|
"Szekéren viszik szent László holttestét", mondják a vén
betűk egy üvegfestmény alatt Mátyás templomában, és az oltárnál egy
délután, midőn a kulcsárné kulcsai fölött bóbiskolt a kapunál, és néhány
gyászruhás budai asszonyság egymástól nagy távolságnyira, mint a francia kártya
fekete makkjai üldögéltek a padsorokban, mindenki el volt foglalva a maga
bajával, imádságával, a szent király képe alatt: Sz. - e régi kalandor -
megeskette Mitrát, hogy örökké szeretni fogja... Ő egy ó-recept szerint
járt el, midőn nőismerőseit elhagyott templomokba csalogatta
csendes délutánokon, suttogva, de értelmesen mondta el a képeken lakó szentek
élettörténetét, Béla király és felesége sírjánál a kis zsámolyra térdepeltette
a zsidóasszonyokat, mert a főhercegnő is ezen a helyen szokott
imádkozni, szentelt vízzel érintette meg a homlokukat, és a karzaton s a
templom elhagyott részeiben hosszú, forró csókot erőszakolt ki
szájukról... "A templomban nem szabad kiabálni" - csillapította az
engedetlenkedőket. Ám régi egyházakban nem merészelnek ellentmondani a
nők - különösen akik járatlanok a katolikus templomokban, félnek a
csodálatos oltárképektől, a magasban lebegő áhítattól, a csúcsíves,
rejtelmes ablakoktól, amelyeken a régi királynők imája úgy verdesett, mint
a galamb szárnya a tömjénfüsttől és a titokzatos sarkoktól, hol
alkonyattal tán megelevenedik egy szentéletű herceg, és vaskesztyűs
kezével meghúzza az imádkozó nők két ágba font haját. Az oltárok
lépcsőjét püspökök bársonytopánja érintette, és mily szívzsibbasztó a gondolat,
hogy e helyen a férfiakból s a nőkből igazi imádság bontakozik ki, és
mint láthatatlan sóhajlepkék elfödték már gombostűhegynyire e
boltozatokat, oszlopokat; éjjelente az örökmécs lángjánál tán megelevenednek az
imádság-lepkék, és furcsa, színes levegőként lengenek, szálldosnak a
magasból a földig, mint valamely különös hóesés, amelyet csillogó színekkel
megvilágít a mécses. A rokon imádságok tán összetalálkoznak, a testvérek
imádságai összeölelkeznek, a két szerelmesek sóhajtásai egymás mellé
telepednek, hogy korán reggel, mikor a napsugarak leereszkednek a földre,
elsőnek szállhassanak föl a magasba. Talán csak a boldog gyermekimádságok
hancúroznak az éjjeli holdfényben a templom boltozata alatt; denevér-szárnyakon
suhan el közöttük az aggszüzek, epekedő vénlányok bolondos, fantáziás,
olykor perzsaszőnyeg lágyságú imádsága, hisz a pártában maradt lányok
álmodnak legszebben az ismeretlen férfiakról: mint éji lepkék selymes,
szakállas, hímporos, lágy szárnyalása a gondolat, amely hajadon, érett nők
szívében ellebeg a férfiakról. A karzat magasságában, komoran, félrevonulva a
horgascsőrű madarak, amelyek ezüst- és aranypénz megszerzése végett
indulnak el a hajnali útra, az ég felé. Tehát itt eskette meg Mitrát, hogy
örökké szeretni fogja, soha el nem hagyj.
Aztán karjára vette a hölgyet, és meghatott léptekkel kivezette a
templomból.
- Mától fogva feleségemnek tekintem önt - szólt Szindbád a biedermeier
cukrászdában, hol budai szerelmesek módjára uzsonnáztak.
Mitra szomorúan bólintott:
- Érzem, hogy megver érte az Isten. Elcsábított, megrontott. Nem tudom,
hogyan kerülhetek majd öreg szüleim szeme elé, akik egy másik Istent imádnak.
- Csak egy Isten van - felelt meggyőződéssel Sz. -, aki a
szívünkben lakik, aki szerelmünkben született. Az az Isten, aki vigyáz reánk,
hogy titokban találkozhassunk, hogy senki meg ne tudhassa, hogy egymást
szeretjük. Aki a gondolatát elhozza nekem. Aki vigyáz reánk, hogy a szemünk
mindig egymás szemét keresse, hogy a kezünk összekapcsolódjék, mint viharból
menekedő madarak a szíveink, amelyek egymásra találnak...
