|
Szindbád életében több nyarat és telet töltött egy fájdalmas és nemes
úrnőnél, bizonyos Váraljai Irénnél, különösen olyankor vette útját a
barátságos falusi otthon felé, midőn az életben sebeket kapott, csalódott,
elkeseredett, s azt gondolta magában, mielőtt az öngyilkosságot
végrehajtaná, elbúcsúzik Iréntől, akit másfél évtizedes ismeretségük alatt
tisztelt, nagyrabecsült, hogy már szinte komikusnak látta magát, hogy végtére
mégiscsak egy nőt ennyire megtisztelt.
Irén fiatal korában az első négyesben táncolt a bécsi keringőben
az opera színpadán. Atyja - nyugalmazott lovaskapitány és furcsa figura egy
angol regényből - a hátulsó bejárónál várta, a henteseknél hitelt nyitott
végig a mindennapi útvonalon, még a Krisztinában is, ahol egy ecetfás udvaron
laktak, a harangszó délben ebbe az udvarba hallatszott legelőször a
toronyból. Váraljai, aki falusi földek, kisvárosi részvények és régi családi
képek tulajdonosa volt, sorsa kegyes véletlenségéből az operaházba került,
és anyjától örökölt színházi messzelátóján, amelynek csak egyik csövében volt
üveg, észrevette Irént. Váraljai, a falusi földesúr a pesti forgatagban, e
különös nagyvárosias balkáni életben lehetett volna lócsiszár, hamiskártyás,
város lumpja, végül tönkrement vidéki kurtanemes, aki életét a külső
Kerepesi úti kávéházban, öreg kupecek kártyázásának szemléletével tölthette
volna. Ám szerencsés csillag alatt született, Szindbád őt barátságába
fogadta, midőn észrevette rajongását Irénért. "Tegyük boldoggá e
tudatlan vidéki fiatalembert, valamint a drága ifjú hölgyet, akinek a bokáját
már régen szemlélik a bibliai aggok, akik Zsuzsannát is meglesték..." A
lovaskapitánynak csakhamar alkalma nyílott megismerkedni Váraljaival, hárman
kísérték Irént az előadás után a méla Krisztinába, és éjjel,
hazatérőben, a Lánchídon mindig megállította Szindbád falusi barátját a
lágyan zsongó habok felett. Ábrándozásra, nőtiszteletre, jóságos
érzelmekre tanította itt, hol az égi vándorlegény sárga kabátját végigvonta a
nagy Dunán.
- Csak nőért érdemes élni - mondta Szindbád, mielőtt a budai
tornyok éjfélt ütöttek volna. - Sajnos, én már öreg vagyok, hogy újra
kezdhetném az életet.
A nyugalmazott lovaskapitány - bár senki sem tanította erre, kettőzött
gonddal őrködött a színház bejárójánál, és a ballerina tüllszoknyácskája,
szinte öntudatlanul, mind varázslatosabban pörgött a táncban. A rejtelmes
kulisszák mögül csodálatos fények vakítottak, és a zenekar csengő-bongó
melódiái aranyhálóként ereszkedtek a nézőtérre. Váraljai, Szindbád
rábeszélésére, pótoltatta a hiányzó üveget a gukker csövében, és midőn a
vadgesztenyefák virágozni kezdtek a budai részekben, Váraljai ellenállhatatlan
vágyat érzett, hogy érzelmeiről nyilatkozzék.
A kapitány felborzolta sárga bajuszát:
- Hogyne, majd egy falusi kurtanemeshez adom a leányomat. Szindbád azonban
bólintott, és lecsendesítette az öreg urat.
- A fődolog az, hogy boldog lesz tisztelt leánya, uram. A városi vagy a
falusi származás nem fontos a házaséletben. Azonkívül mindnyájan falusiak
vagyunk.
Két, látszólag boldog ember hagyta el a fővárost nemsokára ezután a
vámnál, és a nyugalmazott kapitány ijedten kérdezte Szindbádot:
- Ezentúl mivel foglalkozzam? Nincs senkim, árva lettem.
- Majd dominózni fogunk magunkhoz hasonlatos öreg uracskákkal a budai
kávéházakban - felelt a hajós, és többé nem látta őt a kapitány.
Váraljaiék egy esztendő múlva vendégül látták Szindbádot.
Falusi házukban a hajós csodálatos otthont, meleg barátságot talált. Az
első négyes táncosnője kitűnő gazdaasszony volt; olykor
maga fejte meg a rúgós tehenet, és már megtanulta azt a nyelvet, amelyen a
falusi nők a háziállatokhoz beszélnek.
- És a menyasszonyi ajándékának, Szindbád, még nem vettem hasznát - mondta
nevetve Irén.
- Remélem, hogy sohasem lesz rá szüksége - felelt a hajós.
Szindbád Irén esküvőjére egy marabu-legyezőt ajándékozott, amelyet
egy öreg grófnő hagyatékából vásárolt. Hatalmas, ünnepélyes legyező
volt, a marabutollak szinte arisztokratikusan foglaltak helyet a legyezőn,
mintha mindig azon finom, választékos bókokra várnának, amelyeket a
legyező mögött az udvarlók a szerencsés hölgy fülébe suttognak, és várják
a büszke tollak a röpke, izgalmas csókot a páholy hátterében, a látszólagos
lelki küzdelem után elhangzó asszony-ígéretet: "holnap öt órakor..."
