|
Szindbád kísértet korában egy
falusi temetőben töltött néhány esztendőt, mert a környékén egypár
bűnt elkövetett, amelyért vezekelni kellett. A fejfák és szomorúfüzek
ismerték még abból a korból, midőn a kisvárosi hölgyekkel a régi
temetőben sétált karonfogva, mint az egy cserépben nőtt virágszárak,
és serényen, folyamatosan, akadály nélkül hazudozva, mint egy szorgalmas
vízimalom a nagy Dunán - az öreg molnár a fiatal menyecskék gömbölyű
vállára segíti a liszteszsákot, egy szomorú legény a tetőn éjjelente
furulyázni szokott a malomkerékbe kapaszkodott öngyilkosok hulláinak, a
holdfényben hátát villogtatja a harcsa a folyamban, mint egy ezüstruhás
középkori király, és a nádasban egy öreg vadkacsa azt mondja a másiknak emberi
nyelven, hogy az éjszaka ismét megölte magát valaki szerelem miatt. És a régi
temetőben, ahol a hajósunk szája vízimalom módjára őrölte a színes
szavakat, hogy az aranyliszttel beszórja a nők lábanyomát, végül
drágalátos selyemzsákba öntvén a lisztet, hogy a szegény nők vállát a
meggörnyedésig megterhelje - a régi temetőben a szúette fejfák,
esőverte, rozsdás szőrű, másvilági ebekhez hasonlatos sírkövek
sohasem nyújtották ki a lábukat, hogy gáncsot vessenek a nőknek a
továbbhaladásban - még a szomorúfüzek is a szél leányaira bízták gallyaikat,
hogy azok elemeljék az útból a hideg, nedves leveleket, amelyek az öröm és
végtelen bánat felé igyekvő nők meztelen nyakát kiábrándítóan
megérinthetnék... "Csak menjetek" - dörmögték a vén csontok a föld
alatt, és unottan nyújtóztak a koporsóban, míg Szindbád elszánt hazugságai már
aranyharmattal hintették be messze-messze a vidéket, kéklő hegyláncokat és
a kopár vasúti őrházat. Emmának hívták azt, akivel itt kegyetlenül elbánt,
mint egy kiéhezett, veresszakállú illavai rab, alti húszévi fogság után
szabadul, és alkonyattal az erdészleánykával találkozik az erdőn.
Természetes dolog, hogy a
kísértet ideje nagyrészét Emma sírhalmán töltötte. Itt üldögélt
összegubbaszkodva, mint egy fázékony őszi varjú, az ujjával néha
megkopogtatta a bezárt sírt, és zivataros éjszakákon panaszos üvöltése
hangzott, mint a hajókürt:
- Ó, én nem tehetek arról, hogy a
nők oly hiszékenyek! Miért szeretnek elhinni mindent, ami nekik kellemes,
gyönyörűséges, hívságos? Nagyorrú és formátlan szájúak, hideg, érzéketlen,
lelketlen szeműek és gonosz, kis hazuglelkűek: miért hitték, hogy
ők valóban szeretetre méltóak? Ó, szegény nők, okuljatok
gonosztetteimen, sohase adjátok meg magatokat hosszú és heves ostrom nélkül, és
mossátok ki mindennap a szíveteket a felejtés és hitetlenség vizével; sohase
gondoljatok többé a férfiúra, aki innen elment; és ne sírjatok magatokban,
sötét szobában, mert a könnyek a leggyorsabb paripák, amelyek a temető
felé ragadják a kocsit!
A kísértet éjszakánkint úgy
üvöltözött, hogy a régi temetőt már nem merészelték fölkeresni a
környékbeli szerelmesek, pedig nemzedékeken át megszokták a halott nagyanyák,
hogy unokájuk sírdombjukon hallja az első, szívig zengő és a lélek
ezüst-tükrét elhomályosító férfiszót. Szerelmi találkozója volt a régi
temető úrnak és szegénynek - az árkon rejtett út vezetett át, amelyet
mindenki ismert a városkában. Azonkívül itt aludtak, a temető árkában azok
a kis lelkek, amelyek fészekrabláskor, pihe és toll nélkül, vagy magzat
korukban, mint a gyönyörűséges, nagyszerű élet száműzöttjei
kerültek a régi temető árkába, csendesen aludtak a hó alatt, míg anyjuk
lengő szoknyával lejtett a Trombitásnál, de nedves tavaszkor néha kis
földi béka alakjában anyjuk lábára ugrottak, midőn az ismét átlépte a
temető árkát...
A kósza kísértet kiáltozása
elriasztott mindenkit a szerelem temetőjéből, senki sem olvasta
furcsa szórakozottsággal a fejfákról, hogy az öregasszonyok mily rengeteg
időt éltek, amíg a kezek egymásba fonódtak, mint ifjú jegenyék csúcsai a
szélben, és a meleg, életteljes gondolatok úgy cikáztak, mint a villás
fecskék... Csak a halott asszony nem mozdult odalent a sírban, mert öngyilkos
halála miatt tilos volt neki a másvilági szerelmeskedés. Hiába sírta be
Szindbád éjfélkor a lyukon, amelyet a bogarak ástak: "Mondd, ó, mondd,
hogy lehettél olyan balga, hogy nékem hittél?"
