|
A fogadónak volt egy hátulsó kapuja, amely görbe mellékutcára nyílott, és
térdig érő sárban kiéhezett kóbor kutyák szimatolva ácsorogtak a
hulladékok körül. Mintha arra lett volna csinálva a kapu, hogy éjszaka a
muzsikuscigányok ez úton hozzák be a nagybőgőt, és vonszolják a
cimbalmot - vagy pénztelen vándorlegények a téli alkonyat ködében itt besompolyogjanak,
és az istállóban a szalma alatt elbújjanak. Azt senki sem hitte volna el a
gyanús kapuról, amelyre vidéki szokás szerint mindenféle ákom-bákomok voltak
felírva vörös és fehér krétával, a kontrás neve és az istállólegény és a
szolgáló szerelme emlékére egy szív kivésve, hogy e kapun, elhagyott bejáratán
át majdnem hercegnők jöttek, könnyű cipőcskéik felett az
álombeli szoknyafodrokat emelve, a zordon környezetben kezüket a szívre
szorítva, és arcfátyoluk mögött remegett ajkuk, midőn elhaladtak a lámpaoszlop
mellett, ahol éjszaka tán egy szíven szúrt utas vérzett: eljöttek, hogy
Szindbádtól örökre búcsút vegyenek.
Szindbád akkoriban a Vörös ökörhöz címzett fogadót nem hagyhatta el.
Bizonyos zavart csinált a városban, előidézett válópört, amely kibéküléssel
végződött, és zárdába küldtek miatta egy kisasszonyt, aki egykor
mindenáron öngyilkos óhajtott lenni, míg évek múltával egy féltucat
gyönyörű gyermek anyja lett.
Midőn holtan, bölcsen, kísértet-korában meglátogatta a Vörös ökröt, hol
ifjú éveiben bujdosott, a bolthajtásos szobában mindent a régi rendben talált.
A falba épített szekrény most is olyan nehezen nyílott, mintha egy megölt
kereskedő fogná belülről az ajtót. Az ágy alóla csizmahúzó kandikált,
mint egy leskelődő kiskutya. A bolthajtás alatt a függőlámpás
szomorú fénye mintha ma is álmatlan férfiak dúlt arcába világítana, akik az
esőszemek kopogását olvassák a tetőn, vagy a pisztolyt melengetik a
párna alatt. Egykor tán szerelmesek szeme tapadt a fénykörre, amelyet a lámpás
a meszelt falra vetett; valahol nyitva van egy ablak a házban, s az éji szél
keservesen lengeti. A zárat tán egy barát-cella ajtajáról lopták, és a
hűvös, téglával kirakott folyosón már hallatszik is a könnyű léptek
bizonytalan közelgése. Parfőm és könnyes, sós íze van a csóknak, amelyet
valamely idegen hercegnő először nyújt át a férfiúnak, akivel a
közbeeső állomáson való találkozást hosszú levelekben megbeszélték. Aztán
továbbutaztak a postakocsival vagy a hajóval, egyik északra, másik dél felé, és
a Vörös ökörben nem maradt más, mint egy elhagyott hajtű, amelyet
később egy álmatlan utas megtalált, és a hajtűt forgatva, szerette
volna kitalálni a történetet a hajtű tulajdonosáról.
- Hallod a szél zúgását? - kérdezte önmagától Szindbád, midőn egy téli
vasárnap délután elfoglalta helyét a szobában, s a kívülről
fűthető kályhában olyan zajjal lobogtak a hasábfák, mintha kósza,
dermedt erdei szellemek keltek volna életre a fenyő havas kérgében, s most
ökleikkel dörömbölnének a kályha falán.
A folyosón ugyanazon régi sereshordók szaga, és tegnap tán pörkölt járta
villásreggelire, amelyet a hidegtől veresre mart arcú utasok bicskahegyre
tűzve jóízűen fogyasztanak, az udvaron a lovak megrázzák
csengőiket, mintha karácsonyi estére igyekeznének valamerre, és az út még
hosszú, fűszeres bort szürcsölget egy férfikabátos, őszes
nemesasszonyság, az idegen város tornyában szokatlan hangon szólal meg a déli
harangszó, az erkélyes torony napsütésben áll zöld falaival, mintha vén bolond
korában tetszeni akarna valakinek. A harangozás akkor szokott kezdődni,
mikor az északi kapun át feltűnik a postakocsis kürtőkalapja, és a
nagykerekű sárga alkotmány döngve, ünnepélyesen zörög végig a
kőhídon, a havas utcán az apró boltok között, hol a kereskedők úgy
dörzsölgetik a kezüket, mintha még nem ábrándultak volna ki abból, hogy egyszer
gazdag vásárló jön a postakocsival a városba és nem mindig a falusi tanítóné,
vagy a félrecsapott zöld kalapban, szalonkabátban a jegyző s más
honoráciorok, akiknek kedvéért friss csapolás van szerdán és szombaton az Ökörnél.
