|
Szindbád egy időben szentképet hordott a szíve felett, amelyet imádott
úrnőjének kisleánya kapott ajándékba a bérmáló püspöktől. "Szerencsére
van szükségem, hogy tovább folytathassam az életet" - mondá Szindbád,
midőn az arannyal, kékkel, pirossal festett, drágalátosan szelíd
tekintetű Mária-képet a zsebébe dugta, ahol azelőtt az erszény egy
rejtett helyén csak koszorúba font asszonyhajat, különös körülmények között
talált pénzdarabot, jelentős szalagdarabkát vagy hajtűt hordott, mert
minden nőről azt hitte megismerkedése napján, hogy ő lesz az,
aki végre-valahára az óhajtott szerencsét meghozza számára.
(Szindbád hosszú élete folyamán babonás lett, mint egy kártyás vagy egy
cigány. Jósnőkhöz járt, mikor bánatos volt, és volt egy jósnő
barátnője, aki gyönyörűeket tudott hazudni a nőknek, akiket
Szindbád a konyhaszagú lakásra elkísért az Üllői útra; három-négy szegény
asszony üldögélt mindig egy szobában a megváltó jóslatra várakozván, míg
odabent a férfias képű asszonyság nyolcvannyolc évig tartó boldogságról,
útban levő vendégről, elmúló bánatról, új ismeretségről,
szerencsét hozó találkozásokról hazudott a nőknek, és talán már minden
tenyeret ismert Budapesten.)
"Most segíts meg, Mária! Ó, irgalmas Szűz Anya!" - mondta a
gyors-segélyért való ima a szentképecske hátán. Szindbád áhítatosan elolvasta.
- Nekem való - mondta hittel, bizalommal, és az asszonyhajakat kiszórta a
pénztárcájából.
- Minden jóra fordul ezután - lódította Margit, az imádott úrnő, akivel
Szindbád egy hajó-úton ismerkedett meg. (Sokáig néztek egymás szemébe és a
szemükkel elmondtak egymásnak jó előre mindent, míg a bécsi gőzhajó
szorgalmasan zúgott a hullámok felett, mint egy jóravaló malom; néha
csengettek, máskor elhallgatott a serényen lihegő gép, a kapitány hangosan
kiáltott a rézcsőbe - hogy az utasok ne unatkozzanak.) Szindbád az imádott
nő közelébe lépett:
- Ugye, magát Margitnak hívják?
- Igen. És a kisleányomért utazom a zárdába.
- Még nincs huszonhat esztendős...
- Januárban leszek.
- És arra gondol, hogy a falusi élet unalmas, hisz gyönyörű
gőzhajók szelik a folyamokat és tengereket, valahol most reggelihez
terítenek egy óceánjáró fedélzetén, míg a hajózenekar amerikai marsot fúj, a
távol kékségében világvárosok aranyos tornyai, piros háztetői
mutatkoznak...
- Valóban falusi nő vagyok, és sokszor vagyok egyedül, mikor is
ábrándozok... A regénykönyvek már nem mulattatnak, mert magam szebbeket tudok
elgondolni.
Szindbád helyeslőn bólintott.
- A regényolvasmányok a betegek, a lábtöröttek, a szenvedő nők
részére valók. Az egészséges emberek maguk csinálják a regényeket. Ön az
előbb szomorúnak látszott, asszonyom, midőn az érseki város kupolái
feltűntek a Duna mentén. Valamely emlék fűzi a városhoz? - kérdé
Szindbád, mert a falusi nőkkel mindig a régi novellák stílusában kezdte a
beszélgetést, majd idővel éjjeli gyilkosságról, hamispénzverésről
mesélt, az illavai fegyházról és parfőmökről, amelyek a paradicsomot,
az első kedves hajának szagát, nász után a kis fejpárna illatát beszélte
hozzájuk, de közben a teozófiát sem felejtette ki, és olykor sikerült
meggyőzni hiszékeny nőket arról, hogy Nagy Lajos budai palotájában
egy lovagi tornán vagy a zsidó öldöklések alatt Moszkvában már egyszer
találkoztak, látták egymást, sőt szerelmesek voltak egymásba, midőn
más név alatt, más testi hüvelyben éltek a földön.