- Ön hisz a szerelemben? - kérdezte Mitra, és kerekre nyitott szemmel nézett
a férfiúra.
- Csak a szerelemben hiszek. Jóformán minden azért van a világon, mert
férfiak és nők szeretik egymást. Régi iskola ez, de lépten-nyomon
tapasztalom, hogy a férfiak manapság is a nők szemébe néznek. Lássa, ez a
hely, ez az ó cukrászbolt azért van e helyen, hogy a szerelmesek benne
találkozzanak. Az asztalkák úgy vannak faragva, hogy a lábak szabadon
találkozhassanak, a kezek föltűnés nélkül érintkezhetnek az asztal fölött,
és az arcok oly közel vannak egymáshoz, hogy áprilisban a nők arcán meg
lehet számlálni a tavaszi szeplőket. Mennyi hevülés, szenvedély lakott e
simára csiszolt székeken, midőn a testek, amelyek rajtuk üldögéltek, még
fiatalok voltak. A cipők, amelyek egymást tapogatták, most már csak a
lőrinci szeméttelepen találkoznak, és a kesztyűk, amelyeket életbevágó
fontossággal levontak a kezekről, hogy az ujjak megérthessék egymás
beszédét - vajon hová lettek a régi kesztyűk? Ez a szó, hogy
"szeretlek", ebben a régi kis cukrászboltban többször elhangzott,
mint a nagyváros tornyainak a harangütése elszállott a Duna fölött. Itt
üldögéltek a nők és férfiak, egymást nézték, egymást óhajtották, s egyik
sem kérdezte, amit kegyed, hogy hiszek-e a szerelemben?
- Az iskolák az apácáknál, a könyvek, amelyeket olvastam, szüleim óvó,
ijesztő hangja, Henry, mind arról beszélt, hogy a szerelem nagy
kellemetlenség. A barátnőim kinevetnének, ha megtudnák, hogy önnek örök
hűséget esküdtem. Miért? Hisz nem szeretem. Azt sem tudom, mi az:
szeretni! - felelt Mitra, akit Szindbád hosszas rábeszélés után csalt el
Budára, sétálni, szerelmet vallani, a bástyasétányról a Vérmezőre
nézegetni, és a királyi kertekben andalogni.
Fekete szemű, élénk kisasszony volt, sokszor imádkozott otthon öreg
szüleinél, és bánatos volt, hogy mindig üzleti ügyekről hallott az asztal
fölött. Sz. - ez ismert kalandor - napokig ácsorgott az ablakok alatt, szürke
kalapjával mindenféle tréfákat csinált, megismerkedett a fűszeressel,
szenessel, sarki kofával, és már a rendőr is köszönt neki, amint hosszú
léptekkel az utcát rótta, ahol Mitra lakott. Szindbádnak hosszú fáradozásába
került, amíg célt ért a leány körül, megismerkedett, összes hazugságait
elővette, mint a vásári árus kirakja csillogó üvegjeit. Mitra komolyan,
elgondolkozva hallgatta a szép szavakat. "Művelt és romlott
ember!", mondta egyszer odavetőleg. Már tizennyolc éves volt, s még
nem ábrándozott senkiről.
- Emlékszik Eszterre, akiről B. Jósika Miklós regényt írt? - vallatta
Szindbád, és másnap kézbesítette a könyvet a leánynak, aki unatkozva lapozott a
regényben.
Később színházba csalta délután, hű barátnő társaságában.
Mitra ásított, midőn a zene csábítással csengett, és a szép színésznő
fáradtra táncolta magát a színpadon.
Majd megkérte, hogy éjjel, bizonyos órában vonja félre a függönyt ablakán,
és a holdfényben ott fog állani Szindbád mozdulatlanul, mintha már meghalt
volna, és a másvilágról jönne látogatóba.
Ismét: napokig nem törődött vele, és virágot mutatott, amelyet egy
ismert pesti démontól kapott a kabátjára. Hosszú, bánatos levelet írt,
Amerikába készült, és antik gyűrűt vont Mitra kezére.
