|
Élt egy özvegyasszony M.-ben, akihez Szindbádot bizonyos régebbi ismeretség
fűzte, úgyhogy a végzet kiszámíthatatlanságából az asszony özvegy lett,
Szindbád megjelent a városkában, hogy a megboldogult hátrahagyott ruháit
felpróbálja. Talált is egy sárga felöltőt, amely kedvére látszott lenni.
- Ebben járt a megboldogult a vásárokra, és mindig sok bankót hozott haza a
zsebében - mondta az özvegy, hogy kedvet csináljon Szindbádnak a kabáthoz.
Szindbád a kabátban elölről-hátulról nézegette magát, kipróbálta a
szarvasagancsból való gombokat, a zsebekbe mélyesztette kezét, pár lépést tett
a tükör előtt.
- Mintha csak a szegény uramat látnám! - kiáltott fel Ibolyka. - Hátha még a
bajuszát is kipederné, mint ő szokta!
Ibolyka a sárga felöltőben a javában álló szüretre is meginvitálta
Szindbádot.
- Helyes. Úgyis bánatot szüreteltem pár esztendőn át, nem árt egy kis
édes must a sok fanyarság után - sóhajtott fel Szindbád. A kocsi kerekei úgy
pörögtek a szőlőshegy lábánál, mintha azokat a rakétákat utánoznák,
amelyek majd estére kavarognak a magosban. A zöld kapu a szüret tiszteletére
újonnan volt festve, hogy a vendég örömmel nyisson be. Kerek kő
mélyedésében, barackfa tuskói alatt a venyige keserű füstje, életvidámító
lángja repkedett, mintha ezzel örökre el volna felejtve minden bánat, amely a
földön volt idáig. A szőlőszedő lányok kövéren guggoltak a
levéllombok alatt, mintha azokat a nőket példáznák, akiktől ezentúl
csak jót és kellemeset várhatunk.
Ibolyka, bár romantikus nő volt, nyomban észrevette Szindbád lázas
érdeklődését a szedőlányok iránt.
- Tolvajok ezek mind, lelkem. Kicsipegetnék a legszebb szemeket a
fürtből, ha ki nem fognék rajtuk. Reggelenkint egy félóra hosszáig szabad
nekik szőlőt enni. Addig úgy telerakják magukat, hogy elmegy az
étvágyuk.
Szindbád búcsúpillantásokat vetett a szőlőillatú menyecskék felé,
vége van annak, hogy velük együtt szedhesse a fürtöket. Egy karót vett tehát a
kezébe, és a tüzet piszkálta, mintha ez volna a legfőbb gondja a világon.
De egyszerre feleszmélt, mert lacipecsenye finom illata szálldosott feléje a
szomszédos szőlőből. Csakhamar fel is fedezte azt a formás
asszonyságot, aki a szomszédban a pecsenyét forgatta, és közben úgy hajolt a
tűz fölé, mintha szerelmes volna bele.
Ibolyka figyelemmel kísérvén Szindbád kalandozó pillantását, így szólott a
lovaghoz:
- Az idén nagyon döglik a disznó, azért sütnek mindenütt lacipecsenyét a
szőlőkben. Mi majd roston csirkét sütünk.
Szindbád nem vetett többé epedő pillantásokat a pecsenyés asszonyság
felé, mert most új látnivaló kötötte le a figyelmét. Fiatal kisasszonyok
hemperegtek, bukfenceztek, pajkoskodtak egy közeli szénaboglyában. Mielőtt
Ibolyka bármilyen megjegyzést is tehetett volna, Szindbád talpra állott, és a
kisasszonyok közé keveredett. Már javában hányta a bukfencet a boglyában,
miközben valami alattomos módszerrel jól megkacagtatta, megvisongatta a
hancúrozó leányokat, amikor Ibolyka a helyszínére érkezett, és méltóságteljesen
körülnézett:
- Valóban nem hittem volna, Szindbád, hogy arra tanítja húgaimat, hogyan
rongálják ruháikat, elveszítgessék hajfésűiket, elszaggassák kötényeiket.
Azt hittem, hogy már benőtt a fejelágya vén ember létére.
- A bácsi meghúzta a hajamat - jelentkezett egy kisasszony, aki kedvében
szokott járni Ibolykának.
Szindbád védekezőleg mormogta:
- Szüret van, vagy mi a szösz.
De szégyenkezve lecsúszott a szénaboglyáról, és elkullogott abba az irányba,
amelyet Ibolyka felemelt keze jelölt ki neki. Az irány pedig a présház felé
vezetett, ahol már megterítve, felvirágozva, edényesen, mint valami kicsípett
lakodalmi vendég várakozott az asztal. A poharakba szakértő kéz vegyítette
a mustot az óborral. Az eresz alatt feltűnő apró legyek azt jósolták,
hogy nemsokára beköszönt az esős időjárás, sietni kell tehát az élet
örömeivel. Az evőkések fényesre súrolt lapjain utoljára csillant meg a
hunyó napsugár. A közeli Bükk-hegység őszi gyászruhában, elnémulva
merengett a szüreti táj felett, mintha őt már ilyen csekélység nem
érdekelné.
