|
1
Abban az időben,
amikor ez Szindbáddal történik: már nem szólalnak meg a kakasok este nyolc
órakor a Tisza-parton, mert Szindbád a faluba vagy a városba megérkezett. A
kakasszó híján tehát gazdasszonyok sem gondolkoznak el sem a piszkafa különös
árnyékán, sem a fülemilék énekén, amely ének ezen a tájon akkor is felhangzik,
ha szép és meleg a Vénasszonyok nyara... Szindbád nem keltett
feltűnőséget megjelenésével a vidéki városban, bár régi szokása
szerint minden udvarba, minden ablakba benézett, ha a kaput vagy az ablakot
nyitva találta; régi természete szerint füttyszóval vagy halk dúdolgatással
kísérte a szobákból kihangzó női éneket vagy zongoraszót;
tiszteletteljesen megemelte a kalapját azok előtt az ismeretlen nők
előtt, akik az ablakdeszkára könyökölve rajta felejtették tekintetüket a
városkába vetődött idegen férfin; szívfájdalmat jelezve, sóhajtozva nézett
a girbegörbe, kisvárosi utca kövezetén szép léptekkel járó kisasszonyok után,
mert még messzire van az az idő, amikor a gonosz kövektől elferdülnek
a gyenge talpak és a szarvasbokák; valamint megállott estefelé ama házak elé
rakott vagy ásott padok környékén is, amely padokon a szomszédság fiatal
hölgyei szoktak estefelé kuncogó történeteket mesélgetni, de Szindbád csak
annyiban vehetett részt az ártatlan mulatságban, hogy néhány aranypénz az
ő szürke fejére is lehullott a szeptemberi akácfáról... Úgy látszott, hogy
a kalandok most már végleg elkerülik a szerelmi kalandort. Ugyanezért a
Morgó-temetőbe vette útját egy szelíden melankolikus délután, hogy talán a
sírhalmokban megtalálja azokat a nőket, akik valaha szerelmesek voltak
belé a városkában. Szép káposztafejek és répák teremtek a temető elhagyott
részében, ahol valamikor Szindbád hölgyeivel találkozásokat rendezett. De hajh,
a bodzafák és a szomorúfüzek sűrűjébe hiába vetett kandi
pillantásokat Szindbád, elhárítván a hervadó gallyakat, egyetlen hölgyet sem
talált ott, aki látszólagosan egy sír felett merengene, miközben valakire
várna.
- Úgy látszik, randevúikhoz
jobb helyet fedeztek fel a helybeliek! - dörmögte Szindbád. - Tele van
mindenféle újításokkal az ifjúság. Én már nem tudom a helyet, ahol a
szerelmesek találkozni szoktak.
Emígy morfondírozva
magában, mendegélt rozsdás rácsok, kidőlt-bedőlt sírkerítések,
elmosódott nevű fejfák, még talpon álló márványok környékén; egyik-másik
név ismerősen közeledett feléje, mintha üdvözölni akarná, de Szindbád
lehunyta a szemét, elfordította a fejét, nem akart találkozni a szomorú
ismerőssel.
- Minek keseríteném
magamat? - mormogta, amikor éppen egy Hatfaludi Kamilla nevű halottnak
fordított hátat, akiről némi emlékei voltak, amelyek bizonyára olyan
nyomokat hagytak a lelkében, mint a vércsék körmei szoktak a kazlak tetején.
De nem ugrott meg a
találkozás elől, amikor egy vadkörtefa alatt Dalondai Boriskával került
szemközt. Igaz, hogy Boriska már a föld alatt volt, de sírját magasszárú
virágok fedték, amilyen lába egykor a hölgynek volt. Arcképe - igaz, hogy
fotográfiában - a márványoszlopba volt illesztve... Szindbád most is
büszkeséget, elbizakodottságot és jobbágyi hódolatot érzett szívében a halott
előkelő hölgy közelében, aki magas társadalmi állásából hozzája
egykor leereszkedett, mintha fáklyásmenet, ünnepélyes katonabanda kíséretében
vonult volna be Szindbád szívébe.
