|
Egyszer Szindbádot, sok szerelmi
bolondságoknak a hősét, üldözőbe vette egy nő. Ez pedig
ilyenformán történt:
Pálma, bármilyen nemesen hangzik
is ez a név: olyan szenvedélyes asszonyság volt, hogy ha megmérgesítették,
harapott. Sok férfit megharapva életében... így a márciusi ünnepélyeken, a
belvárosi kocsmákban mutogattak egy barna atillás, kék sapkás alhadnagyot, aki
kezdettől végigküzdötte az 1848. és 1849-i hadjáratot, és egyszer sem
sebesült meg. Mégis, egy titkolhatatlan forradás látszott az arcán: Pálma
harapásának nyoma. - Ugyanebben az időben a budai bástyasétány
vadgesztenyefái alatt szürke napernyővel, totyogós professzorléptekkel
csónakázott egy tiszteletre méltó tudós, akinek soha életében nem volt köze
másokhoz, mint a pókokhoz, akik nyilván nagyon kedvelték a tudóst, mert
mindenféle könyveket írt róluk. És a pókok költőjének arcán is egy
szabályos harapás nyomai látszottak, egy aranyfognak is a nyoma, mert a
tudományos ember már második férje volt Pálmának, amikor a napernyő
helyett még az asszonyságot hordozta karján. - De még az alhadnagy, valamint a
pókpoéta idejében üldögélt Pesten, a Józsefvárosban koporsói között egy
úriember, akinek az volt a híre, hogy a legudvariasabb ember a kerületben, mert
hiszen többnyire gyöngédségre szoruló, gyászba borult egyénekkel érintkezett.
Ez a komoly, fekete ruhás, mindenkire őszinte tisztelettel és bizalommal
mosolygó úriember, aki már csak azért sem lehetett kétségbeesve, mert
bizonyosan tudta, hogy előbb-utóbb mindenkinek szüksége lesz az ő
portékájára, a koporsóra, mondom, még ez a mézes ember is, aki a lehető
legnagyobb udvariassággal tessékelte boltjába a vevőket, ő is
harapást viselt az arcán, mert mielőtt a búskomor foglalkozásra szánta
volna magát: harmadik férj volt Pálma mellett. - De bizonyosan akadtak még
mások is a városban, akiknek nem voltak hivatalos papirosaik arról, hogy Pálma
törvényadta, feleségi jogon harapta meg őket. Pálma ugyanis szerette a
divatos táncokat, lehetőleg mindegyiket megtanulta már idejében, mikor is
meglátogatta a tánctermeket, és így megismerkedett különböző férfiakkal,
akik rövidesen azt kezdték érezni magukon, hogy Pálma szerelme nélkül nem
élhetnek tovább... Amíg aztán Pálma megharapta őket. És ez a harapás fájt,
mert Pálmának évről évre több hamis foga lett. A hamis fognak pedig az a
tulajdonsága, hogy nem érzi, meddig mélyed bele az eleven húsba. Hát a leírt
úrhölgy vette üldözőbe Szindbádot.
Lesett rá a Nagyopera árkádjai
alatt, olyan ártatlan arccal, mintha csak a színlapot olvasná, és mikor
Szindbád arra járt, hirtelen Szindbád mellett termett: "Maga gazember, már
megint kivel csal meg, hogy hetek óta nem látom?" - kérdezte olyan hangon,
hogy a sarki rendőr már jegyzőkönyvecskéjét kezdte tapogatni, hogy
abba majd hivatalosan is bevezesse a szerelmesek nevét. Szindbád udvarias ember
volt, nem válaszolt tehát Pálmának, mert nem akarta a hölgy érzékenységét
megbántani. Csendben menekülésre fogta a dolgot. Az Andrássy út egyik oldaláról
a másikra cikázott, mert komoly futamodást nem lehetett rendezni a népes
útvonalon. Csodálatosképpen a kocsik nem gázolták el a mindenütt Szindbád
nyomába iramodó hölgyet... Sőt annál inkább szitkozódott, örök szerelmet
emlegetett, amelyet Szindbád ígért volna. A lovasrendőr már éppen
sarkantyúba akarta kapni lovát, hogy utolérje a menekülő férfit, de Pálma
rákiáltott: "Ne merjen a mi dolgunkba avatkozni!" A lovas ijedten
szalutált, pedig ezek a rendőrlegények nemcsak a lovat, de rendszerint a
nőket is összeverik. - Így történt aztán, hogy Szindbád egérutat vett, és
mindaddig futott, amíg a Soroksári út végére érkezett, ahol ama bizonyos
1848-49-i Honvédmenházban Pálmának a férje, az alhadnagy lakott.
- Hadnagy úr, hoztam magának egy
jó szivart - kiáltott fel megmentve és lelkendezve Szindbád. (Erre a helyre nem
merészelte őt Pálma követni.)
