|
- Ha egyszer meghalok, reád
hagyom ezt az egész gyönyörű szép világot - mondta Szindbád a fiának,
amikor valamely korhelykedésbe keveredett, és emiatt rosszul érezte magát.
- Tudom - felelte félvállról a
reális ifjú. - Az összes régi és megunt szeretőit nekem akarja
hagyományozni. De én köszönettel lemondok az örökségről.
- Ó, te borjú! - kiáltott fel
Szindbád. - Mit tudod te még, hogy melyik asszony értékes és értéktelen?
Megnézed az arcukat, a kezüket, esetleg a lábukat, és már akkor azt hiszed,
hogy valamit tudsz felőlük. Megnézed a szoknyájuk vasalását, a hajuknak
göndörödését, a derekuknak a mozgását, midőn valamiért lehajolnak... talán
még azt is észreveheted, hogy milyen érdeklődéssel hajolnak le a lábasok
megkavargatásához, vagy milyen érzelemmel vesznek a kezükbe egy tűt, hogy
a véletlenül leszakadt gombokat felvarrják (amivel mindig magukhoz akarnak
varrni)... de mit tudod te, hogy milyenek voltaképpen ezek a nők, akik
mindig meglepetést mutatnak, amikor egy férfi kézfogás közben a mutatóujjával
megtapintja az ütőerüket, vagy amikor azt a dombocskát csókolja meg a
kezükön, amelyet a kesztyű szára szabadon hagy?... Mondhatom neked, hogy
azok a régi gavallérok nem voltak a legostobább emberek, akik azzal kezdték a
nőkkel való ismeretséget, hogy leborultak lábaik elé. Rendesen
kiismerhették a nők lábait, amikor még a hosszú szoknya is divatban volt.
- Vajon melyik régi
szeretőjének akar már megint elsózni? - kérdezte tűnődve
Szindbád fia.
- Egyiknek se, egyetlen
fiúmagzatom, mert azoknak a nőknek sokkal jobb ízlésük van, minthogy
figyelemre méltassanak egy tudatlan, faragatlan, tapasztalatlan frátert. A
nők a férfiaktól éppen úgy megkövetelik az életismeretet, mint ahogy egy
valóban művész férfi is elsősorban aranyműves módjára
választóvíz próbájának veti alá a kezébe kerülő gyűrűket,
karpereceket: - asszonyholmikat, csak azután kezd azok értéke felől
magában tanácskozni. Az én régi hölgyismerőseim nagyon elkényeztetett
portékák. Hozzá voltak szokva a vakmerőséghez, férfiassághoz és a csendes
lemondáshoz egyaránt. És ha néhanapján egy-egy bókot kaptak ajándékba: azt
egész életükre eltették maguknak emlékbe. Nem, uracskám, sohasem voltam addig
elragadtatva a női kéz formájától, amíg pontosan meg nem tudtam, hogy
voltaképpen miféle tudományok is rejtőznek az elragadó kézben...
- Vajon tudják-e hátát kellő
helyeken megdörzsölni? - felelt gúnyosan a reális fiatalember.
Szindbád méltatlankodva nézett
fiára.
- De a lábaktól sem ájultam
mindig el, ha azokon szép harisnya volt. A lábaknak tán több dolguk van, mint a
kezeknek az életben. Ajánlanám nevelésed szempontjából, hogy nézzük meg egy
asszony lábát, aki itt lakik mindjárt, nem messzire egy kertes házban, mert azt
akarja, hogy lábai mindig a virágágyakban termesztett violaszárakhoz
hasonlítsanak... Nézzük meg Ripnét, hogy újra feltámasszuk.
Ripné olyan előkelő
nő volt, mint egy Ferenc József-rendjel, amelyet a módosabb kereskedők
is megérdemeltek néhanapján.