Egy napon a halott asszony leánya
jött látogatóba a sírdombhoz. Emma leányának látása úgy megrendítette a
falevelek között alvó kísértetet, hogy megmozdult régen holtnak vélt szíve. A
következő percben közölte a temetőőrrel, hogy halála napján
kötött szerződés szerint halottaiból egyszer feltámadhat.
Az őr utánanézett a halotti
szerződésnek, és néhány perc múlva a szomorúfüzek alatt egy barna,
bánatos, bársonyruhás diák lépkedett Emma leánya felé, aki hervadt leveleket
szedett a sírdombon.
Egy öreg denevér a cinteremben
helyzetet változtatott nappali álmában, és így szólt a bagolyhoz:
- Az öngyilkos asszony leánya jár
itt. Lenyelt egy aranygyűrűt, és a diák most felvágja a szívét, hogy
megkeresse az aranygyűrűt, amelyet ő ajándékozott anyjának.
A bagoly így felelt:
- Úgy kell az embereknek.
Miért gondolnak mindig a tegnapra! Az emberek egész élete azzal telik el, hogy
arról fecsegnek, ami már egyszer úgyis megtörtént...
A diák ezalatt
megismerkedett Emma leányával, és könnyűízű violaszagú szavakkal
beszélt az anyáról, aki tán rémülten ült fel most koporsójában.
- Ó, az anyám! - felelte
Emma leánya. - Éjjelente mindig az ágyam szélére ül, és úgy fénylik a haja,
mint az ezüst betűk a koszorú fekete szalagjain. Pedig olyan barna volt,
mint én, amikor meghalt.
- És kegyed boldog? -
kérdezte Szindbád, mellőzvén a bevezető szavakat, mert estére hajlott
már az idő.
- Okultam anyám példáján, a
boldogságot messzire elkerülöm, a szívemet bezártam az imakönyvembe, és hála
istennek, idáig még nem kellett imádkozni. Holott húszesztendős vagyok és
tanítónő.
- Pedig a természet
rendje... - kezdte Szindbád, de hirtelen elhallgatott, mintha elszégyellte
volna magát a hallgatóan előrekönyöklő vén fejfák előtt, amelyek
már sokszor hallották őt hasonló szavakat mondani.
- Én nagyon hosszú életet
éltem - mondta borúsan -, sok könyvet olvashatnának rólam az ágyban fekvő
beteg úriemberek hitetlen fejcsóválással, és a gyöngélkedő öreg
hercegnő többször rászólna az ifjú felolvasónőre, hogy hallgasson el
a gonosz történettel... És a gyermekeket zivataros téli éjszakákon nevemmel
ijesztgetnék, ha tudnák, hogy ki voltam én... Ámde annyit mondhatok önnek,
kisasszony, hogy a szerelem az egyetlen valami, amiért érdemes volt
menni-menni, sírni-sírni, élni-élni... A tündöklő ékszerek, amelyek
hajában ragyoghatnak, egykor más nők kebelén fognak villogni, színházat játszani
- a finom selymek, amelyek testét födik, öregségére tán egy vidéki színkörben
arra szolgálnak, hogy Masztiksz kisasszony megtörölje lakkcipőjét,
mielőtt a házasságtörést elkövetné - a dalok, amelyeket a tó felett
érzelmesen énekelt, elvesznek a hullámokban, és egy falánk süllő nyeli el
a víz alatt a lápvirággá válott melódiát; - csak a szerelem marad meg...
zengő, keserves, örökké nyugtalan emlékek... órák illata, amelyek
emlékezetesek... Különös éjszakákon hallott baljóslatú hangok vagy az egész életemet
elmondó sóhajtások... a szerelem, amely egykor úgy lépett-be a szívébe, mint
egy hetyke kérőnásznagy pengő sarkantyúval, mint bánatosképű,
félénk vándorlólegény, ez a szerelem örökké megmarad. Az emlékeket sohasem
nyelik el a hullámok, a szél el nem ragadhatja... Az övé, egyedül az övé marad,
amit szeretett, amiért boldogtalan volt, amit a vánkosába sírt, amiért
meghalt... Én szeretem kegyedet.
A bagoly a cinteremben
megint megszólalt:
- Az emberek folyton a
múltról locsognak.
Ekkor már este volt, a hold
benézett a fák alatt, mint egy inspekciós felügyelő, az Emma sírján a
leányka egyszerre azon vette magát észre, hogy a deák eltűnt mellőle
- hisz szabadsága lejárt -, a keze, amelyet előbb egy forró kéz hevített,
hideg és üres; szomjas füle csak a szél zúgását hallja...
Az öngyilkos asszony halkan
megszólalt a sírból, mint az eső a falevelek között:
- Menj haza, és tedd azt,
amit Szindbád tanácsolt, mert neki igaza van.
[1915]
|