|
- Már torkig vagyok a savanyított
meg kovászos uborkákkal, valami másra vágyakozom. Kis, hegyes, a belső
hevülékenységtől pirosló, mogyorónagyságú paprikát szeretnék enni, amelyet
egy harapással le lehet nyelni, és amelytől aztán úgy égni kezd az ember,
hogy kínjában a falra mászik. Új programot kell szabnunk étkezéseinknek.
Szindbád fia gyanakodva
hallgatott, nem tudta, hogy hová fog kilyukadni az öreg.
- Tudom, hogy oktalanul babonás,
mindenféle női hajtűket, szoknyagombokat, szakadt
harisnyakötőket felszed az utcán. A minap még egy eltorzult, fehér
kavicsot is zsebre vágott, mert ráfogta, hogy abban valami ázsiai szellem
lakik, aki majd hozzásegíti ahhoz, hogy a nők elhiggyék a hazudozásait.
Nem értem, hogy mit akar most egyszerre a csípős paprikával.
- Ötvenedik éve felé minden
embernek változtatni kell az életmódján, ha nem akar csúnya öregemberré válni,
aki terhére van felebarátainak - felelt ünnepélyesen Szindbád. - Iszonyatos dolog
az, ha az ember elől azért bújnak el, mert megöregedett. Rendben kell
tartani a szívet, a gyomrot, a májat és az epét... Pakolj be a második számú
útitáskába, amelyre azoknak a külföldi szállodáknak a cédulái vannak
fölragasztva, amely fogadókban sohasem jártam. Van itt a közelben egy
nőismerősöm, aki legalább tíz esztendőre visszamenőleg
tudja az összes esküvőket, amelyek a környéken történtek. Ezt kell
meglátogatnom, hogy darab időre megint gusztusom legyen az élethez.
- Ugyan, miféle hóbortos vénasszonynak
fog megint bemutatni? - gondolta magában Szindbád fia, aki egyébként
engedelmeskedett apja parancsának: készüléseket tett az útra.
Ez az előkészület nem
bizonyult fölöslegesnek, mert az a hölgy, akit Szindbád meglátogatni indult:
éppen három napi járóföldre lakott a fővárostól, mégpedig egy olyan kis
házikóban, ahol legfeljebb a mesemondás férhetett el. Szindbád mindjárt
észrevette, hogy fia legfeljebb a lószerszámos kamrában férhet el, ama régi
nyergek, gyeplők, bőrfelszerelések között, amelyek szükségesek voltak
a hölgy boldogult férjének ahhoz, hogy egy-egy lovon jó áron túladhasson. A
csikók nagyszerűen viselték magukat a nyereg alatt... Emilfi úr Isten
tudná hány lovat adott volna még el életében, ha egyszer szerencsétlenségére
valamely megjegyzésre nem nyitja a száját a Régi Borkereskedőhöz címzett
kocsmahelyiségben. Emilfi úr csak éppen annyit mondott, hogy a konkurrens
lókereskedők nagyon szeretnek vak lovakat is eladni, mire azok botokat
vettek elő, és Emilfi urat annyira megtámadták, hogy az nem mehetett haza
a kocsmából. Emilfiné ezután, mivel megszokta az üzleti életet,
házasságközvetítéssel foglalkozott.
Javakorabeli asszony volt - hogy
a saját kifejezésével éljünk, amely kifejezéssel a hasonló korú asszonyokat
szokta jellemezni. Arra született, hogy a férfiakkal elhitessen mindenféle
kellemetes dolgokat, mint a lókupecekkel is megpróbálta ezt, midőn
vendégségbe látta őket. Mindig olyan komolyan, határozottan beszélt,
mintha szerződést diktálna. És valóban szokása volt, hogy mindenről
írást készíttessen azokkal az emberekkel, akikkel érintkezett: "Boldogult
uram megtanított arra, hogy a szó elröpül, az írás megmarad." A szerelmes
vőlegényjelöltek akár a halálos ítéletüket is aláírták volna, ha éppen
arra kerül sor.
- Még megérem, hogy maga is házasodni
akar - kezdte a fekete hajú, bogarászó tekintetű, vidám természetű
asszonyság, amikor Szindbádot megpillantotta.
Szindbádnak ugyan esteágában se
volt a házasság, de a régen ismert asszonyság kedvéért beleegyezett a dologba.
- Tudja, magának milyen asszonyt
kellene elvenni? Olyant, aki megtanítsa enni.