Mondják, hogy Ripné valóban a
lábával ért volna el mindent, ami eredményt eddig fel tudott mutatni az
életben: lovagkeresztet a férjének és az asztalánál új barátokat és
nyugalmazott, régi szeretőket. (A barátnőket nem kedvelte, mert azok
többnyire csak szégyent hoznak a gyanútlan nőre, aki barátnője miatt
is kénytelen gúnyos mosolyokat zsebre vágni a Váci utcában.)
Szindbád olyan titokzatosan
csengetett a kertes ház kapuján, mint akár abban az időben, mikor valóban
dobogott a szíve a csengetés alatt. A csengetés hangja, mint egy vidám kiskutya
csaholása, futamodott be a házba, amelynek emeleti erkélyén felemelkedett
Ripné, és tenyerét a szeme elé tartva, így szólott a kert zizegő útjára
lépő Szindbádhoz:
- Nyomban megismertem. Még mindig
nyakába vetve viseli a felöltőjét, mint Rózsa Sándor a subáját.
- Egy fiatalembert is hoztam
magammal, akit nyomban ki lehet verni a házból, ha megfeledkezne az
illemszabályokról - ajánlotta Szindbád a fiát.
- No majd meglátjuk - felelt bizonyos
tartózkodással Ripné az erkélyről.
Szindbád fia a hölgyön, akinek
bemutattatni szerencséje volt, bizonyára nem vett észre egyebet, mint annak
kondor fekete haját, amely még ebben a sötét világban is meglepő volt
sűrűségével, fénytelenségével, tisztaságával. Ellenben idősb
Szindbád annál inkább tágra nyitotta szemét, amikor régi hölgyét
holló-hajzatával megpillantotta, amikor az ő haja már ugyancsak közeledett
ama ágypárna színéhez, amelyre fejét boldogtalan gondolatai közepette lehajtani
szokta...
Hogy a reális fiatalember meg ne
érthessen minden egyes szót, amelyet a hölggyel az erkélyen vált Szindbád,
cseles beszédhez folyamodott:
- Mostanában már alig kell
megtalpaltatni a cipőimet - mondta némi melankóliával. (A hölgy, ha
akarta, megértette e rejtélyes kijelentésből, hogy Szindbádnak azért nincs
gondja a cipője talpával, mert keveset koptatja azt nők után.)
- Én pedig elbocsátottam a Mári
nénit... Tudja, azt a tenyeres-talpas, mezítlábas szakácsnét, aki magának
mindig olyan nagyon tetszett, mert nem ijedt meg, akárhány vendég részére is
kellett ebédet vagy vacsorát főznie - felelt az asszony, és ha szavaiból
nem is, de kézlegyintéséből, valamint szemének elbomlásából megérthette
Szindbád, hogy azt akarja neki mondani: "mióta te a háztól elkerültél, nem
fogadunk vendéget".
- Igen, a Mári néni - ismételte
szórakozottan Szindbád. - Volt egy kedvence, bizonyos törvényszéki bíró, akinek
mindig töltött karalábét akart főzni... Pedig én a borjúhúst akkor sem
szerettem - mondá most Szindbád némely féltékenységgel, amelyet nyomban
megértett a művelt nő, mert szórakozottan nézett át a nyitott ujjain,
amint kezét a levegőbe emelte.
- Az ilyen fiatal bírókat
jobbra-balra szokták elhelyezni. Azt hiszem, ezt is valahová vidékre tették. -
De hát miért beszélünk mi itt idegen emberekről? Örülök, hogy megint
látom, kedves Szindbád, mert eszembe jut, hogy a Császárfürdőnél csak a
véletlenen múlott, hogy egyszer el nem gázolt a villamos. Életem egyik
legkülönlegesebb emléke.
(Szindbádnak az asszony e
nyugodtan, szinte közömbös hangon elmondott szavaira úgy felágaskodott minden
emléke, mintha öreg kost kergetne fel heveréséből a juhász
kampósbotjával... Igen, a Császárfürdő környékén volt az a találkozás,
amely a pokolba jutott Szindbádot megint arra ösztökélte, hogy a női nem
kedvéért megint látogassa a borbélyok műhelyeit, valamint mindenféle
újmódi kalapok viseletére hagyja magát rábeszélni a kalapkereskedők
részéről.)