Ha egy vén marabu-legyező egyszer megszólalna, bizonyára sok ó-urat és
régi asszonyságot leleplezne. Hisz még nem messzi a kor, midőn művelt
hölgyeink használták az azóta divatját múlt legyező-nyelvet.
Szindbád a falusi házban, folyó közelében és lankás dombok között, ahol az
esti felhők még Kisfaludy nyelvén beszélgettek, mindig megtalálta
különbejáratú sarokszobáját, és a padló frissen súrolt, hogy nyári délután az
édesanyjával és nővérkéivel álmodhatott az ember. Sok szívtelen nő
cipőjének sarka alól menekült meg a hajós, baljóslatú találkozások
elől megfutamodott, és sajgó szívét az utazótáskába zárta, mikor a
nők céltudatosan még mindig azzal vigasztalgatták: "Ó, én is sokszor
sírdogálok magamban, kedves barátom." A falusi ház oly barátságosan,
szinte önfeláldozással várta Szindbádot, mintha e ház szeretetre méltó
hangulata, csendes boldogsága lett volna az egyetlen jócselekedet, amelyért a
sok rossz cselekedet megbocsáttatik Szindbádnak.
És a hajós inkább a vadszőlő-levelekre fordította a tekintetét,
mint Irén kivágott nyakú zubbonykájára. Évek múltak el, és nem akarta megtudni,
hogy milyen színe van a papucsnak Irén lábán. És a vacsoránál többnyire a
szelíd Váraljaihoz intézte a szót. "Nem - mondta az ördögnek, amely a
napfényen fehérlő női ruhák alakjában incselkedett vele nyári
délutánokon -, ezzel a bűnnel már csak inkább nem terhelem meg a
lelkiismeretemet!" - Csak egyetlenegyszer fordult elő, hogy a
sárgaszalagos kis fejpárnán, amelyet Irén sajátkezűleg tömött a vendég
tiszteletére, Szindbád hosszú, barna hajszálat fedezett fel, mintha délután,
távollétében egy asszonyfej álmodozott volna a fekhelyen. Az alkonyat csalóka
világosságánál Szindbád Irén haját vélte felismerni, s ugyanezért nemsokára
elutazott a barátságos házból, és csak bizonyos idő múltával tért vissza.
Váraljai ugyanis, mint a jó, szelíd, derék emberek, fiatalon meghalt.
Váratlanul bekövetkezett halála megrendítette Irént. Már azelőtt is
képződött egy fájdalmas vonal a homlokán, amely most kiszélesedett, mint
egy glória.
Egykor gyermeteg mosolygású arca elkomolyodott, mintha éjjelenkint
álmatlanul, hosszasan a sötétségbe nézegetne. A tekintete, amely a szilvafák
tavaszi üdeségével szinte jóillatukra emlékeztette a férfit, akire tévedt -
őszi, hosszú esőzéseket, a híves ámbituson nagykendőbe burkoltan
töltött alkonyatokat, céltalanul csörgő, lehullott faleveleket juttatott a
hajós eszébe... Gyermekkorában egy kis zsámolyon üldögél, és félve, szinte
megrettenve néz bele az őszt ásító kertbe estefelé... Nagynénje egy kis
sárga gyermekkoponyát tartogat a fehérneműs szekrényében... Síró
asszonytól sietve búcsúzik egy felvidéki faluban, és az eső a sötét
estében halálos szomorúsággal csapkodja az utazókocsi fedelét.
Még eljött néhányszor a házhoz. Irént rendesen kötésnél találta, és a
vendégszoba nem volt mindig frissen felsúrolva. Egerek laktak a házban, és a
padláson a száraz dió között futkároztak. A jóillatú ágynak olyan szaga volt,
mint a régi újságoknak, amelyeket évszámra nem bont fel az előfizető,
hanem halomba gyűjti egy sarokban. És a vendégszoba ablakát éjjelenkint
megzörgette a jegenyefa száraz ága, s nem volt senki a háznál, aki a gallyat
lefűrészelje.
- Már megint megcsalták a nők? - kérdezte nyomatékosan Irén, az egykori
táncosnő, a falusi öregasszonyok szokása szerint megtörölte ujjaival
száját, mielőtt beszélt volna.
Szindbád szomorúan bólintott, és arra gondolt, hogy voltaképpen
szerencsétlen ember. A sors kedvezhetett volna úgy is, hogy Irén szép, fiatal
és kedves öregasszony marad, aki a vasúti állomáson várja a falusi napok
élveire, jótékony hangulataira vágyakozó hajóst... Irén megfordította a kötést
kezében:
- Minden férfi bolond, aki a nőknek hisz, és kegyed, uram, a
legbolondabb a férfiak között. Feküdjön le, majd megkenem a hátát, mert úgy
látom, hogy alig áll a lábán.
Az egykori táncosnő később herbateát főzött, majd piócát
hozatott a patikából, és Szindbád nagy falusi dunyhák alatt izzadt a régi
baráti házban.
Csupán egyetlenegyszer merészelte megkérdezni - már halála után, nyugtalanul
kóborló kísértet korában - azon hajszálak dolgát, amelyet a párnáján talált.
- Nem igaz - felelt szigorúan Irén. - Sohasem csókoltam meg álmában. Hisz
mindig mondta, hogy sohase kerüljön a sor a marabu-legyezőre.
[1915]
|