- Itt lakik nem messzire egy
barátnőm - folytatta Emilfiné, aki bár a múlt időkben bizonyos
hajlandóságot érzett Szindbád iránt, ugyanezért nem engedte meg, hogy annak
idején férje egy erkölcstelen csikót Szindbádra rásózzon, amiért aztán nagy
verést is kapott a farmatringszíjjal, ám most, a sok mindent felejtő
özvegységben elhatározta, hogy Szindbáddal is valamely üzletet köt. - Itt lakik
nem messzire egy barátnőm - ismételte lelkendezve.
- Az a kérdés, hogy szokott-e
éjszaka szöget verni a falba, hogy a férjét vagy a szeretőjét ne hagyja
aludni? - kérdezte óvatosan Szindbád.
- Nagyon rendes asszony, csak a
hónap bizonyos napjaiban van pörlekedő kedvében, amit egy gyenge
asszonynak meg lehet bocsátani. Higgye el, urambátyám, elég nagy baj az már
maga is, ha valaki nőnek születik! Csak arra kérem, hogy adjon egy írást
arról, hogy Itt Jucikával maga akart megismerkedni, mert haragosom a
csendőrszázados: vigyázni kell magamra.
Szindbád sohasem volt ellensége a
levelezésnek, bár végeredményében igen fölösleges dolognak tartotta. Egy régi
lópasszus hátára tehát fölírta a kért igazolványt: "Itt Jucika iránt
komoly, tisztességes és józan meggyőződésből származott
érzelmeket érez..." Emilfiné, miután boldogult férje idejéből
ismeretsége volt mindenféle lovasemberekkel, lóháton küldött üzenetet Itt
Jucikának, hogy férjnek való ember érkezett házához.
Amíg Itt Jucika megérkezett,
Szindbád szemlét tartott a szerszámos kamrában, fiával együtt megfaggyúzta a
különböző szíjakat, sőt, hogy az asszonynak kedvébe járjon: egy
félsarkantyút is felkötött a lábára, amelyet ebéd idején néha megcsördített az
asztal alatt.
- Mintha a boldogult uramat
hallanám - mondta Emilfiné, hogy a rákleves mérése közben darab időre
szünetet is tartott. - Az ollóját szereti maga is? - kérdezte, és furcsán
megremegett a hangja.
- A ráknak az ollóját, a
csirkének és a menyecskének a zúzáját - felelte vidéki hangon Szindbád, mintha
többé sohasem akarna elköltözködni a bogárhátú házikóból. - Vajon mennyi ideig
voltak ezek a rákok a hideg pincében csalán közé rejtve?
- Nem sokáig, csak két napig -
felelt az asszony, miután egy ráknak a hátából és derekából kiszívogatta az ott
található ízes részeket, és nem ijedt meg a keserű epéktől és más
részektől sem. - Innen a Tiszáról hozzák a révészek a rákot, de mindig
csak estefelé, ugyancsak a szigorú csendőrszázados miatt... Így aztán egy
rák este kimászott a fűzfakosárból, és megcsípte a lábamat, amikor éppen a
legkellemesebb dolgot álmodtam. Magával álmodtam, urambátyám. Ezért nem is
nagyon csodálkoztam, hogy meglátogatott.
- Nagy boszorkány maga -
lelkesedett Szindbád. - Éreztem, hogy valahol egy alsószoknya madzagjára oly
görcsöt kötnek, amelynek nem állhatok ellent, mert valahol várnak! - fordult
most Szindbád fiához.
- Igen, éjfélkor költött fel
megint, hogy szedjem rendbe a harisnyáit, mert azok táncolnak az ágya
előtt - felelt Szindbád fia, aki idegenek előtt kénytelen volt
segíteni atyja hazudozásaiban.
Az asszony okos szemeivel
Szindbád fiára pillantott, és így szólt:
- Szerencséje, hogy nem halat
főzettem ebédre, mert okvetlenül a torkán akadt volna valamely halszálka.
Csak hagyja az öregurat, úgy látom, még érti ő a seftet segítség nélkül
is.
Szindbád e megjegyzésből
tudomásul vette, hogy Emilfiné még koránt sincs abban az állapotban, amikor a
legszemérmetlenebb hazugságoknak is hitelt nyithatna. Elmerengve nézegette a
rákok hosszú bajszát, természettudományi alapon megállapította róluk, hogy
melyik volt a hímnemű és a nőnemű közöttük.
- Boldogult uram száz darabot is
megevett válogatás nélkül - vette föl megint az asszony a beszélgetés
folytatását.