- Nekem nincsenek még emlékeim - felelt az úrnő. - Eddig csak jó
asszony voltam, a legjobb anya és leghűbb feleség, mint a
gyászjelentésekre szokták írni. Néhány év óta az uram már nem szeret, és úgy
érzem, hogy valami hiányzik a lelkemből, valamely érzés, valamely ábránd,
egy hangot szeretnék hallani, amely a szívemet érintené... egy nevet szeretnék
megtanulni, amelyet szeretettel, hittel, boldogsággal, reménységgel, az egész
unalmas életet elfelejtő érzelemmel tudnék magamban elsóhajtani,
mielőtt elfújnám esténkint a gyertyát...
- Mind így kezdik - dohogott Szindbád, mert helyesnek vélte, hogy olykor meg
kell korholni a nőket.
- Én nem kezdem - sóhajtott az asszony. - Csak szomorú vagyok, hogy az én
fülembe már nem fog hazudni többé senki édes szavakat, amelyekről tudjuk,
hogy annyit sem érnek, mint a panorámában a klárisok, de mégis meghallgatjuk
őket. Kérem, uram, hazudjon nekem; mondja el azt, amit már más, tán sok
unatkozó asszonynak elmondott. Azt mondják, hogy minden férfiúnak van valamely
betanult mondókája, amelyet legjobban tud, mint a színész szerepét, amelyben
sikere volt. Tavaly, mikor erre utaztam a mostohaleánykámért, egy úr, akinek
arcát és nevét már elfeledtem, azt hazudta nekem, hogy fiatalkorában
hajófűtő volt egy Lloyd-gőzösön, mert ilyenformán évenként
háromszor-négyszer eljutott New Yorkba, hogy reménytelenül szeretett nőjét
egy-egy percre láthassa. A nők nagyon szeretik a férfiakat, akik
szerelemből óriási ostobaságokat, vad bolondságokat elkövettek. Mondja el,
uram, hogy mit tett ön, mikor igazán szerelmes volt? Hogyan szenvedett, vagy
miképpen volt boldog? Úgy sincs egyéb tennivalónk a hajón. Beszélgetünk,
meggyónjuk egymásnak titkainkat, aztán elválunk, és soha többé viszont nem
látjuk egymást.
Szindbád bágyadtan bólintgatott a fejével. Nem volt barátja a nőknek,
akik a megismerkedéskor programot csináltak. Ő lélekvesztőn szeretett
elindulni a barátnőivel az ismeretlen vízre, ha sötét fellegek
tornyosultak is a látóhatáron, és a szél vészesen fütyült; nem lehet előre
tudni, hogy melyikük vész el a tó hullámaiban, de azért menni, menni, nyitott
szemmel a veszedelembe.
- Asszonyom - felelte Szindbád rövid gondolkodás után -, mondhatnám önnek,
hogy egy tucat nőt öltem meg, mert szerettem... Elmondhatnám, hogy a
hegyek között, egy útszéli szent lábánál van elásva a fegyver, amellyel majd
kivégzem magamat egy boldogtalan napon... Beszélhetnék arról, hogy nagyon
boldog voltam, fecskefészekben laktam; reggel, midőn felébredtem, dalok
jutottak az eszembe, és vidáman tudtam nevetni, hogy a cirkuszban a bohóc
pirosra fösti az orrát, de egy napon kedvesem karjaim között meghalt, s azóta
nem mosolyogtam... Kigondolhatnék az ön mulattatására egy nagyszabású
életkalandot a hisztériás hercegnőről vagy az ártatlan hajadonról,
aki első látásra belém szeretett... És én azt mondom önnek, hogy az
asszonyok nagyon jók voltak hozzám, mert sohasem szerettek.
- Senki? - kérdezte felvillanó szemmel az asszony.
- Senki sem volt kíváncsi, hogy mit hordok a kabátom alatt, aranyat vagy
sárból való szívet - felelt konokul Szindbád.
- Pedig nagyon érdekes ember
lehet. És mondja, miért nem szerették a nők?
- Mert nem hazudtam nekik, mert nem
mutattam érzelmemet még akkor sem, ha valóban szenvedtem. Összeszorítottam a
fogam, ezt a szót, hogy szeretem - sohasem mondtam még nőnek.