Nincs a világon
felemelőbb érzelem, mint egy igen előkelő hölgy vonzalmát
bírni... Szindbádnak most is kidagadt a melle, megroggyant az alázattól a
térde, fátyolos lett a szeme, amint az arckép előtt állott, amelyhez
hamarosan hozzáképzelte a vanília-bágyadt szőke hajzatot, az
egykedvű, szenvedélytelen szürkéskék szemeket, amelyek csak kivételesen
mondtak valamit, de akkor nagyon sokat beszéltek.
És amint Dalondai Boriska sírdombja
felett állott, hogy az örökzöldekből, régi koszorúkból felépítse magában a
hiúság, büszkeség, férfias önérzet gyönyörű légvárait, az ősz lehulló
lombjai zizegésén át falevél-könnyed lépések hangzottak a temetőben, és
Dalondai Boriska monumentális síremlékéhez megérkezett valaki, akit Szindbád
nyomban az Utolsó Szerelemnek nevezett el magában.
Leánya vagy testvére volt a
megboldogultnak?
Vadgalamb-szürke ruhája
volt, amilyent a holt asszony is igen kedvelt. Amelyben néha olyan
előkelő megjelenésű volt, mint egy régi hercegnő, aki csak
azért nem vonul a kolostorba a világ unalmai elől, mert valahol egy messzi
országban bolyong egy hírhedt kalandor, aki első csókját és szívét
elrabolta... Ha visszatérne a lovag, esetleg jégszürkén, megrokkanva. - E ruházat
szerint ifjabb, álmodozóbb nőtestvérnek kellett lennie a
temetőlátogatónak, aki egykor estenden az ágy végén üldögélt, simogató
hangon beszélt, együtt rajongott Dalondai Boriskával Szindbádért és az
esetleges többi lovagokért (ha ugyan voltak ilyenek is!), és ugyanabból az
okból elfelejtett férjhez menni.
De lehetett lánya is a
sír-látogató a megboldogultnak, mert éppen olyan előkelő, senkit
észre nem vevő magatartással, féloldalra fordított fejjel, félig lehunyt
szemmel, zárt léptekkel jött, mint ahogy Dalondai Boriska járt-kelt egykor a
világban.
Mert a lépések módjáról
körülbelül megismerni a nőket; miután vannak olyan járású nők, akik
még a legnagyobb magányban is úgy mennek, mintha ezer és ezer szem figyelné
őket - ezek a nők a nagyvilágnak, az embereknek, a külsőségeknek
élnek, szörnyethalnának, ha az utcán elszakadna a harisnyakötőjük... De
vannak nők, akik magukban járnak még akkor is, ha majálison vannak, ha
tisztelgő gavallérok kísérgetik őket a déli korzón, ha epekedő
lovagok követik őket, ütemes lépteiket ugyancsak az ütemekhez igazodó
léptekkel: - ők a zárt járású nők, akik a maguk egyéni útjait járják
be a földön, akármit mond a világ... Elmennek a legszűkebb sikátorokba is,
nem félnek belépni a leggyanúsabb házakba, szívdobogás nélkül mennek végig
kanyargós folyosókon, ha a Szerelem éppen ott várja őket. Ah, Boriska nem
félt a Kamaraerdő vörös hangyáitól sem, ha Szindbád éppen a hangyabolynál
várta őt szíve túláradó érzelmeivel!
És a jövevénynek ugyanaz a
zárt, egyéni járása volt, mint a megboldogultnak. Szindbád a szívére szorította
a kezét csillapítólag, mintha hallgatást parancsolt volna ennek a régi
duhajnak, aki valaha tomboló éjjeli zenélésekben, vad csörömpölésekben és
áradozó éneklésekben fejezte ki érzelmeit, ha egy hölgy jelenléte megihlette.
2
A jövevény egyáltalán nem
mutatott meglepetést azon, hogy Szindbádot Dalondai Boriska sírja mellett
találta.
