|
Majd falura megyünk, amint
kitavaszodik - mondta Bánatváriné, amíg a téli alkonyatban Szindbáddal
karonfogva sétálgatott a Kalap utcában. - Jó lovaink vannak, címeres hintók,
hű cselédeink és szép úri házunk, mert hisz ami az enyém, az a tied.
Szindbád boldogan
kapaszkodott az özvegyasszony karjába:
- Már régóta vágyom, hogy
falusi földesuraság legyek. Gyorsan pergő kocsin bejárni a környéket,
megtanulni a nép nyelvét, és a hűvös reggelektől dércsípte arccal
várni a személyvonatot egy őrház előtt, a székvárosban hetivásár van,
egy pohár sörre, egy kis politikára, egy kis traccsra elmegy az ember az úri
kaszinóba. Be szép lehet a gondtalan élet, a mély, nyugalmas alvás, a lassú,
uszály módjára úszó álom és a friss ébredés a nap első sugaraival!
- Elviszlek magammal -
rebegte megindultan Bánatváriné. - Majd meglátod, hogy kezet csókolnak ott
nekem az öreg asszonyságok. Minden gyereknek keresztanyja vagyok, és a férfiak
még emlékeznek rá, hogy a forradalomban a nagyapám vezette őket egy kis
vörös sapkában. A méhesben kedvedre álmodozhatsz, és délután eljön Samu bácsi
egy kis kártyára, egy kis tréfálkozásra. Vagy Grózingernél a kugliparti áll, és
vagyoni viszonyaink megengedik, hogy mindennap elveszíthessél egy hordó sert a
falusi honoráciorok mulattatására. Különösen a fukar jegyzőre vigyázz,
Szindbád, naponkint megkínáld szivarral a garasoskodó férfiút, a tanítónknak
hangját dicsérd, a papné majorságát magasztald, Futraynak pikáns adomákkal
szolgálj, és a B.-kisasszonyoknak arról beszélj, hogy anyjukkal táncoltál a
redut-bálon, nagy férfibolond volt szegény...
- Mindenben megfogadom
tanácsodat, őrangyalom - válaszolt állhatatosan Szindbád, a hajótöröttek
kimondhatatlan hálájával, mert éjjelenként még bujdosó zokogás csuklott az
álmában egy nő miatt, aki gonoszul viselte magát. Az utcán hirtelen megállott
lehajtott fővel, az út közepén nem figyelt a vágtató kocsikra, és a
kirakatok előtt ácsorgott, anélkül, hogy bármit is látott volna a
kiállított portékákból. Utcákba került, amelyekben sohasem járt azelőtt,
és az idegen házak között szívesen eltévedt, ismeretlen, messzi nagy városba
képzelte magát, ahol céltalanul kóborol, míg a szállodában felbontatlan levelek
várják. És a nő nevét sem merte már kimondani a fizikai fájdalom miatt,
amelyet e névnek említése okozott, a torkától a térdéig rohant át testén az
áradat, hőemelkedést mutatott a hóna alá dugott műszer, midőn
néha elővette az ő arcképét, jóleső bánattal hajtotta két
karjára a fejét, midőn egyedül volt. "Milyen jó volt őt
szeretni!" írta egy papiros szeletre, amelyet a hídról a Dunába dobott. És
a dereka kiegyenesedett, a szeme fölvillant, ostoba izgatottság hajtotta meg a
szíve kerekét, mint a fűrészelő-játékot egy szél-lendülés a
háztetőn, ha valakit valahol látott hátulról, akinek a járása az ő
járásához hasonlított. F. Ez volt már a nő neve, a többi
betűre nézve esküt tett Bánatváriné kezeihez, hogy sohasem mondja ki. F.
A katonák sapkagombjában és a boltosok cégérén minden F betűt külön-külön
megnézett Szindbád. A cukrászok és divatkereskedők F betűje hajlékony
derekát hozta emlékezetébe, és a nő karcsú, sokszor mutogatott lába
játszott őfelsége monogramjában a királyi lak tulipánjaiban, melyet ez
idő tájt a főkertész F. J. alakjában ültet a főerkély környékén.
