|
- Az ember jobban szereti
otthonát, bármilyen szerény is, ha azt darab időre elhagyta - kezdte
idősb Szindbád. - És ugyanúgy vagyunk nagy otthonunkkal: a hazával is.
Menjünk egy darab időre külföldre, hogy ráeszméljünk arra, hogy mégiscsak
a legjobb otthon lógatni a lábunkat, sehol sem árulnak olyan bajuszpedrőt,
mint a Roykó-patikában, Tiszafüreden.
Az ifjabbik Szindbád
eleinte nem értette, hogy miért ragaszkodik atyja a bajuszpedrőhöz,
amelyet nem is használt, de engedelmeskedett atyja parancsának, mely szerint
pakoljon be az első számú utazóládába, amelyet valaha egy tönkrement
miskolci csizmadiától vett, amelyre a magyar címer volt kivésve és kifaragva.
"Legalább hivatalos embereknek gondolnak, amikor átkelünk a gránicon"
- mondá az idősb utazó a címert simogatva.
Szindbád saját vallomása
szerint harminc esztendő előtt vásárolta az utazóládát, mikor
először kezdett utazni, ám a ládának még most is csizmaszaga volt azoktól
a lábtyűktől, amelyeket a miskolci csiszlik a vásáron nem tudott
eladni.
- Mindegy: magyar szag -
mondá Szindbád. - Már láttam olyan embert is, aki szülőföldjéről való
mindenféle füveket hordozott magával utazásaiban, hogy azokat szagolgassa,
midőn esténként elborongott a gondolata.
- Talán vinnénk egy kis
fokhagymás kolbászt is az útra! - indítványozta Szindbád fia, miután evés
dolgában eléggé praktikus volt.
- Igaz, hogy magyar ember
otthon sült kenyér és elemózsia nélkül nem szokott útnak ereszkedni; de már
csak bízzuk magunkat a sorsra.
És éppen ezen a helyen
tévesztette el Szindbád a dolgot.
Valahol a lengyel
határszélen volt az a fürdőhely, ahol Szindbád azt a nőt akarta
megtalálni, akivel egy negyed század előtt polkát táncolt... Festett arcú
nők voltak most is bőségesen a fürdőn, akik vékony
selyemszoknyáikat a szél pártfogására bízták, de Szindbád nőjére már nem
emlékezett más, mint a fürdőzenekar karmestere, az is csak akkor,
midőn a második söröscsizmát állíttatta Szindbád a karmester széke alá.
- Verembe estünk -
mondogatta az utazó a promenádon, ahol idegen nyelven beszélgettek körülötte
öregasszonyok. "Talán még mindig Bem apót emlegetik" - gondolta
magában Szindbád. És hogy némileg megsegítse magát letargiájában, elhatározta,
hogy új kalapot vásárol, mert az új kalap rendszerint változást idéz elő a
férfiak életében is. Újonnan be lehet gyűrni a kalapot, nem a régi
egykedvűséggel állja a kalap karimája az esőt, sőt új tollat is
lehet mellé tűzni.
Fenyőfa-szagú bazár
volt a fürdőhelyen. A női házakra emlékeztető, nagyon szagos
szappanok alig tudtak érvényre jutni a gyanta szaga mellett. A gyermekbabák
tágra nyitották a szemüket skatulyáikban, és egy szőrevesztett hintaló
ringatózni kezdett, mintha erre volna betanítva, ha vevő jön a bazárba.
Tizenkilencedik századbeli bazár volt, a portékákat bizonyára már látta
Szindbád nagyapja is, ha erre járt.
Szindbád mindjárt kiszemelt
magának egy kalapot, amelyhez darab ideig nem mert nyúlni. Zöld,
zergeszakállas, hatalmas vadászkalap volt, amelyet feltétlenül észre kell venni
minden nőnek, akár lesüti a szemét a férfiak előtt, akár nem. Ferenc
József fotografáltatta le magát ilyen kalapban, amikor tiroli vadásznak
öltözött. Mikor Szindbád megpróbálta a kalapot, érezte, hogy még csak újsággal
se kell kitömni annak bélését. Nagyon jól érezte magát a kalapban.