Kesztyűs kis kezét -
amelynek formája nem tudott sem a hajnali nagymosásokról, sem az esti
tehénfejésekről - olyan természetesen nyújtotta Szindbád felé, mintha
tegnap találkoztak volna.
- Tudtam, hogy ezen a
helyen meglelem, mert az ön szíve alapjában véve jó és nemes; a legderekabb
ember lehetne, ha lemondana néhány fertelmes szokásáról...
- Mely szokásokról? - kérdé
elámulva Szindbád.
- Például, ha tiszteletteljesebben bánna a nőkkel. Nem bánna úgy velük,
mintha minden nő a szeretője volna...
Szindbád csendesen nevetett. Ezt a megjegyzést már hallotta valaha oly
felejthetetlenséggel, hogy íme, évek múltával is frissen csendülnek fel benne a
szavak visszhangjai... Most már tudta a temetőlátogatóról, hogy az sem
testvére, sem leánya a megboldogultnak, hanem a legjobb barátnője, aki
egykor hol ellene, hol mellette volt ama viszonylatnak, amely Dalondai Boriska
és Szindbád között keletkezett. Csak még a neve nem jutott hirtelen eszébe az
önfeláldozó jó barátnőnek. De ezt könnyű volt elintézni...
- Még mindig olyan gyönyörű monogramok vannak a zsebkendőjében,
kedves nagyságos asszonyom?
A hölgy, aki a megboldogult előkelőségét örökölte, természetes
mozdulattal nyúlt karján függő kis táskájához - amely táska
hímzéséről, finomságáról, nemes külsejéről lovagregényt lehetne írni
-, a táskából lehelet könnyű, bárányfelhőszerű
zsebkendőcskét vont elő, és nyugodtan, félelem nélkül Szindbád kezébe
adta, holott akkoriban még divat volt, hogy a férfiak elsajátítsák a nők
zsebkendőit.
Szindbád a kendőre nézett. Liliomjárású betűkkel Bella név volt
abba hímezve. Szindbád oly feszesen állt sarkain, mint egy táncos, aki
tökéletesen biztos a francia-négyes következő figuráiban is. Az ajkához
szorította a zsebkendőt:
- Sohasem csókolhattam meg a kezét sem. Engedje meg, hogy legalább a
kendőjét megcsókoljam, kedves Bella.
Bella nevetett, de csak oly csendes rezignációval, amint azt
előkelősége és a temetői környezet megengedte.
- A kezemet akarja?... Nos,
tessék!
Könnyed, de nem túl gyors
mozdulattal levonta a galambszínű kesztyűt a baljáról. Valóban büszke
lehetett erre a kézre tulajdonosnője - régi királyok mentek ilyen kézért a
Szentföldre.
- Bella - mondta Szindbád, kezébe
véve az ajándékba nyújtott kezet -, maga mindent tud szenvedéseimről,
szívem sajgása miatt való kóborlásaimról, a felejtés útját kereső
csavargásaimról... Tudja, hogy egykor halálra sebezve, lesántult szívvel,
női cipő hegyes sarkától összetiport lélekkel jöttem ebbe a városba,
hogy itt oltalmat, megnyugvást, sőt érdemtelen boldogságot találjak ama
drága nő közelében, aki immár sírjában pihen... Nos, a helyzet ma ugyanaz.
Boldogtalanabb vagyok, mint valaha, mint jó barátnője, Boriska idejében.
Bella nem tudta, hogy nevessen-e
vagy részvétet mutasson e hévvel előadott szavakra, amelyekről
nyilvánvaló volt, hogy Szindbád őket ifjúkorából idézi, amikor még alig
terhelte hamis eskü a lelkiismeretét. Bella, előkelő hölgyhöz
illően, csendes részvéttel ingatta a fejét:
- Nem tudok önnek hinni,
Szindbád, mert kiderült legutóbbi látogatása óta, hogy csaknem minden valamirevaló
nőnek ugyanezen szavakat mondta valaha e városban. Tudja, azóta sok
ősz múlott el, és őszi estéken a kötött kendő alatt, borzongva
és félve, a nők gyónni szoktak egymásnak. Ön sokszor megcsalta nemes
barátnémat, holott ő igazán szerette kegyedet.