A barátkámzsa szagú, tiszta utcán, a fogadó mellett amint elhalad a postakocsi,
a zúzmarás ablakon át egy taplószínű utazókalapkát pillant meg Szindbád,
amelyhez hosszú, farkasbőrös kabát tartozik, szürke tiszti kesztyű és
rövidszárú csizmácska. Ez ő, Franciska, aki leánykorában a legjobb
táncosnő volt a téli bálokon, a sarokszobában, a numeró 7-ben laktak,
midőn faluról a városkába jöttek, és a Thököly nevével ellátott erkély
alatt, a derékig érő hóban sokszor megcsendült az éji zene. Egy téli
éjszakán, midőn a forralt bor szaga összekeveredett a hideg folyosón a
női báli-ruhák illatával, a táncosnők haja kibomlott, mint szélben a
hosszúszárú füvek, a muzsikusok édeskés valcerjei dúdolásra kényszerítették a
hallgatag női ajkakat: Franciska sokkal kegyesebb volt Szindbádhoz, mint
hogy a hajós ezt bármikor megérdemelte volna. Örökre lekötelezte Szindbádot ama
régi báli éjszakán, midőn rövid időre eltűnt a
táncteremből, és Szindbád még egy óra múltán is örök hűségről
dadogott, mint egy kábult diák, midőn hideg, éles, szinte bántó
tekintettel mérlegelte őt Franciska, midőn a négyest együtt
táncolták. "Hagyjon el, menjen el, rossz kedvem van!" - mondta a
leány. Szindbád hajnalban elutazott, égő fejét, fájó homlokát a sötét
postakocsi sarkába hajtva, és mind messzebbre maradt mögötte a báli muzsika;
egy-két nap múlva még fülébe, emlékezetébe sodort a szél egy-egy hangfoszlányt
a menyegzői zenéből, amely mintha a hegytetőről, egy
kivilágított várkastélyból hangzana... A szomszéd szobából háromszor
kopogtattak a falon. Szindbád a megbeszélt jeladásra oly izgatott és félénk
lett, mint mindig, amikor találkozóra ment hosszú életében.
- Milyen fehér lett a haja! - mondá Franciska, midőn tetőtől
talpig végignézett Szindbádon. - Azóta sokszor akartam felidézni alakját magam
előtt, midőn az unalmas, hosszú falusi estéken a lábamat melegítem a
nyitott kályha vasrostélyán, de csak a hangjáig jutottam el. Egy lócsiszárnak
volt azóta olyanforma a hangja, midőn egy félvér kancámat el akarta
csalni.
Szindbád bánatosan mosolygott:
- Én sohasem felejtettelek e1 végleg.
- Leszokhatott volna már a hazugságokról, hisz tudtommal ezért kurtavas jár
mostani tartózkodási helyén, a másvilágon.
Az asszonynak még élesebb, keményebb, parancsolóbb lett a tekintete, mint
leánykorában volt. Talán már bekormozott arcú rablók is rátörték éjnek idején
az ajtót, és ő hidegvérrel lőtt közibük... Vagy megvadult lovak
elragadták a kocsiját, a kocsis lezuhant a bakról, és az asszony elkapta a
gyeplőt... Vagy gyermekei haltak meg ragályban, és ő éjszaka ölében
tartotta a kis halott fejét... Szindbád visszatette tarisznyájába a fuvolát,
amelyet az asszony tiszteletére megszólaltatni akart. Hideg, vizsgáztató hangon
fordult Franciskához:
- Nem bántad meg, hogy éltél? Boldog voltál vagy boldogtalan?
- Mind a kettő voltam, mert szamár az, aki az életét egyformának
rendezi be. Szerelmes voltam, szerettek, szerettem, adtam, kaptam. Sírtam. Majd
örültem a reggelnek, amely friss hidegvízzel lepett meg mosdótálamban, és a
faleveleken a hűvös harmat elfelejtette velem, hogy éjszaka forró
levegőjű bálban voltam, remegő kezek érintették a derekamat,
vágyakozó csókok reszkettek a nyakszirtemen, és bolondul elhittem, hogy nekem
van a legszebb hajam Magyarországon. Mindig nagyon szerettem a hidegvizet, a tisztaságot,
a szappant magam főztem, és az ágyamat magam vetettem. Talán azért volt,
hogy nem haltam bele sem a bánatba, sem az örömbe. Minden fogam megvan,
Szindbád. Sőt nemrégen nőtt egy új fogam. Maga pedig felfordult, mint
egy madárijesztő a hóban - felelt Franciska, és megsimogatta Szindbád
arcát:
- De azért nem haragudtam
komolyan... Csak úgy szelíden, öregasszonyosan, mikor nem akart az alakja
megjelenni előttem, bármiként hívogattam.
Szindbád bólintott:
- Ha szerettél volna, eljöttem
volna. De most már mindegy. Mondd meg, ha van valami kívánságod. Jó barátságban
vagyok a halottakkal; nem alkalmatlankodik a házad körül valamely kósza lélek,
dörömbölő kísértet?
- A halottaktól nem félek, az
élőktől sem. Negyvenéves vagyok, s már évek óta abban telik örömem,
hogy háziállataim tavasszal szeretik egymást.
- Egykor szeretted a táncot, az
érzelmes zenét. Mondd, sohasem hallod az elhagyott kertekből az üvegharang
zengését?
Franciska halkan nevetett:
- Pörköltet szeretnék enni, s
hozzá habos sárga sört inni. A paprikáslé piros színét szeretem, és az útszéli
fogadósok elmondják ügyes-bajos dolgaikat nekem, mert barátságos arcom van.
Menjünk ebédelni, az est hamar leszáll, s besötétedés előtt otthon akarok
lenni a falumban.
- Élet - gondolta Szindbád. -
Ledér, szent és megunt élet! Mily jó volna visszamenni beléd!
[1915]
|