- Miskájer-kalap - mondá
most Szindbád fia. Ilyen kalapban szoktak faluról falura járni azok az emberek,
akiket a kutyák veszettül ugatnak, mert megérzik kezükön az állatvért. A
nemüktől fosztják meg a szegény állatokat.
- Csak hagyjad - felelt
idősb Szindbád a kalapot begyűrve. - Talán még rám gondol valamely
asszonyság, aki kikapós férjét akarja féltékennyé tenni.
A bazárban egy fekete
kötényes, barna, életkomoly arculatú nő volt az elárusító, aki most magyar
nyelven megszólalt:
- Magam is azt hiszem, hogy
kissé feltűnő kalap volna ez a tekintetes úr számára.
Szindbád nyomban letette
fejéről a kalapot, és kijelentette, hogy ebbe a bazárba többé nem teszi be
a lábát.
De másnap már újra ott
volt, mert mérhetetlenül unatkozott. Kivallatta az igen komoly nőt
származása felől; kitűnt, hogy az Debrecenben született, Violának
hívják, egyébként nagyon szeretné foglalkozását, de a hölgyvilág errefelé még
szappant sem vásárol. Az arcfesték pótol mindent. Szindbád, hogy fölvidítsa a
hölgyet: vásárolt egy inges babát, amelyről kijelentette, hogy emlékül
mindig a zsebében fogja viselni.
Harmadnap Szindbád már
panaszkodott is Violának. Elpanaszolta, hogy az itteni nők leheletének
kámfor-szaga van, egész éjszaka nem tudott aludni a kámfortól, mert egy
nővel szóba elegyedett. Egész éjjel koporsóba képzelte magát...
- Igen - mondá a komoly
Viola -, mert a helybeli gyógyszerész a festéken kívül valamely saját
találmányú cukorkát is árul, amelynek szopogatása elveszi a száj, és a gyomor
rossz szagát. Az itteni nők már csak ezért sem szoktak csókolózni.
- No, akkor szedem a
sátorfámat - felelt Szindbád.
Viola nem mosolygott, nem
mérgeskedett Szindbád szavain, portékáira nézett, és most már nagy fahuszárt
ajánlott Szindbádnak megvételre, amely igen illeni fog az ilyen csókos férfi
birtokába.
Szindbád megvette a
huszárt.
Ezentúl délelőttjeit,
amikor úgysincs vevő, jóformán a játékosboltban töltötte. Megszokta azt
még Magyarországon, ahol huzamosabb időkig ácsorgott trafikosnék pultjai
előtt, kalaposnék boltjaiban helyet foglalt, mintha ott randevúja volna
egy hölggyel, virágkereskedésekben nézegette, hogy kötik a menyasszonyi
csokrokat. Sőt volt olyan időpont az életében, mikor női
hímzéseket és más haszontalanságokat is segített eladni, ha a tulajdonosnő
erre megkérte.
Viola komolyságán azonban
ez mit sem változtatott. Végzetesen komoly volt ez a nő hahotázó,
bukfencező, tótágast álló játékszerei között. A kis négykerekes csacsikat
olyan határozottsággal állította a maguk helyére, mintha azok felnőtt
lények lettek volna. És a játékszerek láthatólag bánkódtak a szigorú nő
felügyelete alatt, mint akárcsak megkötött ebecskék, amelyek nem mehetnek el
játszadozni a gyermekekkel.
Szindbád már mindenfélét
bevásárolt, amire szüksége lehet egy utazónak. Vett havasi gyopárt, amelyet
majd Pesten tűz föl, és vett kis kézitükröt, fésűt, fogkefét,
cipőgombolót. A nő még egykedvűbb volt, mint valaha, holott
Szindbád bizonyos vonatkozásokat fedezett föl a testtartása, kontya, tekintete
között ama régi nővel, akivel itt hajdan polkát táncolt... "Mikor a
táncterem még a fürdőhely másik oldalán volt." - Arra itt már nem
emlékszik senki felelt az elárusítóné.
