PÉNZZEL JÁRJÁK A BÚCSÚT

- Akármint forgatja is csodatévő jóanyám kártyáit, akármint gyűjtögeti kisházunk padlásán a különböző füveket, amelyek majd a kellő időben megifjúsítanak, hogy aggodalom és habozás nélkül vezethessem oltárhoz a tartomány legcsinosabb, legfiatalabb hölgyét is: valamely sohse múló sejtelem azt mondja bennem, hogy rövidesen meghalok egy nő miatt... Csak azzal nem vagyok tisztában, hogy melyik az a bizonyos nő, aki miatt nekem meg kell halnom? - borongott egy napon Szindbád, amikor az életunalomtól már akkorákat nyújtózkodott, hogy görcs szállott az inába.

Kacsafark-hajzatú fia, akihez e szavakat intézte, éppen azzal foglalkozott, hogy atyja nevében szerelmesleveleket intézett bizonyos nőkhöz. (De ez nem tartozik a történethez, szerelmeslevélnek neveznek bizonyos tésztát is, amelyet a fogadókban olyan öreg borügynökök részére is elkészítenek, akik már emberemlékezet óta nem kaptak női kéztől származó levelet.)

- Hogyan gondolja ezt az egész üzletet? - kérdezte Szindbád fia, miután az egyik mondata végére pontot tett, és a hajában megtörölte a tollat, mint Dickens regényeiben olvasta.

- Úgy gondolom, hogy meg kell szökni magam elől. Nem szabad találkozni magammal, mert ebből igen nagy baj származnék. Elveszíteném minden bátorságomat, önérzetemet az élet folytatásához. Bűneim annyira összegyülekeztek, nem merek miattuk éjszaka egyedül lenni a szobában. Valamit tenni kell, hogy megszabaduljak bűnösségemtől - mondja Szindbád, és olyan komoly volt, mintha csakugyan tudna valami módot arra nézve, hogy elhagyja valahol a lelkét, mint a vándorlók szokták bokorra vagy fára akasztani megunt rongyaikat.

Szindbád fia még sokkal ifjabb volt, semhogy hozzászólhatott volna a dologhoz, csak amúgy bizonytalanul tanácsolta:

- Valamely pappal kellene beszélni erről a dologról. Azt mondják, hogy vannak kegyes emberek, akik még a másvilágra is átvezetik az embert anélkül, hogy félelmet érezne.

Szindbád nem mosolyodott el fiának mondásán:

- Nagyon helyesen beszélsz, de a búcsújárásokat azokra az időkre tartogatom, amikor már sehogyan sem tudok segíteni magamon; akkor szőrcsuhát öltök, és elmegyek a kegyes helyekre.

Szindbád olyanformán hozta mindezt fia tudomására, mintha még mindig volna valamely titkos módszere, amelynek segítségével védekezni tud ama lidércnyomások, kísértetjárások és hölgyi látogatások ellenében, amelyek éjszakának idején meglátogatnak minden ötvenedik életéve felé ballagó férfiút. Még mindig bízott abban, hogy a hajnali harangszóra elröppennek ágya széléről a tüzesvastestű leánykák, elmúlnak a titokzatos kopogások, amelyek a félálomból felriasztják, nem látja káprázataiban a széles vállú hóhért maga felé közeledni, hogy szinte felsikolt az ijedelemtől. Még mindig bízott abban, hogy valamely utazásban elfogyasztott reggeli sódar és ugyanakkor egy pohár frissen csapolt sör megváltoztathatja egész kedélyvilágát, még reménykedett, hogy porciója nem tellett be: valahol várakozik reá egy tarka szoknyácska, amelynek meglendülésére, megrázására visszatér étvágya a véresre sütött húsokhoz, a fanyar mustárokhoz, a hagymafejekhez és a ropogós retkekhez, valamint újra fel tud ébredni könnyű álmából olyanformán, hogy megint valami dal vagy füttyszó csiklandozza a torkát, amelyet nyomban ki kell adni magából, amikor a szűzi reggeli napsugárral kivágja ablakán a zsalugátereket. Még nem mondott le magában arról a hiú reményről, hogy vár valahol reá egy női ölelés, amelynek érzetére rendes helyére táncol vissza a mája, mint a francia négyesben a dáma; megnyugszik végre a vese, nem akar mindig vándorolni menni, mint egy rossz kutya; a gyomor pedig olyan öblös lesz, mint egy karosszék, amelyben jóízűen lehet végighallgatni a legvalószínűtlenebb történeteket is. Szindbád még reménykedett, hogy van valahol egy nő a tartományban, aki az ő részére dagasztja a kenyeret, valamint próbálgatja a mosolyokat tükrében, hogy majd ő a kenyerétől, mosolyától megint boldog és megelégedett legyen.