Szindbád nyugalmát látszólag
megtartotta, amint így felelt:
- Épp csak annyiban emlékszem a
Császárfürdőre, hogy innen vezet az út ama óbudai kártyavetőnő
lakására, aki hiszékeny koromban annyiszor vetette ki kártyáiból, hogy ez vagy
amaz szerelmes belém. Nagyon szerettem az efféle asszonyokat elhívni a
félhomályos, fülledt szobákba, ahol már az előszobában való várakozás
idején olyan csókszaguk volt a nőknek, mintha már előre éreznék azt a
szerelmi gyönyörűséget, amelyet odabent majd a vetőkártya ígér. A
vetőasszony rám emelte pesztonka-ijesztgető szemét, és síri hangon
így szólott hozzám: "Uraságodért majd megvesz egy szőke
nő!" - Csaknem összeestem a meglepetéstől.
- Pedig annak a
kártyavetőnőnek igaza volt - szólt most a kondorhajú asszonyság,
csalfán, cigányosan, boszorkányosan, mosolygósan, mintha valamely titkot akarna
most, annyi esztendő múltán is Szindbádból kihúzni, amely titoknak
bevallása után majd a konyhakés végzi el a maga teendőjét. - Csak vallja
be nyugodtan, hogy az a vereshajú, kékszemű nő üldözte magát
szerelmével! Talán maga is emlékszik úratyja különös kalandjaira? - fordult
most Ripné első ízben Szindbád fiához.
A reális ifjú még nem
felelhetett, amikor Szindbád felkapta a szót.
- Miért tagadnám életem alkonyán,
hogy lehettek volna sikereim a nőknél, ha visszaéltem volna
gyöngeségükkel, hiszékenységükkel?... Valóban volt egy szőke nő a játékban,
bizonyos telefonoskisasszony, aki forró beszélgetéseimet, amelyeket hölgyekkel
folytattam, önkéntelenül kihallgatta... Ugyancsak ennek a tizenhat
esztendős ártatlan leánykának kellett végighallgatnia azokat a
beszélgetéseket, amelyeket a szerelmükben fékevesztett nők velem
folytattak, amikor reggeli ébredésük alkalmával zűrzavaros álmok után
felemelték az ágyuk mellett levő telefonkagylót, hogy túláradó érzelmeiket
legalább egy férfihang hallásával kielégíthessék... És miközben izgalmas
álmaikat velem közölték, tudója lett annak a telefonoskisasszony is.
- Csak folytassa - mondá most
egérfogó, fulladt hangon Ripné, és ezt úgy is lehetett érteni: csak folytasd! -
Ugyanekkor Szindbád fia észrevette, hogy az asszonyság egyik lába tapogatózva
megindul a kerti asztal alatt. Nem mindennapi láb volt. Ez a láb már iskolás
kora óta tudta, hogy nemességénél fogva jogai vannak az életben. Úgy is
nevelkedett, hogy akárhová léphetett: akár szívre, akár férfiak fejére.
Bizonyosan orron rúgná a nagydobost, ha a színpadra lépne, és a nagydobos nem
haragudhatna meg. Piros szattyán papucs volt a mezítelen lábra húzva, és a
lábszáron gyengéd madárpihék mutatkoztak... Nyár volt, bizonyára nagyon meleg
lett volna a harisnya.
Szindbád fia oldalról, olyan
alattomosan, mint egy iskolásfiú, figyelte a láb közeledését jóatyja felé, míg
az öreg Szindbád gyanútlanul folytatta:
- Mondom, akkoriban telefon volt
felszerelve a lakásomban, mert még bolond fiatalember voltam. Azt hittem, hogy
mindig fel kell emelni a kagylót, amikor az emberre rácsöndítenek. Numeró tíz
volt a telefonom száma, és ezt a számot valóban akármilyen csirkeagyvelejű
nő megtarthatta emlékezetében. Ott volt a számom a miniszterek,
zászlósurak és más notabilitások számai között, amely számok kezeléséhez a
legügyesebb és legintelligensebb kezelőnőket szokták kirendelni.