- Gyerünk vissza a templomba - mondta Sz. komoly, szomorú arccal. - Önnek
vissza kell vonnia az esküt, amit az imént az oltár előtt fogadott. Hisz
nem mondta komolyan, nem hisz a szerelemben. Nem akarom, hogy ily nagy bűn
terhelje a lelkiismeretét.
Mitra vállat vont, és a táncosnőhöz hasonló karcsú lábain gondtalanul,
hanyagul követte a férfiút, a már csaknem besötétedett templomba.
Egy gyászruhás, szőke asszony szoknyáját megemelintve térdet hajtott a
templom közepén a főoltár felé, mint a Toscában látni tán. Szindbád
idegesen fogta a leány kezét.
- Jöjjön, maga kis bűnös, és kérje vissza esküjét, mielőtt az
messzebb érne, mintsem utol lehetne érni. Az én szívem már elcsendesedett,
kihűlt, megbocsátottam magának. De itt e szent falak, tiszteletre méltó
szentek, az örökmécs és minden-minden, amit az emberiség nagy része magasztos
érzéssel őriz a szíve közepén, vajon megbocsátják-e önnek bűnét?
Térdepeljen le, és imádkozzon.
A szent király már elhomályosodott az üvegfestményen, mély csendesség volt a
boltozat alatt, mint szerte a városban a szívekben, amelyek itt
megkönnyebbültek az imádkozás után. Fenn a karzat setét magasságában egy
eltévedt madár megszeppenve pityegett.
- Imádkozzon - mondta szigorúan Sz. - Mondja, hogy a szent király bocsássa
meg önnek előbbi esküjét, adja vissza fogadalmát, lelke békéjét,
nyugalmát. Kérje őt buzgón, hogy felejtse el önnek esküvését, amelyet a
szerelemre a mindenható kezénél elhelyezett. Kérje, hogy sohase legyen leánya,
sem fia, aki boldogtalan lehetne mások hamis esküje miatt. Imádkozzon, hogy
sohase szeressen életében, hogy ne is csalódhassék oly keservesen, ahogyan maga
engem megcsalt...
Mitra halkan, áhítatosan utána mondta a kalandor szavait, aztán
megkönnyebbülten, mosolyogva fölemelkedett az oltár lépcsőjéről.
- Milyen különösen érzem magam - mondta, és széttárta karjait, mintha furcsa
szédület lepné meg. - Az imádság alatt eltűnt a király arca a háttérben,
és helyébe a maga arca emelkedett lassan. Szindbád komolyan, szomorúan nézett
reám az üvegfestményről, amíg halkan az esküt végigmondtam. Mozdulatlan
arca hasonlított valamely régi szentképhez, amely már századok óta hallgatja az
előtte térdeplő nők szenvedését, bánatát, örömét, bűnét.
Ah, azok az öreg szentek nagyon megbízható, rendes férfiak. Sohasem árultak még
el senkit. A titkokat csöndben eldugták a kabátjuk alá, mint a hétpecsétes
leveleket. S ezért, ha megengedi, néhány szót halkan, titokban az eskühöz
fűztem, hogy senki sem hallotta más, csak a szentkép és az én szívem.
A kulcsárné csörgette kulcsait, a templom elsötétedett, egy sarokban, ahol
koldusasszony vagy hercegnő szokott üldögélni a kis padban, Szindbád
magához vonta Mitrát:
- S hogy hangzottak az elhallgatott szavak? - kérdezte halkan.
- Ha ön volt a szentképen, akkor hallania kellett - felelt kitérőleg
Mitra. - Szent László talán az ön alakjában él most a földön.
Ezután szorosan egymáshoz simultak, amint májusi estve lámpások alatt kongó,
üres budai utcákon mendegéltek. A torony csodálkozva nézett utánuk.
- Szent László vagyok - sóhajtotta a hiú Szindbád -, ennél szebbet nem
mondhatott nekem ma délután.
Az aranymíves leánya halkan nevetett.
- Mily furcsa férfi ön. Jobban hisz az eskünek, mint a szememnek, a
kezemnek, a hangomnak. Mint a szent királynak. Itt van egy sötét kapu. Jöjjön,
csókolja meg a számat a mai délután emlékére.
Fölemelte a zöld fátyolt - először - arcáról.
[1915]
|