Szindbádot nem találta
készületlenül a szemrehányás:
- Ó, asszonyom, csak nézzen a
szívébe, és gondolja meg, hogy vajon mindig igazat mondanak-e a nők,
amikor bizonyos életkorokbon azzal dicsekednek, hogy ez vagy amaz akarta
őket megszöktetni Bécsbe, Velencébe, Miskolcra, már ahová a nőket
szöktetni szokás? Ugyebár, asszonyom, Miskolcra a legtöbb hölgy szívesen
elszökött volna, ha erre pozitív ajánlatot tesznek neki.
Bella megzavarodott, veszített
előkelőségéből.
- Miért Miskolcra? - kérdezte
bizonyos álmélkodással.
- Az egyetlen állomás, ahová
éjfélkor érkezik a személyvonat. Deresbajuszú, ködszagú, helyeslő vén
kocsisok várnak az állomás előtt a kis poggyásszal érkező
szökevényekre... Az egymásba karoló szerelmesek, miután a csókok üdvét a
személyvonaton nem kísérelhették meg a szomszéd fülkében hortyogó kereskedelmi
utazó, valamint a folyosón mellre akasztott lámpájával csetlő-botló vasúti
kalauz miatt - a miskolci kocsin először is hosszú, boldog csókot
váltanak, mintha messzi távollét vagy huzamos viszálykodás után találtak volna
egymásra... Ah, milyen megnyugtató az őszi köd a hosszú miskolci utcákon
éjfélkor, amikor a ködön át cimborás megértéssel nézegetnek át a gázlámpák a
szökevények felé... A Korona-fogadóban még opera-melódiákat játszik a zenekar
az udvaron levő étteremben, bizonyosan a főispán vagy más
előkelőségek tiszteletére... A fogadó lépcsőin piros
bársonyszőnyeg édesdeden titkolja a szökevény hölgy zergelépteit a
boldogság csúcsai felé... És, becsületszavamra mondom, még a folyosón is érzik,
hogy aznap becsinált malacot főztek a fogadóban a nagyitalú Krúdy úr
tiszteletére.
- Becsinált malacot? - kérdezte
némi megrökönyödéssel Bella, mintha nem tartaná elég nobilisnak ezt az ételt
ahhoz a mérhetetlen áldozathoz, amelyet egy előkelő hölgy tesz, ha
Miskolcra szökik a szerelmesével.
- Becsinált malacot, de csak a
csontos részekből - ismételte Szindbád halálos komolysággal.
Bella megboldogult, legjobb
barátnője sírjára függesztette váratlanul könnybe borult tekintetét.
- Engem a konyha nem nagyon érdekel,
inkább a szép és jó könyveket szeretem - mondá olyan hangon, mintha darab
időre elveszett előkelősége most tartaná diadalmas bevonulását a
városba, ahol tollbokréták bólongatnak a paripák fején...
Szindbád némileg megcsalódva
érezte magát, mert régi időkben a nők körül meglehetős
eredményeket ért el a becsinált malac hangsúlyozásával. Nem szólt tehát darab
ideig, amely idő alatt szemügyre vette azokat a csodálatos
hajfodrozatokat, amelyeket a nők a képes levelezőlapokról, valamint a
divatlapokról oly ügyesen sajátítottak el, hogy legalábbis romantikus
érzelmű, csodálatos lelkületű, valódi és képzelt reményekkel bajlódó
nőkre kell gondolni e frizurák láttára. Vajon a sütővason kívül mely
drágalátos gondolatok is fodrozták e fürtöket, amelyek néha úgy tűnnek
fel, mint kis kezek, amelyek a férfiakat kiemelik a mindennapiságból, a megunt
közönyösségből; máskor kis kampóknak látszanak ezek a göndör hajszálak,
amelyek az akasztófák sűrű sorrendjét jelképezik, amely akasztófákat
senki nem kerülhet el, aki nők kezébe tette az életét... Szindbád
elkényszeredve mosolygott:
- Talán a megboldogult is jobban
járt volna, ha meghallgatja előterjesztésemet, miszerint szökjünk el
Miskolcra...