- Igen, de nem így, húslevesben
és tojásos, petrezselymes rizskásával töltve - védekezett Szindbád az újabb
kínálás elől. - Azt hiszem, hogy nem lesz ártalmas az a túróscsusza,
amelyet gyúrni és szaggatni láttam a konyhán délelőtt...
- Meg lehet győződve
róla, hogy nem egérszagú lisztből gyúrtam. Ismerem kényes ízlését - felelt
megint csak a régi elmerengő hangon Emilfiné, hogy Szindbád ismét
reménykedni kezdett a szigorú hölgy szívhajlandóságában.
De ekkor hirtelen fölállott
Emilfiné, és így szólott Szindbád fiáoz:
- Mindjárt pofon ütöm, ha nem
hagyja abba a lábam nyomogatását.
Az öreg Szindbád szégyenkezve
bevallotta, hogy ő volt a vakmerő, és nem a fia... Az asszony
elgondolkozott, merengve nézett egy fecske után, aztán megbocsátó hangon így
felelt:
- Az élet eliramlik... Csaknem
elfelejtkeztem, hogy magának a szokása az asztal alatt lábakat nyomogatni.
Délután a lovasposta híradása
nyomán megérkezett Itt Jucika. Gyékényes, mézeskalács szagú, nagy ládával
fölszerelt szekéren jött, amilyen szekérről azok a szegény futóbetyárok
álmodnak, akik a nádasok, erdőcskék szélén gyomruk korgása elől a
kalap alatti alvásban keresnek menedéket.
Itt Jucikának gyertyaöntő-üzlete
volt, Szindbád szerencsésnek mondhatta magát, hogy ezen a napon sem nagyvásár,
sem búcsú nem volt a környéken... A kisasszony korántsem úgy szállott le a
szekérről, mint a kövér csizmadiánék szoktak, akiknek a kocsiról való
leszállásukhoz összegyülekeznek a haszontalan férfiak, akiknek nincs egyéb
dolguk, mint nevetni egy asszony szoknyás ügyetlenkedésén a kocsiból való
leereszkedésnél. Itt Jucika félig-meddig leugrott a kocsiról, miután a kocsist
előbb figyelmeztette, hogy fölképeli, ha hátra merészel nézni az esemény
alatt. Ama megtermett, vastag gyertyák közé tartozott, amelyeket húsvét
előtt szoktak meggyújtani bizonyos templomokban. Kisasszony volt, és igen
nagy súlyt helyezett arra, hogy ne úgy beszéljenek vele a férfiak, mint menyecskékkel
szokás. Csokonai talán fölvette volna őt Dorottya hadába, ha véletlenül
ismeri, de Szindbád gyermekkora óta különös vonzalmat érzett ama nők
iránt, akik inkább megmaradtak vénlányoknak, mintsem egy rossz házasság révén a
boldogtalanság pecsétjét üttessék magukra... Szindbád tisztelte azokat a
nőket, akik egymagukban indulnak el az élet rengetegében, nem a férjük
kedvéért vezetik a háztartási naplójukat, csak akkor sírnak, amikor senki sem
látja őket, az árgyélusát emlegetik minden bitang férfinak, aki tisztességtelen
szándékkal közeledik hozzájuk, éjjel megmosakodnak, ha azt álmodták, hogy
férjhez mentek valamely ringy-rongy emberhez, és mezítelen lábukra cipőt
rántanak, ha tűzilárma keletkezett a környéken: hátha örökbe lehetne
fogadni egy gyereket...
Itt Jucika természetesen
szőke volt, miután barna barátnője volt. Megtermett, szőke, kék
szemű, aki úgy forgatta az esernyőjét szürke, szárnyas
utazókabátjában, mintha mindig azt a szolgabírósági írnokot keresné, aki a
hivatalos iratok kiállítása után elkísérte őt a falusi
nagyvendéglőbe, és itt sörözés közben, kipödrött bajsza alól kijelentette,
hogy ezentúl minden ügyes-bajos dolgában rendelkezésére áll... "Maga csak
ne féljen, Jucika, amíg engem lát" - mondta az írnok, és Jucikának emlékezetében
végigfutamodtak azok az események, amelyek férfiakkal való érintkezéseiben
voltak. Ujjuk van a férfiaknak, amellyel a nők álla alá nyúlnak,
megtapogatják különböző testrészüket, mintha még sohase láttak volna
nőt világéletükben, nagyot bámul ez az ujj a harisnyakötőn, mintha
azt nem árulnák minden zsidó boltosnál...