Ibolyka fehér kötényt kötött, és úgy sürgött-forgott a tűzrakás és a
présház körül, mintha azt akarná elhitetni Szindbáddal, hogy most már így fog
történni mindig az egész életen keresztül. Szindbádnak eszébe ötlött, hogy
Ibolyka nagyapja fogadós volt a városkában, nyilván itt tanulta gyermekkorában
az asszony a szíves vendéglátás különböző fogásait. A csirkecombokat oly
gondosan forgatta a roston, mintha gyermekei lettek volna. Az olvadó zsírokat,
szalonnákat olyan lágy cipóra csurgatta, amilyen cipót Szindbád még életében
nem evett. A kasokból a legépebb fürtöket válogatta ki, mintha egy herceget
várna vendégségbe. Szabó nénit, egy öreg asszonyságot úgy megfuttatta a présház
körül, mintha nem is egyszerű szüretről, hanem legalábbis
eljegyzésről volna szó.
Szindbád csak nézte, nézte azt a repkedő fehér kötényt a tűz
körül, amelynek környékén most mindenféle régi ízek, zamatok, szagok jutnak
eszébe... Régi fogadók, amelyek előtt alkonyattal állott meg a postakocsi
az utazókkal, és a konyhában már nagy piros láng emelkedett, mint a beteg ember
előtt a jó egészség képe. Kövér asszony siet elő kövér konccal,
amelynek fűszerein, ízén át újra virulni kezd a koplalásban hervadó
gyomor. Piros bort tesznek piros abroszra, és piros ablakon át néz be az
ebédlőbe a piros napsugár. Szentkép van a falon, amely áldólag tekint le a
falatozó utazó felé, úgyhogy az utasnak kedve szottyan néma, de annál
bensőségesebb felköszöntőt rebegni a fogadó pátrónusa felé. Majd
papucsaival jókedvű ütemeket verő szolgálóleány viszi előre a
gyertyát a kanyargós grádicson, ahol kellemetes ágy várja a fáradt utazót, hogy
abban szülőföldjéről álmodjon.
- Mily jó volna elutazni! - mormogta Szindbád félhangon, hogy Ibolyka darab
időre abbahagyta a pecsenyeforgatást.
Elámulva nézett Szindbádra:
- Hová az ördögbe menne? Nem jó tán itt a szüret, nem eresztett elég
bőven a hegy, nem kísérte el idáig étvágya vagy szomjúsága?
Szindbád egykori utazásaira gondolt, száncsörgést hallott képzeletében,
mikor is piros derekú tornyok felé nyargalt a Kárpátok között.
- Mit ér, ha nem enged megismerkedni idegen nőkkel, akiknek újra meg
újra elmondhatnám azokat a bevált szép szavakat, amelyeket a nők állítólag
életök végéig nem tudnak elfelejteni?...
Ibolyka villájára tűzött egy csirkecombot, és figyelmesen vizsgálta,
hogy mennyi sütés szükséges még a jóízűségéhez. A villa két ága között
fürkésző pillantást vetett Szindbádra, és minden harag nélkül azt
kérdezte:
- Hazudni szeretne nőknek?
Szindbád szótlanul bólintott.
Ibolyka felelet helyett elővette a kávédarálót, és két térde közé
szorítva, letelepedett Szindbád szomszédságába:
- Ne mondja, hogy nem látom
szívesen. Az én vendégszeretetem híres messzi vidéken. Nem akarom, hogy
elégedetlen legyen nálam. Hazudjon tehát, Szindbád. Hazudjon, amíg a csirke
megsül, és ezt a kávét megdarálom.
- Szerelem - kezdte
Szindbád azon a régi szélhámos hangon, amelynek hallatára nyeregben száguldó
svindlerek, feldühödött apák és férjek pisztolyai elől menekülő
nőcsábítók jutnak az emberek eszébe, de nem a nőkébe, akik ezeket a
hangokat meghallgatják.
- Szerelem - ismételte
lágyan tremolázva, hogy a hallgató azt hihette volna, hogy az előadó
öngyilkossági tervének végrehajtása végett jött éppen ebbe a városba, ahol majd
egy sírkeresztre ráborulva megtalálják holttestét.
- Szerelem - búgott fel még
egyszer Szindbád, miközben a kávédaráló halkan pörgött, duruzsolt, döngicsélt,
mint a szép, nyugodalmas, hosszú élet hangja, amely a csendesen parázsló
baracktuskók puffanásai mellett hangzik. "Mindig, mindig csendben
élünk" - mondogatta a kávédaráló, amíg hirtelen elhallgatott, mintha
Szindbád szavai állították volna meg.
Az asszony a tűzhöz
lépett, és villájára tűzött egy csirkecombot.
- Majdnem odaégett a
huncut! - mondá, és vidáman nyújtotta Szindbád felé az ízletes falatot. - Maga
is útonálló, mint az én szegény uram volt.
[1924]
|