|
Korántsem kell azt hinnünk,
hogy Szindbádról darab ideig azért nem hallottunk, mert elérkezett volt ahhoz a
korhoz, amikor a férfiak minden esztendőben vastagabbak lesznek egy-egy
évgyűrűvel, a vaskos anekdotákat, tenyerestalpas nőket és a
zsíros koncokat kedvelik. Nem, Szindbád még olyan regényesen karcsú férfi volt,
mint azokat a férfiakat képzeljük, akik a jégszürke hajjal és tapasztalt
szemmel is bármikor készek meghalni a szerelemért a regényekben és a színpadon.
Még mindig illik rá a régi mondás, csak addig ér az ember valamit, amíg a
szülője él - Szindbádnak valahol, valamerre élt öreg édesanyja.
Nyugodjunk meg tehát abban,
hogy Szindbádról azért nem hallottunk volna darab ideig, mert padra tették a
csizmáját. (Nem volt annak még református formája sem, mint a Tiszából kifogott
holttesteken szokott lenni.) Csak éppen leült egyszer bolyongásaiban egy
mesemondó, kedves, fiatal nő mellé, aki arról regélt neki, hogy nincs
szebb dolog a hűségnél, becsületnél, kitartásnál. Szindbád jó darab ideig
ottfelejtkezett a fiatal mesemondó mellett, amíg egyszer észbekapott, hogy itt
is, amott is várnak reá a világban - őszi tájakon nézik miatta
elgondolkozó szemek a lappangva szálldosó varjakat; udvarházak kerítésénél
ugatja meg az unatkozó házőrző a holdvilágot, mert más nem jár az
ablak alá. Várják szüretkor ízes fürtök, amelyeket a legdrágább kéz szakít le
számára, és várják a pohárköszöntők, amelyeket hű barátok mondanak el
a mindig bánatosnak látszó cimborának. Várja a tiszavirágos folyamban a hosszú
orrú kecsege, és várja egy vidéki torony, amelynek nézésétől alig bírt
megválni, amikor elment a torony környékéről.
Tehát ismét visszatért,
mikor már azt hittük hogy többé sohasem hallunk róla. A Tisza mellé érkezett
egy városkába, ahol macskafejű köveken sem perdül ki a nők lába,
ellenben jó dolga van a cipőkereskedőknek, mert a nők
versenyeznek abban, hogy kinek legyen a legszebb lába a városkában.
- No, jó leszek én itt
bírónak - gondolta magában Szindbád, amint jövendő állása felől törné
a fejét.
A férfibarátaival hamar
végzett. Azok naphosszat azon mulatnak, hogy a nyugalmazott alezredes új
kalapját (a másodikat ez életben) eldugdosták vagy sétapálca végén a
levegőbe forgatták, amiért a nyugalmazott katonatiszt nagyon
aggodalmaskodott. Az alezredes kalapján kívül más szenzáció nem akadt a
városkában, Szindbád tehát Malvin bűvkörébe jutott.
Ki volt ez a Malvin?
Nem tartozott sem a felvéghez, ahol a rőzsét hordják hátukon az
asszonyok, sem az alvéghez, ahol a nagy protestáns imakönyvet cipelik a hónuk
alatt.
Sőt korra nézve sem volt idősebb, minthogy a második ingen kívül,
amelyet harmincéves korukban kapnak a nők, még más ing kellett volna neki.
De bölcs volt, mert nyomban ezt kérdezte Szindbádtól:
- Talán megint azzal a mesével jön, uracskám, a városba, hogy itt
boldogtalansága ellen keres gyógyulást? Nem hiszünk már szerelmi csalódásaiban.
- Pedig most már igazán nem szeret - mormogta Szindbád lesütött szemmel.
- Kicsoda? - kérdezte Malvin fürkésző tekintettel, és kifelé hajolt az
ablakon, amelyben a helyi szokás szerint Szindbád első látogatását
fogadta.
Az akácokról hullott a levél, sárga ló búsan állott sárga kertben, az
esőcsatorna már megtelt száraz falevelekkel, amelyek most mindenféle cifra
hazugságokat zizegve sugdostak a vén esőcsatornának. Szindbád
felsóhajtott, mint akár a múlt időkben:
- Semmi különösebb dolog nem történt, csak kiadta az utamat. Azt mondta,
hogy húsz évvel öregebb vagyok nála, és már sok színdarabot néztem végig a
páholyokból, holott ő csak most szeretne páholyban ülni, és kezét, lábát
onnan kilógatni, hogy az udvarlók megbecsülhessék.