Margit előbb hangosan
nevetett e mulatságos dolgon, majd elgondolkozva nézett a Duna hullámaira. Hogy
e szőke habok mit mondtak neki, azt még Szindbád sem tudhatta. Mintha a
gondolatait folytatná:
- Holnapután visszatérek... Itt
van egy város a parton, a fogadót benne "Arany Bárány"-nak hívják. Ha
ott megvárna, ott megszállnék.
Szindbád szomorúan bólintott.
- Megvárom önt, asszonyom, bár
tudom, hogy eddigi nyugalmas életét feldúlom; szenvedés és szomorúság,
gyötrelem és álmatlan éjszakák várnak önre... Ha újra hazamegy falura, többé
nem örvendez majd annak, hogy tehenei kövéren a buja fűtől,
tejtől duzzadva jönnek meg a legelőről; midőn a gyermekét
csókolja, s az én csókom jut az eszébe, s boldogtalan lesz; éjjel, ha fölébred
a zivataros időjárásra, a villámok cikázása nem azt juttatja majd eszébe,
hogy az időváltozás jót vagy rosszat tesz a termésnek, hanem arra gondol,
hol bolyong az a férfi, akivel a dunai hajón megismerkedett.
Margit titkon megszorította
Szindbád kezét. Hosszas, boldog kézszorítás volt ez.
- Arra gondolok, szenvedek, és
nagyon boldog leszek. És hogy bizonyosan menjek oda, ahol maga engem vár, itt
van e szentkép, a kis leányom szentképe, amely eddig megőrzött minden
bajtól, minden rossztól. Fogadja el tőlem zálogul.
Szindbád elrejtette a képet.
Később, midőn az
imádott asszony kiszállt a hajóról s lassan visszanézett, Szindbád fütyörészni
kezdett.
- Van eszembe várni - gondolta
magában. - Azoknak a szegény férfiaknak példáját nem követem, akik egész
életüket ácsorgásokkal töltik ablakok alatt, kalaposboltok előtt és kis
cukrászdákban.
Egy bécsi táncosnőt vett
szemügyre, aki láthatólag meg volt elégedve felöltőjével.
- Valódi londoni... - dörmögte
Szindbád a táncosnő közelében, és a kisasszony barátságosan mosolygott.
A jelzett időben Szindbádunk
hol járt vajon e tágas földek-mezőkön, széles tengereken? Sehol sem járt,
hanem az "Arany Bárány" fogadóban üldögélt, várt, az ablakokhoz
lépett, kilépett a folyosóra az ajtón, és a közömbös portást többször
megkérdezte, hogy a szenyóra - fekete hajú, fekete szemű, kócsagtollas -
vajon megérkezett-e a vonattal, a gőzhajóval, a gyorsvonattal? A veresbajuszú
portás egy utassal volt beszédbe merülve, aki negyven esztendeje látogatja a
várost, és a halottakat is ismeri, akik a temetőben alusznak, s ezért
rideg szolgálati hangon válaszolt mindig, hogy a hölgy nem érkezett meg idáig.
Később az utazó
jókedvűen kinyitotta esernyőjét, és szélestalpú cipőjében
nevetve nekivágott a városnak, sör- és pörköltszag áramlott a kapualjban.
Szindbád meglehetősen elszontyolodva álldogált a portás üvegházikója
előtt.
- Pedig bizonyosan ígérte, hogy a
"Bárány"-nál fog megszállni - mormogta a hajós.
A fogadó portása bölcs
nyugalommal lapozott a vendégek tintafoltos könyvében. A tekintély kedvéért
csíptetőt helyezett az orrára.
- A nyolcas estére elutazik -
szólt az álmos bérszolgához, majd becsapta a könyvet, és részvéttel Szindbádra
nézett:
- Asszony vagy leány az
illető dáma? - kérdezte fontoskodva.
- Magam sem tudom most már, a
teremtésit! - káromkodott Szindbád.
A portás levette a szemüvegét,
ásítást fojtott el:
- Nem érdemes, nagyságos uram...
Becsületemre, még ha eljönne, akkor sem volna érdemes.
Szindbád ezután még néhányszor
kinézett a Duna mentén, és bosszúsan gondolta magában, hogy ha találkozna a
nővel, a csalfával, most majd tele hazudná a fejét, a szívét, hogy arról
koldulna. "Ott követtem el a szamárságot, hogy szóhoz engedtem jutni -
gondolta néha magában a kalandjáról -, és ő hazudta, amit nekem kellett
volna mondani."
[1915]
|