...Az okos Szindbád ez egyszer tévedett, egyetlen olyan nő nem volt a tartományban, akinek eszeágában volna Szindbádunkat meggyógyítani, és a kacsafark-hajú ifjúnak lett igaza: a papokhoz kellett fordulni, ha Szindbád azt akarta, hogy még valamely irányzatot találjon az életben, amely irányzat felé haladva, legalább némi ízét is megérezze a sónak és kenyérnek, a bornak és a gondolatnak. Búcsúra kellett menni, a búcsúsokhoz kellett szegődni, az egyszerű emberek lábanyomába kellett lépnie, arra kellett haladnia, amerre a búcsúvezér kormányozza mindazokat, akik mögötte sorakoznak. Öreg ember volt a búcsúvezér, olyan járása volt, mint a halálnak, a verebekkel olyan jó barátságot tartott, hogy azok a kezéből ették a kenyérmorzsát, a félénk vadgalambok sem repültek tova, amikor az éneklését meghallották, a búcsújáró nők pedig jobban engedelmeskedtek neki, mint akár apjuknak. Csak világos kék szeme mutatta, hogy ez öregember fiatalkorában alaposan megtanult nézegetni, lehet, hogy börtönben is ült, hogy megszokja az aszkétaéletet.

A búcsúvezér pártfogásába vette Szindbádot, miután az a legkomolyabban közölte vele, hogy azért keveredett a búcsúzók közé, mert a betegségétől akar megszabadulni.

- Hát a híres pesti doktor urak? - kérdezte a búcsúvezér. - Egy rongyos kis lidércnyomásnál is megáll a tudományuk?

Szindbád bevallotta, hogy nem mert még a doktorokhoz fordulni, mert fél tőlük. - Magától, Búcsú bácsi, nem félek, mert tudom, hogy nem ad rossz tanácsot.

- Hát most csak üljön vissza a gyékényes kocsira - mondta ki Búcsú bácsi a rendelkezést. - Nem való ilyen úriembernek itt egy sorba menni a parasztokkal. Ha hozott magával kulacsot: megtekerheti a nyakát. Szalonnát is ehetik cipóval. Hagymát is vághat a bicskájával. De estére, mire a szenthelyre érünk, ott legyen a templom fala mellett. Majd a búsi asszonyok között fog aludni. Ezek az asszonyok tudják legjobban a módját az altatgatásnak.