"Bizonyosan öngyilkos leszek falun" - gondolta magában Szindbád, amíg
Bánatváriné anyáskodó meggyőződéssel vezette karjánál fogva a
belvárosi utcákban.
És már a napokat
számlálták, amikor elhagyják a fővárost, a "csúf embereket, akik
irigyelik boldogságunkat" - mondta Bánatváriné. A babonás tárgyakat,
amelyekkel életében körülvette magát: halovány arcú, frakkos, fodros hajzatú
férfiak elefántcsontra festve, akikbe szerelmes lett volna Bánatváriné, ha
véletlenül abban a korban születik, mikor a képecskéket festették, és e könyvek
az éjjeliszekrényről az utazó táskába kerültek, Petőfi együtt utazott
Benedek Aladárral, mert Benedek Aladár versei óta nem olvasott költeményt az
úrnő, a nagy egyiptomi álmoskönyv és Gondolatok a Karthauziból, valamint a
Kártyajátékok könyve (amelyre faluhelyen szükség van, midőn a játéknál
fölhevült honoráciorok az asztal lapját verdesik) és egy csontkoponya együtt
teszik meg az utat.
- A pisztolyomat sem
felejtem itthon - mormogta a hervatag, drága, ábrándos nők hangján
Bánatváriné. - Utolsó szerelmem ön, Szindbád, azután már nem érdemes élni, ha
elhagyott.
Szindbád, aki zsebre dugott
kézzel nézte az útikészülődést, mintha semmi köze sem volna a tátongó nagy
kofferekhez, amelyeken a világvárosok szállodáinak cédulái piroslottak, arra
gondolt, estve majd magához veszi Bánatváriné pisztolyát, és többé nem megy
haza a falusi házba.
Egy ronggyá szakadozott
levelet aranydobozban megtekintett, mielőtt a ládába jutott volna.
- Az a férfi írta
búcsúzóul, aki legjobban szeretett - suttogta Bánatváriné, és keresztet vetett.
- Majd falun elolvassuk -
dörmögte Szindbád.
Különös tükrök - amelyekben
egykor, valahol, valamerre nagyon szép volt a ház úrnője -, csipkék,
kalaptollak és varrótűk, amelyek a nőket mindenhová elkísérik -
különböző gyűrűk, amelyeket egy babonás asszony összegyűjt
az élet folyamán, betegség, szemverés, vízbefulladás, mindenféle
szerencsétlenség, reménytelen szerelem és álmatlan éjszaka ellen való
gyűrűk selyemfonálra fűzve, gombok, kabátra, ruhára való
változatos gombok és ollócskák, amelyeknek csaknem nevük volt, egy húsz év
előtt elkezdett oltárterítő hímzése, amelyet nyaranta folytatni
szokás, Gróf Monte Christo története, és egy kis ezüstkulacs tea vagy forrásvíz
számára: mind a ládákba vándoroltak. Bánatvárinénak mindegyikhez volt egy
kedves szava, kedves emléke, de Szindbádról sem felejtkezett meg:
- Majd elmegyünk egyszer a
kis lengyel fürdőhelyre, ahol e Mária-szobrocskát faragta számomra egy
beteg úri ember a nyár folyamán... S egyáltalában beutazzuk az egész világot,
mint első férjemmel, aki szenvedélyes utazó volt; Svájcban, Olaszországban
a hotelportásokat keresztnevükön szólította, minden városban tudta a legjobb
korcsmát és a divatot és a tájszólást... Elszöktetem, Szindbád, a
gyönyörű, gazdag életbe.
Szindbád mosolyogva
bólingatott, s arra gondolt, vajon tudja-e F., hogy talán örökre
elhagyja most a fővárost?