Zöldpaprika és érett paradicsom feküdt a kertben, olyan nagy kosarakban, mintha
Malvin a piac összes kofáinak komaasszonya volna. Az udvarhátterében hordókat
mostak a közelgő szürethez. A hordók kotyogtak, pufogtak, mint az
öregemberek vaskos udvarlása. De Malvin hátra sem fordult, Szindbádra szegezte
a szemét, és áhítatosan ejtegette ki a szavakat:
- Pedig tiszta szerelemből lettek egymáséi... Sokat beszéltek annak
idején erről a szerelemről a mi vidékünkön is. Őnagysága több
szerelmes levelezést visszaküldött írójának erre a vidékre, ami azt jelentette,
hogy most már vége van mindennek, komaságnak, sógorságnak e vidékbeliekkel...
Szerencsére, én sohase írtam magának egyetlen levelet sem, így nem volt mit
visszaküldhetni kedves nejének.
- Pedig az egri apácáknál akkoriban is jól megtanították írni a
növendékeket.
A szekér, amely ebben a percben az udvarra befordult, fekete szemű
napraforgókat és kisember nagyságú sárgatököket hozott. Malvin, bár jó
gazdasszony hírében állott a városkában, csak úgy odavetőleg mondta a
kocsisnak:
- Oda rakjátok az udvar sarkába.
Aztán folytatta a szót, amint szürke, kiösmerhetetlen szemeivel és
szőkés-barma, álmokat és gondos reggeli fésülködést jelentő fodros
fürteivel Szindbád felé fordult:
- Ami az írást illeti, arról bizonyságot tehetnének naplóim, amelyeknek
tizedik kötetét írom leánykorom óta.
- Napló? A mai világban? - kérdezte Szindbád hitetlenkedve. - Ó, ha igaz
volna, hogy ezekben a naplójegyzetekben itt-ott előfordul az én nevem is!
- Előfordul - felelt Malvin, és hirtelen elpirult, mintha még mindig
növendék volna az apácáknál.
De csakhamar észrevette háziasszonyos pillantása, hogy a vályoglábú szolgáló
az udvar végében a szomszédos mindenessel kezd hosszadalmasabb tereferébe, mire
hirtelen felkiáltott:
- Rozi, megtépem a kontyod.
Majd az ablak előtt fotográfus pózban állongó Szindbádra nézett ismét.
- Ha akarja látni egy régi naplómat, szívesen megmutatom.
Halk rebbenéssel (amely házipapucs-viseletről tanúskodott) tűnt el
az ablak mellől. Valahol a szobában egy kulcs kattant, mint valami kis
szobai kakas, amely kukorékolásával az alvókat felébreszti. Az asszony
hamuszürkébe kötött könyvecskével tért vissza. Felnyitotta a kellő helyet,
és folyamatosan olvasni kezdte:
"Ma megismerkedtem Szindbáddal, akiről barátnőimtől már
annyi mindent hallottam. Nos, az ellenállhatatlannak vajszínű
kesztyűje volt és nyakában kék-babos kötött nyakkendő. Kivágott
lakkcipője volt, pedig se vasárnap, de majális sem volt a városban. Néhány
szeplő van az orrán, de a nyakán is, ami határozottan árt
megjelenésének..."
- Erre nem is emlékszem! - kiáltott fel megrökönyödve Szindbád.
"Alattomos, hízelkedő hangja van, mint valami kupecnek, aki olcsón
szeret vásárolni. De én csak fél füllel hallgattam oda, mert észrevettem, hogy
a fehér mellénye felső részén egy paradicsommártástól eredő folt van.
Ezt a foltot néztem egész idő alatt, amíg Szindbád kedveskedő,
alázatos hangon beszélt hozzám arról, hogy már hányszor csalódott a
nőkben, mennyit szenvedett miattuk, hányszor akart öngyilkos lenni
értük... - ťMost is éppen öngyilkosságon töröm a fejem, ha nem akad egy
drága kéz a városban, amely megmentse életemetŤ - mondta szó szerint
Szindbád, és olyan merően nézett rám, mintha engem szemelt volna ki élete
megmentőjének. Én erre megkérdeztem tőle, hol ebédelt? Szindbád azt
felelte: - A legdrágább, a legjobb nőnél a városban. Mire én azt feleltem
neki, hogy a nő lehet a legdrágább, de úgy látszik, hogy asztalkendőt
nem adott az ebédhez..."
Szindbád darab ideig szótlanul állott az ablak előtt, aztán kesernyésen
nevetni kezdett:
- Lehetséges, hogy valamikor hajlandó voltam bizonyos bolondságokra, de a
férfiak idő jöttével rendszerint megkomolyodnak.
A Napló halkan összecsapódott Malvin kezében, és a hamuszürke szem most már
jóságosan nézett a Szindbád szomorú arcába.
- Az asszonyok azonban sohase komolyodnak meg. Én hálás vagyok azért, hogy
valamikor udvarlására méltatott, és ezt nem felejtem el halálom órájáig.
Meghívom holnapra ebédre. Lesz kedvenc paradicsom-mártása, és az esetleges
foltok ellen tiszta asztalkendője...
Szindbád megcsókolta Malvin kezét, és megkönnyebbedett szívvel ment tovább.
[1924]
|