Szindbád hálásan megköszönte a Búcsú bácsi pártfogását, visszaült a gyékényes szekérre, és kedvére elhelyezkedett a szénában. Az elöl siető búcsúsok mögött mind vörösebb lett a fölszálló országúti por, mintha az ördögök füstölögnének mérgükben, amint az ájtatosak mind közelebb érkeznek vala a kegyhelyhez. Mire a kolostor két fehér tornya hűvös ujjmutatásként kibukkant a nyári erdők sötét lombjai közül: a por a búcsúsok lába nyomán lángolni látszott. Bizony fölgyújtja azt, aki hátramarad, még ha csizmába dugná is a lábát, míg a leányok, asszonyok mezítelen lábaikkal minden pörkölés nélkül sietnek át a lángokon. Igaz, hogy újult erővel kezdtek énekelni amikor a tornyokat meglátták. Az öregebb nők azokat a hangjaikat veszik vala elő, amelyet már évek óta nem hallanak tőlük a férfiak, a lányok pedig olyan hangon énekelnek, amely hangot szemérmetességükben eddig nem mertek torkukon kiereszteni; a menyecskék pedig annak a gyermeknek énekeltek, aki a búcsújárás után minden bizonnyal végre megérkezik a földre.

A lángoló porból erdő sűrűjébe szakadtak. Itt az ördögök még egy rohamot megkísérlettek a hivők ellen. Jöttek szúnyogok alakjában, és ijesztgettek az országúton átfutamodó szürke nyulak képében. Jelentkeztek az erdő mélyében morajló puskalövés hangjában, és megmutatkoztak, mint karikázó kígyók, amelyeket Búcsú bácsi botjával egyszerűen agyonverdesett. Csak akkor keletkezett némi zavar az ájtatos társaságban, amikor az erdőből kiérve, egy magas, fekete, elátkozottan egyedül álló fa mellett énekelve elhaladtak. A fáról fölreppent nagy gyorsan egy fekete holló, és csőréből aranygyűrűt ejtett az asszonyok csoportjába. Kezdődött erre kapkodás és tülekedés a gyűrű után. Búcsú bácsi azonban most is visszaverte az ördögöt, a gyűrűt lehúzta egy megtermett leányzó ujjáról, és kijelentette, hogy azt ama adományok között fogja fölhasználni, amelyet a sekrestyés gyűjtöget össze a hívek között.

És ezzel már el is érkeztek vala a kolostor falához, melyből pincehűvösség áramlott, és amely falra penicilusával csak nagy üggyel-bajjal tudta nevét fölkarcolni Szindbád, mintha valaki előtt szükségesnek tartotta volna igazolni itt-tartózkodását. Az asszonynép már leheveredett a kolostort körülvevő réten, árkok mentén, amelyben már úgy borongott a sötétség, mint az utazó szomorúsága; széles fejű vadalmafák és vadkörtefák alá, amelyeknek legalábbis annyi águk imádkozott az ég felé, ahányan elfértek alatta. Barátságosak ezek a fák; még sohasem hallottam, hogy vadalmafára akasztotta volna föl magát valaki. Az asszonyok virágkelyhet csináltak a fejükre a felső szoknyájukból, lefektették az arcukat a földre, mintha arra készülődnének, hogy álmukban egy szentember fogja őket meglátogatni. A búsi asszonyok egy csomóban maradtak, talán tízen is, az út porától megfeketedve, mint a fazekak valamely nagy konyhán. Szindbád úgy állott a heverő nők fölött, mint valamely halászgató gólya; falusi kóborlásaiból tudta, hogy kifáradt asszonyok olyan érzéketlenül tudnak feküdni idegen szállástkereső férfiak mellett, mintha nem is láttak volna soha csillagos éjszakát. Ah, bolondság azt hinni, hogy virrasztani szoktak a nők, amikor kifáradtak napi munkájukban. A virrasztásra valók a bakterek, de azok sem teszik.

A búcsúvezér most Szindbádhoz lépett:

- Ezeknek most úgyis hiába jön föl a vacsoracsillag, a holnapi szentmise végeztéig nem esznek. De maga, mint afféle úriember, nem tud vacsora nélkül meglenni. Hát csak jöjjön velem.

Szindbád elhatározta, hogy gyógyulása érdekében mindenben engedelmeskedik ennek a villogó szemű öregembernek. Utóvégre ez már betöltötte hetvenedik évét is, bizonyosan tudja valamely titkát az életnek. Merre kell járni, hogy az ember annyi ideig ne találkozzon a keresztutaknál álldogáló halállal.