Mielőtt e mondatot
követő nagy sóhajtást befejezhette volna Szindbád, Bella hirtelen
felvetette könnybe borult, fekete szemét - amelynek határozottan az volt a
hivatása, hogy útjába álljon mindenféle férfiúi elhatározásnak -, és dacosan
így szólott:
- Igen, én tanácsoltam neki, hogy
ne hallgasson a maga csábító szavaira, és maradjon meg békén otthonában, ha
megszakadna is szíve.
3
A vadkörtefáról szálldostak
a levelek. Próbálgattak ugyan szárnyra kelni azon a láthatatlan szellőn
át, amely a régi temetőkben olyanforma, mintha a holtak sóhajtásaitól
eredne, de végül mégiscsak elérkeztek égi aranyköntösben a könnyes felejtéstől
nedves földre. Szindbád olyan mozdulatot tett, mintha beretválni akarná a
hölgyet.
- És mi lett Kisunyomival?
- kérdezte hirtelen való nekilendüléssel, mintha csak most jutott volna eszébe
az a kanászos bajszú, öblös, hajóteher mozgású férfiú, akit régebbi időkben
lábatlankodni látott Bella körül.
A nő zavartalanul
felelt:
- Itt fekszik ő is nem
messzire. Ha kívánja, szívesen megmutatom a sírját. Legkedvesebb
barátnőmet csakhamar követte hűségesen barátomi is...
Ezután meglehetős
közönyös léptekkel elindult a nő a temetői avaron, mintha csak egy
öreg negyvennyolcas honvéd sírját akarná megmutatni, aki a hazáért elesett.
Szindbád szívszorongó ámulattal tapasztalta, hogy mennyire hasonlítanak léptei
Bellának ama nőéhez, aki még sírjából is olthatatlan szerelmet és tiszteletet
ébresztett Szindbádban. Nyilván, a jó barátnő nemcsak Dalondai Boriska
előkelőségét, de járását is örökölte.
Bella egy sírhalomra
mutatott:
- Itt nyugszik Kisunyomi.
Meghalt, mert szeretett.
Szindbád összevont
szemöldökkel vizsgálta hölgyét. Vajon, komolyan gondolja azt, amit mondott? A
nő olyan egyszerűnek látszott, mint azok a nagyon előkelő
régi hölgyek, akik megszokták, hogy gyermekkoruk óta vadászó sólymot tartsanak
a kezükön.
Szindbád egyetlen
pillantásra sem méltatta ellensége sírját, mert magában Kisunyomit is okozta
azért, hogy egykor Dalondai Boriskát nem szöktethette meg Miskolcra.
- Gyerünk vissza a
vadkörtefához - mondá némi epedéssel, mintha valami olyan helyre invitálná
Bellát, ahová boldog, soha be nem vallott titkok vonzanák a szerelmeseket...
Ott, ott a vadkörtefa alatt voltak boldogak.
Figyelmes, alázatos, szinte
megalázkodó hangon kezdett beszélni Bellához, mint egykor jó barátnőjéhez
szólott:
- Tehát, nagyságos asszony,
nem hiszi, hogy boldogtalan vagyok? Milyen kényelmes dolog is beülni a
"nem hiszem" hintaszékébe! A dalnok kionthatja vérét az ablak alatt a
havon, a dalnok felhurkolhatja magát a vadkörtefára, és nagyságodék csendesen
hintáznak a székben, és mindvégig azt mondogatják: Nem hiszem, nem hiszem...
Bella most Szindbád kezére
helyezte kesztyűtlen kezét, és oly hangon szólalt meg, mintha valamely
fogadalmat tenne:
- Szindbád, maga nem hiszi,
hogy barátnőmmel együtt mennyit szenvedtünk önért. De én voltam az
erősebb. Addig tartottam vigasztaló szóval barátnőmet, amíg az
felejteni kezdett. Igaz, hogy nehezen ment, amíg lebeszélhettem a miskolci
útról, de mondja meg igaz lelkére, mi értelme lett volna Miskolcra szökni?
