|
- Május végén, 1916-ban a szerelmi féltékenység revolvert nyomott egy
komoly, meggondolt férfiú kezébe, hogy nejét, a Télikert primadonnáját
megbosszulja. A cél a Korpaközpont hivatalnoka volt, akiből a golyóbisokat
már ki is szedte H. professzor. Történt a dráma Rákosszentmihályon, egy
nyárilakban. És most mondd, kedves Szindbád, aki annyiszor keresztül-kasul
utaztad a világot, és az emberi szívek, szenvedélyek labirintusában sokáig
bolyongtál, voltál nők lovagja és nők barátja, mindent megtanultál,
amit életnek neveznek, kinek van igaza e történetben, a Bajazzo históriájában
és a régmúlt francia színművek felújításában, a féltékenységben, a nő
imádatában, régies megbecsülésében, oltárra való állításában, akiért egyik
férfiú hajlandó volna megölni a másik férfiút, mint az őskorban vagy a
nyolcvanas években: meddig tart még az idő és divat, hogy a nők okot
és alkalmat adnak a pisztoly előhúzásához; mikor okosodnak meg végre a
szegény, szentimentális férfiak?
Szindbád, a hajós, kérdésemet meghallgatva, fehér fürtjeire hívta fel a
figyelmemet...
- A "Szentek életében" járatos vagyok, ám a színésznők viselt
dolgait már régen elfelejtettem. Remete-rák életmódját választottam, Budára
járok a Vadgalambhoz, ha valamelyik régi nőismerősöm névnapját
észreveszem a kalendáriumban. Hagyj békén a színésznőkkel. Nem szeretek
mindenféle apró-cseprő női dologért felkelni a kanapéról.
Én azonban tovább kérleltem Szindbádot, mint az ifjú hírlapírók és
költők egykori barátját, regénykönyvek hősét, a szép élet rokkantját,
az ifjúság megrontóját és tapasztalt férfiút, aki dalárdista is volt régebbi
években a színésznők ablaka alatt. Szindbád végre megfordult a kanapén, és
pókhálós szemét felém fordította:
- Tagadhatatlan - kezdte -, hogy a színésznők érdekes és kedves lények.
Ismertem parfőmjüket, rizsporukat és bolondos kis szívüket; kendőzött
arcukat és rejtély nélküli lelküket; ideges, táncos lábukat és halálos hiúságukat;
természetes nőiességüket és rafinált fogásaikat; púderjaik, szívük,
arcfestékjük, sikerük, udvarlójuk, féltett ifjúságuk, mint a pillanat
szeszélye, az életük; meghalnak egy hiú bánatért, egy nem sikerült
előadásért, egy szerelemért, amelyet másnapra elfelejthetnek; a súgó és a
rendező a családtagjuk, és a legfinomabbnak közöttük szívében sem zenélnek
különb versek, mint amelyek a mézeskalács-szívekre vannak nyomtatva. Gyermekek
és démonok; ha akarnak, tudnak gondosak, aggodalmasak és anyáskodók lenni, mint
a híres Laborfalvi Róza az ifjú Jókai mellett; máskor a táncban, énekben
kifáradva, a rizsport megunva, a tenort felejtve, jó feleségek és anyák; néha
ellenben tovább játsszák a házaséletben is a trikós-szerepet, leples szép
Helénát, táncos Fatinicát... Két-három húr van a szívükön, mint a kobozon,
amelyet a régi festők a színpadi függönyre festettek az álarc és a
koturnus társaságába. Dédelgető szavak, meztelen hízelkedések, mámoros
dicséretek, mint a bukéták, virágzanak napjaikban. Csendes, boldog álmot vonz
szemükre a késelés, amely az utcán, ablakuk alatt érettük történt; majd
gyermekesen ragaszkodnak a templomhoz, hol először esküdtek örök
hűséget (a május fehér lombjai között vitt az út), és házi teendőik,
gyermekruhák rakosgatása, férjuram simogatása közben arra gondolnak, hogy
életben van-e még a pap, aki majd ezüstlakodalmukon is újra megesketi
őket?... Tisztességükre, szívnemességükre, megközelíthetetlenségükre,
érintetlen alsószoknyájukra - amely dolgok a civilnők háztartásában oly
mindennapi ugorkásüvegek, hogy nem is érdemes róla beszélni - oly büszkék, mint
az ékszereikre. Akinek sok tisztessége van, aki lakat alatt tartja úgynevezett
becsületét e pályán: gazdagabb, mint a briliáns-szubrett. Ezért élnek a mamák,
férjek a színészi világban. A megközelíthetetlenség illata itt az a
parfőm, amelytől a legtöbb férfi elszédül. A házierények, az
ugorkásüvegek a színpad tájékán biztosan hódítanak. Pajtás, szentimentális,
igazszívű, ábrándos pajtásom, szeresd őket, mint a tavasz
nefelejcseit, és kóborlásaidban elkerüld a tájat, ahol a nefelejcsek nyílnak.
A bölcs Szindbád lehunyta vörös-karikás szemét:
- Most veszem észre - jegyzé meg az elmondottakra -, hogy csaknem minden
francia könyvben megtalálod ezeket, ha kellő helyen ütöd fel a lapot.