Egy nap azután lelkendezve
jött Szindbád a bazárba, és meglehetős hevülékenységgel közölte Violával,
hogy a promenád déli sarkában fölfedezett egy nagy fát, amely már "az
ő idejében" is itt volt.
"Magyarok
fájá"-nak nevezték e platánt, mert a magyarok gyülekeztek alatta, hogy
naponta halálosan összevesszenek.
- Ismerem azt a nagy fát! -
felelt Viola. - Magányosan áll, ugyanezért az idevalósiak nem szeretnek alatta
leülni, mert magányos fába könnyebben bevág a mennykő.
- No, hát mi majd ezentúl
minden este ott fogunk ülni, föltámasztjuk a "Magyarok fájá"-t. A
fiam elég mulatságos fickó. Eljöhetne a társaságunkba.
Viola mit sem felelt, de
estére, midőn boltját bezárta, útja véletlenül a "Magyarok fája"
mellett vitt el, és letelepedett Szindbádhoz és fiához. Minden zavarodottság
nélkül hallgatta a két férfi udvarlásait, magáról lehetőleg keveset
beszélt, nem panaszkodott és nem dicsekedett, csak egyszer jegyezte meg, hogy
már öt esztendeje nem beszélt annyit magyarul, mint ma este.
- Szívem - mondá idősb
Szindbád nekimelegedve -, csak legyen minél többet a mi társaságunkban, hogy el
ne felejtse teljesen a gyönyörű magyar nyelvet. Azt a világért se tegye.
Én azok közé a férfiak közé tartozom, akik nyáron szürke napernyőt
hordanak, hiába mondják, hogy ez már nem divat. Szóval én régi ember vagyok,
szeretem hazámat és fajtámat.
Viola kicsinyt
elgondolkozott:
- Milyen messzire van
Magyarország! - mondá, de sóhajtását visszafojtotta.
- Itt van a zsebemben -
felelt hirtelen az idősebb Szindbád. Miután az itteni kosztot nem tudom
enni, egy magyar szakácskönyvet hordok magamnál, amelynek olvasgatásánál
mindennap jóllakom. Igaz, hogy csak Rézi néni írta a szakácskönyvet, nem pedig
valamely nevezetesség, de én igen kedvemre valóan ebédelek meg vacsorázom
ebből a könyvből. Ma estére elolvasom azt a fejezetet, amelyben a
paszuly-levesek különböző elkészítéseiről van szó. Mert nagy
különbség van a zöldbab és a tavalyi paszuly elkészítésében. Mikor olvasok:
mindig hallom a hazai szelet, amely a padláson bogarászik, ahová a paszuly
száradás végett van kiöntve. Egy ilyen szakácskönyv a legjobb barát külföldön.
Viola most mintha
elmosolyodott volna.
- Tehát nem állják az
idevaló kosztot?
- A pisztrángot még csak
megeszem... De hát mi az a pisztráng a mi kecsegénkhez mérten! Valóban
sorsüldözöttnek hiszi magát az ember, ha elgondolja, hogy milyen másképpen
muzsikálnak otthon a cigányok, milyen szenvedélyesen, vértforralóan szólnak a
hegedűk - milyen Duna-mélysége van a nő szemeknek, és milyen illata
van a konyhának, ha az embernek éppen arra van dolga - mondá elkeseredve
Szindbád. - Nem látok semerre egy asszonyt, aki hosszúszárú lábbelieket meg
tarka alsószoknyákat teregetne a kötélre... Idegen nyelven ugatnak a kutyák.
Erre tán még felhők sem jönnek Magyarország felől.
Viola fölállott, mert az előadást arra használta föl Szindbád, hogy a
hölgy kezeivel ismeretséget kezdjen.