Lesben állott Pálma a Lánchídnál,
gróf Széchenyi szobra előtt, amikor arról értesült, hogy Szindbádnak Budán
van dolga. (Gépolajat kellett vinni egy kedves kis varrónőnek.) Pálma a
mozdulatlanságra ítélt grófot kérdezte: "Mit érdemel az olyan ember, aki
idecsábítja a nőket, aztán faképnél hagyja őket?" Mit, mit nem
felelt a gróf, azt sohasem lehetett megtudni, mert Szindbád megpillantván
Pálmát a szobornál, futamodásra vette a dolgot. Persze, Pálma sem molesztálta
tovább a szobrot, hanem Szindbád után vetette magát... Szindbád ilyenkor
következetesen azon a hídoldalon menekült, amely oldalon a Budáról jövők
szoktak dolgaik után járni. Ezek a járókelők mindig oly sebbel-lobbal
igyekeznek, mintha valahol tűz volna Pesten, amelynek az oltása az ő
dolguk. Nem hallgatták el tehát kevésbé hízelgő megjegyzéseiket a szemközt
futamodó Szindbádról, de ezeket a megjegyzéseket már többnyire a Szindbád
nyomába igyekvő Pálmának kellett lenyelni. A Lánchíd után következik a
Várhegy, amelyre Szindbád könnyű szerrel menekült, részint azért, mert
pontosan tudta az utat errefelé, részint pedig Budán, a szerelmesek városában
mindig hétmérföldes csizmákban járt, mint Ámor futárjához illik. Pálma, aki
testi terjedelme miatt már nem mászott fel a hegyre szerelemből (de annál
inkább féltékenységből), kimerülten követte szerelmesét. Ha történetesen
arra hajtott a miniszterelnök, ezt a jó urat hívta segítségül. De a miniszter
ritkán járt errefelé, azért Szindbád rövidesen elérte a Várat és ott a
bástyasétányt, ahol ama tudós ember szürke napernyője alatt sétálgatni
szokott:
- Professzor úr, hoztam magának
egy gyönyörű pókot - kiáltott fel Szindbád, és az egykori férj karjába
kapaszkodott. (Pálma ugyancsak nem merészelte követni szerelmesét e helyre.)
Ám Pálma fáradhatatlan volt
akkor, midőn arról volt szó, hogy Szindbádot megint üldözőbe vegye.
Pálma, miután egy hordár piros sapkáját kicserélte egyik régi férje kemény
fekete kalapjával, és az átöltözött hordárt Szindbád nyomába szalajtotta:
rövidesen megtudta, hogy a csalfa férfiú egy józsefvárosi kiskocsmába szokott
lengő léptekkel benyitni, és ezen a helyen az a különös szokása van, hogy
a borospoharakat hosszadalmasan nézegeti. "És miféle vendéglősné van
ott?" - kérdezte Pálma, aki türelmetlenül hallgatta végig a privátnyomozó
jelentését. "Egy kövér asszonyság!" - felelt a hordár. "Ez
az!" - kiáltott fel Pálma, a hordárnak csaknem a karjába kapaszkodott,
midőn ama bizonyos vendéglőbe elvezettette magát.
A vendéglő az Ecetfához volt
címezve, de a ravasz cím nem vezette félre Pálmát, nemhiába volt már bánatos,
hosszú orra a sok szerelmi csalódástól: azt sejtette, hogy az Ecetfánál
édességet is mérnek. Most az egyszer valóban tetten érte Szindbádot. Az a
nő, akit a tudatlan hordár "egy kövér asszonynak" nevezett, úgy
ült Szindbád ölében, mintha lovagolt volna. Vöröses volt. - Pálma, barna
nő létére, mindig gyűlölte az alattomos szőkéket; kövérkés volt,
de nem a zsíros koncoktól, hanem a szerelemtől - holott Pálma gyermektelen
és sovány volt... Olyan ártatlan, kék szeme volt, mint a méregkeverőknek,
holott Pálma szemével is mindig azt fejezte ki, amit a szájával.
Pálma tehát radikális módját
választotta a törvénycsinálásnak. Kiállott a vendéglő ajtajába, és
telitorokkal elkiáltotta magát:
- Segítség! Gyilkosság!
Szindbád már tapasztalatból
tudta, hogy mi szokott az ilyen kiáltozás után következni, ezért hamarosan
elmenekedett az oldalajtón, de a szegény "kövér asszony" helyén
maradt, és kénytelen volt az idegen nő esernyőcsapásait elviselni.
Ezek az esernyőcsapások
okozták, hogy Pálma Szindbádot már csak a József körúton tudta utolérni, mégpedig
nem messzire a harmadik férje, a koporsókereskedő boltjától. Szindbád
bemenekült a boltba, és lelkendezve így szólt a nyájas kereskedőhöz:
- Főnök úr, egy testemhez
szabott, kényelmes, korrekt koporsót szeretnék vásárolni.
A kereskedő vidoran bólintott,
és a legközelebbi koporsóra mutatott.
Szindbád leemelte a
koporsófedelet, elhelyezkedett a koporsóban, de mielőtt kényelmesen
kinyújtózott volna, a koporsófedelet magára húzta. Mire Pálma megérkezett volt
férje kereskedésébe: Szindbád eltűnt...
- Talán egy koporsót parancsolsz?
- kérdezte a nyájas kereskedő volt feleségétől, és fogait mosolyogva
villogtatta. - Vagy pedig iszkiri innen kifelé!
[1925]
|