Hogyan jutottam eme előkelő telefonnumerusokhoz? - kérdezné ön.
Megmondhatom azt is. Egy hölgyismerősöm révén, aki erőszakosságánál,
elszántságánál irántam való szerelme révén: hatalmasabb volt egy miniszternél
is. Ő szerezte a telefonomat, hogy a nap bármely órájában
ellenőrizhessen, ilyenformán csillapíthassa féltékenységét...
- Tudok erről a
nőről, ha ugyan nőnek lehet nevezni az ilyen elszánt bestiát.
- Szent nő volt - röppent ki
hirtelen a szó Szindbád száján, mikor is Szindbád fia leshelyéről
észrevette, hogy a piros papucsok már megközelítették szegény atyja bokáit, és
kígyó öleléssel átkarolták azt, hogy Szindbád a különös öleléstől darab
ideig szóhoz sem juthatott.
Ripné olyan hamiskodva nevetett,
mint valamely cifra fülönfüggő egy vándor cigánynő fülében.
- Folytassa no, úgy tetszik.
Ábrándozzon hölgyeiről.
Az öreg Szindbád azonban nem
olyan fából volt faragva, aki egykönnyen beadja a derekát, ugyan azért tovább
beszélt, az igaz, hogy hangfogóval.
- A szegény, ártatlan
telefonoskisasszony az erőszakos hölgy beszélgetéseit is kihallgatta, mert
kénytelen volt vele. Kihallgatta, amint parancsolgatva, fenyegetőzve vagy
könyörögve kérte azokat a találkozásokat, amelyekre a báva férfiak rendszerint
ráfizetni szoktak. Szinte hallottam a szegény, ismeretlen telefonoskisasszony
izgatott lélegzetvételét, amint a tárgyalások végét várja indulatos
hölgyemmel... Szinte hallottam, amikor megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor az
asszonyság kérését különböző kifogásokkal megtagadtam. De hallottam
keserű csuklását is, amikor néhanapján kénytelen voltam elfogadni a
szenvedélyes nő óhajtását arra nézve, hogy itt vagy amott találkozzunk.
Meg kellett nyugtatni a hölgyet változatlan szerelmemről, és emiatt a
szegény telefonoskisasszony nagyon szenvedett.
- Azt hiszi? - kérdezte Ripné az
asztal felett kancsalító, téveteg két szemével, míg az asztal alatt a két piros
papucs térden alul kulcsolta át Szindbád lábát.
(Szindbád fia nagyon
csodálkozott, hogy tiszteletre méltó atyja tűri ezeket a dolgokat, végre
is azzal nyugtatta meg magát: "az öreg egész életében bolond volt".)
Szindbád pedig most már alig
hallható hangon folytatta:
- Igen, hát a "numeró
tízhez" beosztott telefonoskisasszony addig-addig hallgatta az én akkori
céltalan beszélgetéseimet hölgyeimmel, amíg megszerelmesedett... Így szokott az
lenni a jó barátnőknél, akik együtt hallgatják egy férfi vallomását; így
történik a nőtestvéreknél, akik végül közösnek tekintik az egy szál
vőlegényt, így történik a serdülő leányoknál, akik előbb-utóbb
beleszeretnek anyjuk udvarlójába... Szegénykének sok csalfa, hazug, csábító
beszélgetést kellett kihallgatnia ott a telefontábla előtt. Bizonyára
nagyon csodálkoztak a zászlósurak, amikor az én beszélgetéseim idején nem kaptak
nyomban összeköttetést.
- Mások is voltak, akik nem
kaptak magával összeköttetést! - mondá most egy felemelt kés alattomosságával a
szívarcú nő, amely arcnak gyöngédségében, önfeláldozásában valóban aligha
lehetett volna kételkedni bárkinek, amint a legnagyobb odaadással hallgatta
Szindbád történetét.