- Holnap várjanak itt rám. Elviszem magukat magamhoz, ha éppen vacsorázni
akarnak.
Viola, mint afféle magányos, elhagyatott nő, a fürdőhelyen túl
lakott egy kis házikóban...
- Ez is hozzátartozik a meséhez - mondá Szindbád, amikor a szemöldökfában
megütötte a homlokát.
Csak egy kis marhapörkölt került az asztalra, de amúgy magyarosan
elkészítve, zöldpaprikával, paradicsommal. Viola egyszerű, csöndes kis
otthonában most már bőbeszédűbb volt:
- Ne csodálkozzanak azon, hogy így élek. Öt vagy hat esztendő
előtt - mert az évfordulókat szeretem elfelejteni - bizonyos szerelmi
csalódás ért hazámban, a férfi, akit szerettem, méltatlannak bizonyult
szerelmemre. Igen jó családból származtam, és a szégyenérzet világgá hajtott.
Ne kérdezzék, hogy és miként: erre a lengyel fürdőhelyre kerültem, ahol a
bazárt berendeztem. Találhattam volna jövedelmezőbb foglalkozást is, de
nem áldoztam föl függetlenségemet, szabadságomat. Most már tudnak mindent, ami
reám vonatkozik.
Viola igyekezett egyszerűen és mindenféle színészkedés nélkül elmondani
azokat a szavakat, amelyek láthatólag a szívéből jöttek, de éppen ez a
körülmény volt az, amely savát-borsát megadta a marhapörköltnek, amelyet a két
Szindbád meglehetős jó étvággyal elfogyasztott.
- Ha megengedi - mondta most Szindbád -, én szeretem bicskaheggyel
kipiszkálni a fogamat.
- Az apám is úgy szokta.
- Ha megengedi, én szeretem
a mellényemet kinyitni evés után.
- Mind így teszik nálunk a
férfiak.
- És szeretek bort inni...
- tette hozzá félénken Szindbád.
- Van borom - mondá most a
bazárosné, és egy palack magyar bort helyezett az asztalra.
Darab ideig csönd volt a
társaságban. A magyar hegyek nedve szótlanságot okozott. Mindenféle hazai képek
tünedeztek föl. Mintha valahol egy búskomoly magyar dalt énekelnének...
- Mondok én magának
valamit, Viola, kettő lesz belőle. Nekünk úgysincs semmi dolgunk ezen
a fürdőhelyen, egész nap unatkozunk meg éhezünk. Már csaknem egymást
esszük meg a dologtalanságtól... Mi átvesszük a maga bazárját, mi árulunk
benne, maga pedig ebéddel és vacsorával vár bennünket. Ez lesz a dolga. Két
segédje is lesz a boltban egyszerre. A jövedelem természetesen a magáé - mondá
Szindbád elmenőben.
- És meddig tart a
szerződés? - kérdezte Viola, kezét nyújtva.
- Két hétig, három hétig,
amíg itt vagyunk.
Ilyenformán történt, hogy az idősb Szindbád és fia darab ideig
boltos-segédek voltak egy lengyel fürdőhelyen. Igen jól érezték magukat, a
vevők is meggyarapodtak, amikor két jól öltözött úriember árulta a boltban
a különböző portékákat. Az öregebb Szindbád az ölébe ültette a
fürdőhely összes gyermekeit, míg az ifjabb elszántan udvarolt a
legkülönbözőbb korabeli hölgyeknek. A kis bolt láthatólag nekilendült.
- Mit ne tenne meg az ember külföldön egy magyar nő kedvéért -
vélekedett Szindbád, amint reggelenkint leporolta a játékszereket. - Csak még a
trafikot kellene bevezetnünk, hogy kényelmesen élhessünk. Vittél haza már a
piacról ebédre valót? - kérdezte most fiát, mire az a kosárral karján vásárolni
sietett.
- Egyetlen nő, aki önzetlenül szeretett - mondá Szindbád, amint
ősz felé búcsút mondott a kis fürdőhelynek.
[1925]
|