- Én két almát vagy körtét szoktam enni vacsorára, de maga csak egyen, amit akar - mondá Búcsú bácsi. - Van itt egy derék, megtermett özvegyasszony, a kocsmárosné.

- Megint csak a kocsmárosné - dörmögte Szindbád. - Éppen a kocsmárosnék miatt vannak olyan különös ízek reggelenként a torkomban, amely ízeknek magyarázatát nem tudom. Halott íze van a torkomnak.

- Nono - felelt Búcsú bácsi. - Úgy nézem, maga még messze van a holtaktól, nincsen varjúnyom az arcán. Ez az asszony nagyon tudja a pörköltet.

Szindbád ugyan némileg megcsalatkozva érezte magát, hogy Búcsú bácsi is kocsmárosnék gondjaiba akarja őt ajánlani, ama bizonyos pörköltek tudósnőjéhez viszi, amely nők szemügyre veszik a fogakat és mellényterjedelmeket, mielőtt elkezdenék babonázásaikat konyháikon... De meg kell adni, hogy a búcsújáróhely kocsmárosnéja értette a maga dolgát, a marhapörköltnek olyan levet készített, hogy Szindbád áldani kezdte a kenyérsütőket, akik a piroscipót is kitalálták. Egyébként is olyan kemény, tagbaszakadt asszonyságnak mutatkozott, aki a beteget egymagában is meg bírja forgatni az ágyban. Az arca olyan hűvös volt, mint a kovászos uborka, de szemének volt valamely villanása, amely ígéretteljes volt, mint a beköszöntő éj, és a kísértet egy szál ingben, mezítelen lábbal megy végig a házon, hogy megigazítsa az alvók álomtól duzzadó takaróit. Az öreg Szindbád már némi hajlandóságot mutatott, hogy a Búcsú bácsi ösztökélésére mégiscsak ebben a házban próbálja meg, hogy vajon utánatalálnak-e az éjféli lidércek, a fejvesztő, a szívtépő, a koporsószagú álmok egy búcsújáróhely fogadójának a vendégszobájába is, de Szindbád fia nem engedélyezte a dolgot:

- Utóvégre azért jött ide - mondta atyjának ez a reális fiatalember -, hogy mindenféle vajákosság által meggyógyuljon. A kocsmárosnékat már eleget próbálgatta, csak rontottak az egészségi állapotán. Remélem, hogy nem az a célja, hogy egy útszéli csárdában fejezze be életét? Magának már nyugodalomra meg egyéb kényelmes dolgokra van szüksége, nem pedig arra, hogy féléjszakán is azt lesse, hogy mikor megy el a csendlegény a csárdából, és a kísértet a vendégszoba kilincsére teszi a kezét.

Szindbád fejét csóválta:

- És ha véletlenül az volna megírva a sors könyvében, hogy kocsmáros legyek ezen a búcsújáró helyen? Talán kitagadnál?

- Ne okoskodjon - felelt Szindbád fia. - Ennek az asszonynak bizonyosan vannak mindenféle férfiismerősei, akik úgysem nyugodnának meg abban, hogy itt egy öregember kedvére heverésszen, amíg nekik legfeljebb az eresz alatt szabad állongani. Disznóölőkést akar a torkába?

Búcsú bácsi, miután szentéletű ember létére nem állapodhatott meg egyébben az özvegy kocsmárosnéval, mint csak annyiban, hogy neki vendégeket szerez, akik főztjét megeszik: nem szólt bele az apa és fiú torzsalkodásába. Kék szemét gondolkozva forgatta, a veszekedés végét várván, amíg a termetes özvegy kihívóan, derekára tett kézzel állongott konyhája ajtajában, és az öreg Szindbádra hosszadalmas, elgondolkoztató pillantásokat vetett: mintha az legalábbis szolgabíró vagy gazdag borkereskedő volna.

