelt Szindbád -, és csak akkor nyílik meg
az ajtó előttem, ha erősen hívnak. Hívott, íme itt vagyok. Te kedves,
te Mária. Mit akarsz nekem mondani?
Mici meglehetős kacér, de ügyetlen mozdulattal hellyel kínálta
Szindbádot, mint a veresbajuszú végrehajtót szokás, ha foglalni jön a férj
távollétében.
- Üljön le, kedves barátom, ifjúkorom bolondsága, bűne, mulatsága. A
fekete báránybőrsubát vajon ki viseli mostanában? Járnak-e a lányok
rorátéra decemberi hajnalon, midőn a kedvesük piros szoknyában térdepel az
oltár sarkán, és ünnepélyesen, fontoskodva megrázza a csengettyűt. A
karzat alatt álltunk Eugéniával, és a szemünk könnybe lábadt. A városkában a
ködbeborult háztetők felett varjúk szálladoztak, a piacon mint kísértetek
mentek a falusiak, és mindig a maga piros szoknyáját láttuk. Szeret még, mint
akkor, midőn hozzám imádkozott?
- Ha élnék, a régi félbolond rajongó módjára megcsókolnám most a lábát -
felelt Szindbád.
- Mert már régen meghalt, ezért merek önnel így beszélni, Szindbád. Gyermeket
akarok. Izmos, fekete, nagyfejű fiút. Egy kis medvebocsot, akivel már
ötéves korában nem bírnék. Aki zsinegre akasztaná a macskát, és tüzet rakna az
ágy alatt. Egy rossz, vad, erőszakos kisfiút szeretnék, akit szelídítenék,
nevelnék, mint egykor önt, mikor éjszakánkint rám akarta törni az ajtót, késsel
a karomba szúrt, és mikor letérdepeltettem, megharapta a bokámat. Ilyen fiút
szeretnék.
Az asszony lehajtotta a fejét, mint a gyóntatószék előtt, midőn
azon gondolkoznak a vezeklők, hogy nem felejtettek-e el valamit Isten
szolgájának bevallani. Majd megragadta Szindbád kezét:
- Aki az enyém - egyedül az enyém legyen!
[1915]
|