- Nem sok - felelt Szindbád
hirtelen manőverrel -, hiszen a csókok édessége, a karoknak az önfeláldozó
ölelése, a suttogásoknak az üdvös zenéje nincsen stációkhoz kötve. Csak olyan
régi babonaság az, hogy Miskolcon durranósabb a csók, kiadósabb az ölelés,
tartósabb a törvénytelen szerelem. Igaza van, Bella, nem sok értelme van annak,
hogy a hölgyeket Miskolcra szöktetik. Soha többé nem proponálom egyetlen
úrnőnek sem, hogy üljön föl velem egy miskolci személyvonatra.
Bella nagy szemeket
meresztett - mint köznyelven mondják - Szindbád váratlan szavaira. Régi
időben éppen úgy szerette ő is e kalandos szójárású, nőzavaró,
különös kalandort, mint akár Boriska barátnője. Nem is lehet az, hogy jó
barátnők ne ugyanazon férfiba legyenek szerelmesek.
A vadkörtefáról egy levél
hullott le, éppen a Bella kesztyűtlen kezére, hűvösen, kedvesen, mint
valami másvilági figyelmeztetés. De már későn volt, Bella ajkán kitódultak
a szavak:
- Tehát már le akar mondani
mindenről, ami az életben gyönyörű, drágalátos, amiért érdemes élni
vagy meghalni?... Lemond a szerelemről, Szindbád?
Szindbád olyan fanyarul
felelt, mintha annak a fának a gyümölcse lett volna, amely alatt álldogáltak:
- Nem akarok Kisunyomi
sorsára jutni.
- Ah, az egy részeges
fráter volt - röppent el a szó Bella szájáról. - Kétszer ivott bort életében.
Először a lábát törte, másodszor a nyakát szegte. Mondtam is, miért iszik
bort az ilyen ember.
- Bizonyosan oka volt rá.
- Ah, Kisunyomi - röpködött
tovább Bella. - Őreá valóban csak annyiban volt szükségünk, hogy
eltitkolhassuk érzelmeinket, amelyekkel az ön irányában vagyunk. Elefánt volt,
szegény feje. Mondja, sohasem vette észre, hogy Boriska lába helyett néha más
láb is megtapogatta a térdét az asztal alatt?
- De igen. Gyanakodtam.
- Kisunyomiét - esküszöm -
sohasem tapogatta meg se az én lábam, se a barátném lába. Most már bevallhatom,
Szindbád, hogy maga volt a fűszer az életünkben, a pezsgő a
poharunkban, a kívánatos álom, mikor a párnára tettük szegény fejünket. A
vadgesztenye nem koppan akkorát a kalapon, mint a maga megjelenése koppantott a
szívünkön. De nem becsülte meg magát. Mindenféle fürdetlen nők után
vetemedett, akiket szolgálóknak sem fogadtunk volna fel.
Szindbád kesernyésen nevetett:
- Hát azt hitték kegyedék, hogy el lehet felejteni ily drága hölgyeket
bármely más nő oldalán? Azok a nők csak arra voltak jók, hogy
kézzelfoghatótag példázzák a különbséget, amely maguk és a többi nők
között van.
Bella lesütötte a szemét. Darab ideig csendesen gondolkodott, majd valamely
olyan hangon szólalt meg, amely mintha nem is az övé lett volna, hanem a sírban
fekvő barátnőjéé.
- Ilyen körülmények között megbocsátunk önnek, Szindbád, mert egyebet nem
tehetünk. És, hogy lássa, hogy a megbocsátás valóban szívből jött, szegény
megboldogult barátnőm helyett elutazom önnel Miskolcra, ha maga is úgy
akarja.
- Ez volt szívem vágya - felelt a vadkörtefa nyelvén Szindbád.
[1924]
|