- Különben is, feljelentem a papoknál, ha nem hagy békét ennek a kövér nőszemélynek! - fejezte be Szindbád fia atyjához intézett intelmét. - Ha már mindenáron házasodni akar: vegyen el egy feddhetetlen, tiszta életű, falusi hajadont.

- Az ördögbe! - felelt Szindbád. - Nagyon a végét járhatom már, hogy tanácsokat merészelsz nekem adni nők dolgában. - És már indult volna is a diadalmaskodva nézegető fehér kötény felé.

Búcsú bácsiban ekkor fölébredt hivatottsága:

- Fuccsba megy az egész búcsújárása - szólott. - Szabad ég alatt kell aludnia, ha azt akarja, hogy az ördögök meg ne találják.

- Az ördögök! - mormogta maga elé Szindbád, amikor végre nem hallotta háta mögött a gyaluforgács zizegő hangját az éji szélben, és két kísérőjével az országúton a kolostor felé ballagott. - Vannak-e általában ördögök?

- Természetesen, hogy vannak ördögök - felelt odavetőleg Búcsú bácsi. - De erre a helyre nem mernek utánunk jönni.

Nyári éj, amelynek ölében bokrokká, cserjékké, földre ereszkedett falombokká változtak a búcsújáró nők, amint beleolvadtak egyszerű álmaikba... Búcsú bácsi, mint egy öreg kerülő, vezetgette az alvó nők között Szindbádot. Az árokpart, a fák szembehúzott kalapjainak árnyéka, a bokrok kis enyhe fészke és a rétek verejtékező lepedője telve volt velük. A csillagok átnézegettek a faleveleken, és kiválasztgatták azokat a nőket, akiknek szerencsés, boldog álmot küldenek erre az éjszakára. Denevér suhant, mint valami remegő sóhajtás, mintha ezen az éjszakán termett volna valakinek a boldogtalan múltjából. Bagoly huhogott valamerre a bástyán, amelynek hangjától amúgy sem tudnak aludni azok a szerencsétlenek, akik sohasem tudnak beljebb jutni az álom pitvarából a legbelső, legékesebb szobába... mindig csak hivatalos, egyenruhás, röpködő bajszú kézbesítőket látnak megjelenni a pitvarajtóban, és a dézsák, teknők, fazekak nagymosáshoz vannak előkészítve, mintha az egész életüket nagymosásba akarnák venni.

...Az árokparton olyanformán feküdt egy asszony, mint a kelőkenyér, amely abrosszal van letakarva, és azt várja, hogy mikor kezd zümmögni a hajnali légy az ablakon... Amott egy másik kiflivé vagy holdsarlóvá alakult át álmában, és olyan ízesen mutatkozik a dereka, mint valamely kalácsé, amellyel a vándorlegény az első lopást elkövetni akarja. És egy harmadik, egy öreg, a bokor aljában, a fülledt nyári éjben is okulárés, ködös téli alkonyt lehel magából, amikor a napraforgó szára is nehéz, fojtó szagot terjesztget a tűzrakásról. És a negyedik olyan szélesen terpeszkedik el a rét füvén, mint valamely dudva, amely széles levelei alá rejti a gyíkokat, szarvasbogarakat, békákat. És az ötödik rózsafának látszik, amelynek a fejét a gondos kertészek eldugdosták a föld alá a hideg időjárás elől, és a rózsafa feje olyanokat álmodik, amely álmokat sohase mondanak el senkinek. A hatodik csak úgy aludt, mint egy üres tarisznya, amelyben legfeljebb az emlékezetes szagokat kereshetnék az egerek. A hetedik kinyitotta a száját, mintha gyermekkorát álmodná, amikor a tanítónő hangja után az A-betűt kell ismételni. A nyolcadik összekulcsolta lábszárait, mintha attól félne, hogy egér vagy béka surran be a testébe alvás alatt. A kilencedik úgy hortyogott, mint a téli éjszaka, amikor az alvó hirtelen felébredve a kapuhoz siet, mintha onnan hallana valamely dörömbölést, pedig a saját hortyogása volt az, amelytől felébredt. A tizediknek végre sikerült üstökön ragadni az ördögöt, egy árva csalán alakjában... Ezt költötte föl Búcsú bácsi néhány rúgással. Öregasszony volt... Mérgesen nézett fel, mintha az ördög szövetségese avatkozott volna a dologba, amikor már éppen végzett volna a gonosszal, csirkeölőkésével.