A szolgabírósági írnok tehát
korhelyszagú bajszával nem mondott valamely olyan dolgot, amelyet
visszautasítani kellett volna, mint egy tolvaj veréb föllépését az
ebédlőasztalon.
- Az írnokot bizonyos hibás lópasszusok
miatt bezárták Nyíregyházán - mondta mesélgetve Emilfiné. - Ki tudná, hogy
kinek van igaza az ilyen dologban?
Itt Jucika ezalatt megérkezett a
bogárhátú házikóba, összecsókolózott a barátnőjével, mintha csak annak a
látogatására érkezett volna. Szindbádra egyetlen pillantást sem vetett,
ellenben megengedte, hogy Szindbád szemügyre vegye szürke köpenyegét, amelyet a
miskolci kereskedők árulnak a vásárokon; nevetve panaszkodott, hogy a
míder mennyit kínozza utazásában... "Azt hiszem, az egyik acéldarab el is
törött, mert vérzik a derekam." És egész úton arra gondolt, hogy mily
nagyszerű lesz itt sóban áztatott retket vajaskenyérrel enni, a
mészárosnál talán kapni egy darab húst, amelyet lacipecsenye módjára ki lehetne
sütni... Jó, egészséges, emésztéses természetesség költözött a bogárhátú
házikóba Itt Jucika megérkezésével, egy pillanatig sem éreztette Szindbáddal
azt a kötelezettséget, hogy őtet oltár elé kell vezetni.
- Csak csöndesen - mondta
Szindbád ájuldozó szívének, amikor szemügyre vette az álmai világából való
bolondságmentes, egészséges hölgyet. - Csak csöndesen, te vén bolond, még
megérem, hogy szeretője akarsz lenni a gyertyaöntőnének.
A hölgyek olyan magas hátú
kanapén foglaltak helyet, amilyen kanapékon a hatvanas években üldögéltek a nők,
amikor egymás kezét fogva: a temetőbe szökött férfiak
gazemberségeiről beszélgettek a kézihímzéssel bevont bútoron, és nem
féltek attól, hogy egy kipödrött alak megszólal a képrámák közül. Üde, új
petrezselyem-illata volt a beszélgetésüknek... Szindbád nagyon sajnálta
magában, hogy nem pakolt be az utazáshoz valamely régi bálrendezői
jelvényt, amelyet most vállára tűzhetne.
- Tehát sok lópasszus maradt
Emilfi után? - kérdezte kétszer is Itt Jucika, és fél szemmel szemügyre vette a
zsámolyon cigarettázó Szindbádot, mintha ez az úr csak ama lópasszusok végett
jött volna három nap és három éjszaka.
- Az üzleti életben nem tudhatja
az ember, hogy mely dolgokban, mikor és milyen körülmények között veheti
hasznát - mondá most Szindbád, nagyot pöffentve cigarettájából. Mire darab
idő múlva megjegyezte Itt Jucika:
- Kár, hogy ez az úr oly
mértéktelenül dohányzik. Árt vele az étvágyának.
...Szindbád erre a kijelentésre
későbben válaszolt. Elmondta, hogy az üzleti életben feltétlenül szüksége
van az embernek bizonyos pihenésekre, amilyen dolgok az ivás és a dohányzás.
Mindezek a káros dolgok jótékonnyá fordulnak, amikor az ember jóllakott velük.
Sokkal élesebb az elméje egy olyan férfinak, aki kialudta a részegségét, mint
annak, aki sohase volt részeg bortól vagy szerelemtől... A szerencse, ha esedékes: pipaszó
mellett is megtalálja a férfit. Más, szerencsétlenségre ítélt férfi
letáncolhatja a lábát, nem tud egyetlen jó vásárt sem csinálni.
- Mit mondjak? Az üzlethez
csak szerencse kell. Én pedig egész életemben szerencsés embernek éreztem
magamat. Rablók támadtak meg, kigyulladt a háztető a fejem fölött, a falon
át szöget akart belém verni a szomszédasszony, mert nem kedveltem: íme mégis
itt vagyok, a hölgyek szolgálatára vagyok. Gyertyát még nem adtam el életemben,
de ezentúl gyertyaárusítással is fogok foglalkozni.
Szindbád szavai annyira
megnyerték a hölgyek tetszését, hogy a vacsora után megállapodtak abban, hogy a
vendégek a bogárhátú házikó első szobájában fognak aludni, míg a
háziasszony Jucika barátnőjével a lószerszámos kamrában. Kevés
fekvőhely volt a háznál.
[1925]
|