- Két nyári hónapot falun
töltünk, kibeszélgetem magam a hársfáinkkal, a barmainkkal, lovainkkal,
macskáinkkal, Szindbád - folytatta álmodozva az asszony -, mert én
szentimentális nő vagyok. A háztetőn van egy kémény, amely csak akkor
duruzsol, szinte beszélget, ha az éjszakát én a tető alatt töltöm. Van egy
elvadult macskánk, amely az erdőben kalandozik vad társaival, de
érkezésemet megérzi, és visszatér a házhoz. Szomorú, öreg lova nagyapámnak
nyugtalankodva emelgeti a fejét, midőn a vonat, amely engemet hoz, fütyül
az állomáson, és a vénasszonyok, cselédasszonyok hosszúakat, furcsákat, alig
megfejthető dolgokat álmodnak a tiszteletemre, amely álmok megmagyarázása
az én hivatásom. A régen lezárt szobák napfényben úsznak, megifjodnak a poros tükrök,
amelyekben csupán a kísértet nézegeti magát távollétemben... A beteg fákat
meggyógyítom, és megismer a fecske az ereszen. Jó lesz, Szindbád?
Szindbád lelkesen
bólintott:
- Minden nagyon jó lesz -
sóhajtott végtelen megadással, mintha már látná magát egy folyóban úszni,
fénytelen szemmel a napba bámulni, a halak megszólongatják, és a legutolsó
divatról tudakozódnak. Hát valóban vége volna azon gyönyörűséges,
nagyszerű életnek, amelyet F. oldalán élt? Falusi gavallér leend
mától kezdve egy kedves, ábrándos, régi hangjegyfüzet hangú, babonás asszonyság
oldalán, aki azonban korántsem tud úgy kancsalítani a szemével, mint az a régi,
nőstény hangú, a bugyborékoló nevetésű, aki az élet csendes szépségei
helyett a halálra, az elzüllésre, a megsemmisülésre hívta fel Szindbád
figyelmét; táncolni a végkimerülésig az élet báljában, és az álorcás
vendégeknek hazudni, csalni, lopni, öreg embereket a sarokba szorítani, fiatal,
tapasztalatlanokat félrevezetni, mindig hazudni, és otthon, egyedül mindig
sírni...
- Van egy kis templomunk,
amelynek alapítványt hagyományoztam a végrendeletemben, ahol eddig mindenki
megtanult imádkozni. Ne felejtse el, Szindbád, az alapítványt, hisz midőn
magával megismerkedtem, új végrendeletet csináltam... Minden a magáé, pedig szép
vagyonom van.
Szindbád elfordította a
fejét, s arra gondolt, hogy mily jó volna ezt a bizonyos vagyont ama másiknak
ajándékozni, egy levélborítékban a kezébe csúsztatni, és elszaladni...
-. Szegény nagyatyám sírját
majd együtt meglátogatjuk - szólott Bánatváriné a ládán ülve. - Ugye, maga is
szereti az öreg urat? Mily kedves, finom arca van a róla maradt képeken! És
hogy szeretett engem, mindent megbocsátott, és a hajamat sohasem húzta meg,
hanem mindig simogatta.
- Szeretem az öreg urat -
rebegte Szindbád, és fulladást érzett a torkában - Mindjárt visszajövök.
Csendesen kisompolygott a
szobából. Az ajtóból félénken visszanézett. Bánatváriné utazó köpenyegében,
fátyolos kis kalapjában, tágra nyitott, rémült tekintettel állott a szoba
közepén, a karja félig felemelkedve, mintha valamely angyalnak a kezét keresné
a magasban... Az orra elpirult, mint a gyermekeké sírás közben, és furcsa,
zokogó hang tört fel a melléből.
Szindbád lefutott a
lépcsőn. Az utcán bolond módjára hangosan kacagni kezdett... Az emberek
elől egy sötét kapu alá menekült, a homlokát a falnak támasztotta, és
hangosan, sokszor mondta:
- Fáni!
[1915]
|