- És az udvarlók? - kérdeztem némi szünet után. - Uraságod hírneves lion és
arszlán volt Pesten, amíg lábai könnyedén vitték a báli terem sikamlós
parkettjén, és a szalonban nem döntötte fel a csecsebecsés asztalkát.
Szindbád legyinteni akart kezével, de félt a fáradságtól.
- Az udvarlók a színészhölgyek körül megannyi elkoptatott aforizmák...
régebbi időben a Karthauziból, korunkban Wilde Oscar vagy Shaw
könyveiből. Mint örök patronok, szinte jelmezben járnak-kelnek ők a
világban. Messziről felismered a színésznő udvarlóját, e furcsa
vőlegényét az áhítozott művészi életnek; ez ünnepélyes és zavart férfiút,
aki a színpadi díszítőknek sört fizet, hogy a kulisszával fejbe ne vágják,
szivart ad a tűzoltónak, a részeges komikus a barátja, a csokrot viszi a
kocsiba; és a hattyúprémes hölgy mellett cilinderben helyet foglal. Ő az a
mindig szolgálatra kész vőlegény, aki korán kel és későn fekszik,
jegyzőkönyvecskéjébe írja a másnapi próba idejét, könyv nélkül tudja a
színésznő szerepeit, a kalaposbolt előtt várakozik, és a
divatszalonban hölgye kíséretében megjelenik, hogy megrémítse a fűzőt
próbáló dámákat. Élete úgy múlik, mint a ministráns-fiúé. A színésznő
körül megtanulja a toalett-titkokat, harisnyásokkal, kesztyűsökkel,
suszterekkel ismerkedik meg; felvigyáz, hogy a szerződés mindig rendben
legyen, valamint az irigy barátnők pletykáit elereszti füle mellett. A
nagydobosnak éppolyan barátja, mint a kritikusnak. Izgatottan olvassa a
premierről írott tudósítást, és ő az a falu bolondja, aki elhiszi a
színházak megfizetett kommünikéit a hírlapban. Haragszik azokra, akikre a
színésznő is haragszik, és ok nélkül ölelkezik régi vándorszínészekkel,
akik a kisasszonnyal egykor falusi csűrökben együtt játszottak. Azt
mondhatnám, hogy a színésznő udvarlójának élete hasonlatos a
szentéletű szerzetesek életéhez. Minden órának megvan a tennivalója, soha
sincs szabadság, és mindegy, hogy a kalaposné a harmadik emeleten lakik, akihez
egy fátyoldarabért fel kell rohanni...
Találhatók azonban udvarlók, akik nem rohannak fel a harmadik emeletre, s
itt kezdődik a színésznő tragédiája. Hallottam
színésznőkről, akik komolyan beleszerettek a tenorba vagy a
zongorásba. Akik komolyan hitték, hogy a szerelem szót nagybetűvel kell
írni, még tán imádkoztak is a tapőr életéért. Hallottam, hogy akadtak
udvarlók, akik hatalmukba kerítették a színésznő egyszerű szívét, meggyötörték,
megkínozták, a temetőkertbe irányították. Régebbi hírlapíróink és
tenorjaink labdáztak a primadonna-szívekkel. Ilyenkor a színésznő szaladt
ész nélkül a harmadik emeletre... De ez már nagyon régen volt, tán nem is igaz.
- Szindbád - mondom -, a férfiak szentimentális magaviseletéről nincs
szava?
S bölcs elhárító mozdulatot
tett...
- Talán jobb lett volna, ha
ezt nem kérdezed meg tőlem, aki nők miatt szenvedve, hosszú éveken át
csodálkoztam azon, hogy reggel van, és életben vagyok a dúlt éj után. Szegény,
érzékeny, szenvelgő férfiak, akik mindig azt hiszik, hogy egy női kéz
tenyerében jó helyen van az életük, a becsületük, a boldogságuk...
Szentimentális, fájdalmas lelkű, borongó férfiak, akik kimeresztett
szemmel bámulnak éjszaka a sötétségbe, lehorgasztott fejjel bandukolnak,
sokszor keresik a helyet, hol legmélyebb a folyó, és megtanulják a
fegyverkezelést. Szenvedő férfiak, akik mindig csodálkoznak, ha a
legkisebb kéz (amelynél szebb Angliában nincs) elereszti a tenyerébe rakott
ékességeket, férfi-koronákat, életboldogságokat... Bánatos férfialk, akik a
párbajkódex szigorúságával ragaszkodnak bizonyos régimódi szerelmi
féltékenységhez, gyilkossághoz, elégtételhez... Mintha szívük feldúlt nyugalmát
megtalálhatnák, akárhányszor nyomják meg a forgópisztoly ravaszát.
A férfiak
szentimentalizmusa örök és végtelen, mint a tenger. A társadalom és a nő
élete: a férfiak érzelgősségén épült. A szerelem a férfi életében ritkán
változik fáradt madárral, amely bágyadt szárnycsapkodásokkal hagyja el a régi
várost. Hiszen, ha ez a madár idejében elrepül, táncolhatnak a nők a
torony tetején, egyetlen pisztolyt nem sütnek el a kedvükért. Be jó
megöregedni!
[1916]
|