Szindbád fia azonban oldalról
csak az asztal alatti láb manővírozására figyel, és valóban a láb már oly
magasan kúszott fel Szindbád térde felé, hogy nagyon valószínűnek
látszott: darab idő múltával ő is részt vesz az asztal fölötti
beszélgetésben: kidugja fejét az asztal szélén... Míg az öreg Szindbád
gyanútlanul folytatta:
- Telefon útján csakhamar
megismerkedtem az elég kellemes hangú telefonoskisasszonnyal, és rövidesen
megértettem vele, hogy mindazok a szenvedélyes szavak, szerelmi beszélgetések,
esküdözések és őrjöngések, amelyeket már telefon útján az ember elkövetni
szokott, ha hölgyekkel diskurál: voltaképpen egytől egyig hozzá, a
telefonoskisasszonyhoz vannak intézve...
- Elhitte? - kérdezte Ripné a tőr
villanásával, míg lábaival Szindbád mellényén megszámlálhatta volna a gombokat.
Szindbád darab ideig nem is
felelt, csak legyintett. Borúsan, mint ahogy bölcs férfiak szoktak a múlt
emlékein.
- A nők többnyire mindazt
elhiszik, amit kellemes nekik elhinni. - Ilyenformán aztán megszokott hölgyeim,
akikkel naponta telefon útján szoktam érintkezni, hogy meg nem szűnő
tiszteletemről és nagyrabecsülésemről biztosítsam őket, talán
még máig sem értik, hogy miért lettem egyszerre oly szenvedélyesen szerelmes a telefonon
át. Miért használtam olyan vérforraló, kiszámított, cseles szavakat,
mondásokat, tréfákat beszélgetéseimben, amelyeket odáig sohasem hallhattak
tőlem, mert hiszen voltaképpen én akkor nem is nekik tettem már a szépet,
hanem a telefonoskisasszonynak, és a beszélgetések végén nemegyszer elhangzott
egy halk "köszönöm", mintha csak egy telefondrót pattant volna.
- No ezt jól csinálta - mondá
Ripné, miközben papucsai Szindbád mellénygombjaival cicáztak. - Képzelem azokat
a szegény nőket, akik azt hitték, hogy az ő részükre találta ki a
bódító, konty alá való hazugságokat...
- Sohasem tudta meg egyik se.
- No és mi lett azzal a távbeszélő frajlával?
- Egy délután - mondá most Szindbád gyónó, alázatos, bocsánatkérő
hangon - egy kopott, szegény verébke tévedt a szobámba. Hasonlatosan egy
káposztalepkéhez, amely a kert napfényes életéből egy nyitott ablakon
valamely komor szobába téved... A szegény leányka nem várt érzelmeivel, és
meglátogatott, amidőn egy szabad délutánja akadt. Elmondá, hogy elszegényedett
úricsaládból származik, atyja nyugalmazott államhivatalnok, anyja rokonságban
van a nevezetes peleskei nótáriussal, fivére - igen, így mondta - fivére
ellenőr... Sohase tudtam meg, hol ellenőr a jó fiú, mert a kisasszony
az életben sokkal unalmasabbnak bizonyult, mint a láthatatlan telefonon át...
Én nem voltam szerelmes belé!
- Ó, maga gazember! Engem akar most bolonddá tenni? - kiáltott fel vércse
visítással Ripné, és régen szerzett jogok alapján hirtelen visszavonta lábát,
hogy aztán piros papucsával alaposan megrúgja Szindbádot.
- No lássa - mondá Szindbád fia, mikor atyját hazavezette -, ilyenek a
nők, akiknek violaszár lábuk van.
Szindbád fölsóhajtott:
- Először mondtam igazat egy nőnek... Tovább kellett volna
hazudni. Jobb lábbal megbotlani, mint nyelvvel.
[1925]
|