- Búsiné - mondta Búcsú bácsi -, itt van ez az úr, aki nem tud aludni, altassátok el, két pengő forint napszámot kap minden asszony.

Búsiné visszahozta a másvilágra szállott tekintetét, olyan guggoló mozdulatot tett, mint a szarkamadár, mielőtt elrepülne, és az ócska szoknyából kinyújtogatott mindenféle lábakat, amelyekről eddig tán senkinek sem volt tudomása.

- Feküdjön le az úr itt a rétre, akkor majd tud aludni - mondta, még mindig azon a hangon, amely álomvilágból jött.

Szindbád gondolkozás nélkül engedelmeskedett. A földre vetette magát, és jótékonyan elnyújtózott. Búsiné tetőtől talpig végigmérte a fekvő embert.

- Adja előre a két pengőforintokat.

Szindbád egy tízest nyújtott át a vénasszonynak, mire az furcsán, alig kiegyenesedve, mint az éji bogár dudorászik egyik növénytől a másikig, végigpörkölte, végigguggolta a körülötte alvó asszonyokat. Mit, mit nem mondott nekik? Azt úgyse értené meg soha férfifül. Csak annyi bizonyos, hogy az alvók megmozdulni kezdtek, felültek, kinyújtott lábaikat visszavonták, begörbített lábaikat kinyújtóztatták, ásítottak, vakaróztak, mormogtak, és közeledtek a visszafojtott lélegzettel figyelő Szindbádhoz, aki az ügy érdekében alvást szimulált.

...Először egy olyan nő hengeredett le jobb oldalára, aki álmában bizonyára érett napraforgótányér volt, és olajszagát féltette a seregélyektől. Nagyot sóhajtott és mindjárt tovább aludt is, szoknyáiba burkolózva. Baloldalról ezalatt valamely leányféle nyomta az inához a meztelen talpát; Szindbád csak annyit tudott megállapítani, hogy olyan furcsa termete van a leányzónak, mint azoknak a kövér verebeknek, amelyek a nádfedelű, lóval vontatott malmok ereszeiben laknak. Aztán különböző öregasszonyok közeledtek feléje a réten, olyan alattomos lépésekkel, mintha csalánbokrok indultak volna meg az éjszakában. Lehemperedtek a rétre, és úgy terültek Szindbád környékén, mint molyette, öreg bekecsek. Öt asszony és asszonyféle telepedett a fűben fekvő Szindbád köré a régi kolostor falai alatt. Bizonyára volna annyi erejük, hogy jól megraknák az alvó férfit, ha az valamely illetlenségre gondolna. De Szindbádnak eszébe sem jutott ilyesmi. Búsinéra figyelt, aki két térdét guggolás közben átölelve, valamely zümmögő mesemondásba kezdett, amelyre a félálomban levő asszonyok nagyot nyögtek, nagyot sóhajtottak... És Búsiné, az öreg búcsújáró asszony mesélt a kolostor fala alatt, amíg Szindbád elkomolyodva nézett a csillagokra. Majd lehunyta a szemét, és azon kezdett gondolkodni, hogy melyik régi nőismerősétől hallotta valaha ezt a mesét. Búsiné az ördögökről mesélt, amelyek éjszakának idején szerte járnak a világban.

[1925]