|
- Csak még felfelé a
fejjel! - mondá magában Szindbád. - Utóvégre az nem sokat számít, hogy Almásról
éjszaka kellett megszökni, Almás csak egy rongyos mezőváros.
(Almáson ugyanis az a
félreértés történt, hogy felháborodott férfiak azzal gyanúsították Szindbádot,
hogy egy módos özvegyasszonyt akar megszöktetni. Ha már férjhez megy az özvegy,
válasszon helybeli embert, maradjon itt a vagyon.)
Ugyanezért Szindbád most
másfelé vette útját, hogy legalábbis a Duna folyam válassza el a kellemetlen
almásiaktól! "Stuart Mária" jutott eszébe, aki egy Balaton-parti ódon
vadászkastélyban éldegél a szőlőhegy alatt, és mindig terem annyi
borsó a kertjében, hogy vendégül láthatja azokat a férfiakat, akik tisztelettel
és hódolattal közelednek feléje.
Stuart Mária
aranyszőke volt, többnyire piros slafrokot viselt, a papucsát kihajította
az ablakon is, ha valakire megharagudott, káromkodásokat tudott, amelyeket az
1848-49-i hadjárat egyik komáromi kapitányától tanult, aki kilencvenhárom
esztendős korában vette el feleségül, ugyanezért a katolikus lelkész nem
akarta eltemetni az istentelen hadfit, Tapolcáról kellett elhozatni a
kálvinista papot. De az öreg úr jól kinevelte Máriát, regénykönyveket
olvastatott vele, divatlapokat járatott a címére, a helybeli postahivatalban
mindig nagyot nézett a kisasszony a legújabb Egyetemes Regénytár kötetein,
amely piros vászonba kötve nagy szenzációt hozott Őrbe. Az egykori
Eszterházy-kastély bolthajtásos bejáratára bizonyos tisztelettel nézegettek a
Balaton-parti országút utasai.
- Nemcsak
kulacsgyűjtemény van ott - mondogatták -, hanem könyvtár is.
A honvédbajnok végre is
belehalt süketségébe, amelyet Komáromban szerzett, amikor egy puskaporos hordón
pipázott. (Persze, a hordó felrobbant.) Stuart Mária csalékony egérfogó
szemeivel kipillantott a gledícsia-kerítésen, hogy Szindbád csaknem a nyakát
törte ki, amikor leugrott az alig lassító személyvonatról. (A poggyászát majd
Tapolcáról hozza vissza a vasúti kalauz, akinek szabad volt szűzdohányt
termelni a kastély kertjének rejtettebb részében.)
- No, nemhiába csergett a
szarka! - mondá minden meglepetés nélkül Stuart Mária, amikor Szindbád
benyitott a házba, és az ajtó mellett szemügyre vette az öregúr parapléi,
sétapálcái, bunkós botjai között azt a furfangos fokost, amely lőni is
tudott.
- Úgy látom, még senki sem
viseli a fokost!
- Ritkán vetődik
művelt ember erre a környékre - sóhajtotta Stuart Mária. - Itt legfeljebb
a Borászati Lapokat olvassák. Nem értem, hogyan élhetnek a helybeli férfiak
olvasmányok nélkül. (Amint leesik az első hó: nyomban prenumerálok
valamely hírlapra, azonkívül egy láda könyvet készítek az ágyam mellé. Megesik,
hogy napokig sem kelek fel, ha valamely érdekes regényre találok. A Bolygó
Zsidót háromszor is elolvastam.)
Szindbád észrevette a
fogason az öregúr taplósapkáját. Felpróbálta:
- Nem csodálom, hogy
személyesen járt a pincébe az öregúr, jó meleg ez a sapka...
- Dehogy, dehogy - felelt
rezignáltan Stuart Mária. - Éppen az volt a baj, hogy lassankint minden
teendő reám hárult. A pincébe kellett járnom, holott tudom, hogy
őszidőben mindenféle legyek és bogarak jönnek a borral együtt a
szobába. Dohányt kellett vágnom, mégpedig finom szálakra, leányhaj
vékonyságúra, mint az öregúr mondta, mert végül rákapott a cigarettára, és
mindenütt eldobálta a csutkákat, hogy alig győztem takarítani utána. Még a
szövetkezeti bolttal is nekem kellett számolnom, pedig testem-lelkem utálja a
számokat. Alig értem rá egy-egy regény elolvasására, arról pedig szó sem lehetett,
hogy napokig ágyban maradhassak. Nem, Szindbád, nem voltam én olyan boldog,
mint messziről látszottam.
Szindbád a díványt
próbálgatta, amely komoly lószőrrel volt töltve, és valóban arra látszott
teremtve lenni, hogy rajta beszélgetve töltse el életét az ember.
- Hiszen a kanapéra nem
volt panaszom - sóhajtotta Stuart Mária -, de rosszak ebben a házban a kályhák.
A grófék csak amolyan nyári lakásnak használták, ezeket a vaskályhákat szegény,
boldogult uram rakatta a szobákba. A vaskályháról pedig maga is tudhatja, hogy
minden percben rakni kell!... Mily unalmas felkelni a díványról, ha az ember
nem akar megfagyni! Sohasem olvastam egyetlen regényben sem, hogy a
hősnőnek magának kellene befűteni.
- Pedig maholnap befagy a
tó - ábrándozott Szindbád, az ablakhoz állott, és hosszadalmasan elnézegette a
nádast, amely most fagyosan, hangtalanul állott. Csak egy-két cigánykacsa
próbálkozott a partig, de az is inkább a víz alá merült, mert a parton semmi
ennivalót nem talált.
- Még akasztott ember sem
szeretnék lenni ebben a házban - mondta fogvacogva Stuart Mária. - Egyszer majd
felkapom magam, eladok Schwarznak mindent, és belemerülök a fővárosi élet
zajongásába. Pesten élni - ez a vágyam.
Szindbád regényes
gravűrök közepette nézegette a Badacsony felé kanyargó országutat, amelyen
boroshordókat szállítottak fuvarosok. Piros téli délután volt.
- Vajon estére Tapolcára
érnek-e? - kérdezte elgondolkozva.
- Az a kérdés, hol fúrják
meg a hordókat - válaszolta unottan Stuart Mária. - Mind gazember az ilyen
fuvarosfajta. Láthatatlan lyukat fúrnak a hordóra, hogy azt senki észre ne
vehesse.
Szindbád rajongott, mint
romantikus férfiúhoz illik.
- Itt szeretnék élni, mint
a Himfy költője. Borházban, régi, oszlopos házban, nyáron diófa
árnyékában, télen a kályha mellett, és néha egy jó kutyával sétát tenni a
környéken.
- Hát csak maradjon, ha
kedve tartja. Én az esti vonattal Pestre utazom. Legalább egy moziba is
jussak már életemben - felelt keserűen Stuart Mária. - Ha még egyszer
szerelmes lennék életemben, csak egy parkett-táncost választanék. Ó, milyen jó
lehet az, amikor az embernek a mulatóhelyekre szabad bejárása van!
[1925]
|