|
A hajós életéből következnek itt történetek, amelyeket fiatal nők
és ifjak itt-ott tán hitetlenkedve olvasnak. Ó, majd megismernek ők is
mindeneket; csodákat, amelyeknek létezéséről fogalmuk sincsen a
fiatalkorban; a nők kimondhatatlan jóságát, midőn az ágy szélén
üldögélve hosszú hajukat fésülik, és oly szent szerelemmel, megadással szólnak
a férfiúhoz, hogy élete végéig biztonságban érezheti magát; és nők
gazságát, midőn csak ökölbe lehet szorítani a kezet, megfenni a kést, a
kardokat, felporozni a pisztolyt, vérrel áldozni, vérbeborult szemmel
felébredni, és jajgatva, kezet, párnát harapdálva elaludni...
Szindbád a másvilágon sokszor csodálkozott, hogy egyetlen nőt sem ölt
meg életében. Midőn a kocsi elment vele a vidékről, ahol a nők
hatalma megszűnik, a hintóból visszanézett, és többnyire imádkozó, jóságos
nőket látott maga mögött.
"Mégis furcsa - gondolta magában -, hogy a nők inkább jól viselik
magukat, mint rosszul. Szegénykék mindenüket ideadták, amivel pillanatnyilag
rendelkeztek, a csókjukat, az álmukat, a sóhajtásukat, és belopták nevem esti
imádságukba - csodálkozhattak is odafenn, hogy mennyi öreg apa és édesanya meg
apró gyermek nevével együtt szállott fel a Szindbád neve... Jók voltak,
szegénykék, és az ifjúságot ezentúl arra oktatja Szindbád, hogy tisztelje a
nőket, mint a virágokat, mint furcsa, gyenge, sokszor kifosztott,
megcsalt, megkínzott lényeket... Mily meghatók ők, hogy bármennyit
csalódtak, bármennyit sírtak, keseregtek: életük végéig sohasem tudnak máson
odaadó komolysággal gondolkozni, mint a szerelmen. A szerelem nekik minden:
levegőjük, szomjúságuk, csodálkozásuk. Mintha egy létező, megfogható valami
volna a szerelem, úgy beszélgetnek róla. - Igaz, hogy ezután nyomban a divat
következik a nők gondolatvilágában."
"Isten áldjon meg benneteket, drága jó nők, asszonyok és szüzek,
grófnék, kereskedőnék és félbolond zsidónék, akik remegő ajakkal,
hitetlen mosollyal, de vágyakozó, elámult szívvel hallgatták, ha Szindbád
jókedvébe, halkított hangon, mintha csak a maga mulattatására tenné: tele
hazudta a fejeket, a lelkeket, a szíveket hangulatokkal, színekkel,
elgondolkozásra való szavakkal... Olykor ablakon ugrott ki elátkozott
kastélyokból, és hazamenet egy másik nőért sírt. Máskor szinte kábultan,
az arató mit sem látó szemével járt közöttük, egyformán nyúlt a tearózsa után
és az útszéli bogáncsért, és reggelre elfelejtette a neveket - elfelejtette hangjukat,
amelybe szinte egész életüket öntötték -, elfelejtette végtelen
önfeláldozásukat, a veszélyeket, amelyeknek magukat alávetették, és különös,
drága esküvésüket, amelyet egy szent barát gyakorlottságával vett ki Szindbád
belőlük. Mind megesküdtek boldogan a szerelmi órában... Igazán mindegy,
hogy volt-e egyetlenegy is, aki megtartotta esküvését? És, ó, hányszor kínálták
ékszereiket, pártfogásukat, jövő életüket."
- Holnap újra látjuk egymást - mondták, holott Szindbád már becsomagolt az
utazásra.
- Elhozom a gyermekeim arcképét legközelebb - ígérték, midőn már másik
nő várt a hajósra egy állomáson.
- Most már sohasem hagyjuk el egymást - vélekedtek.
Pedig a vitorlákat már kifeszítették, és Szindbád csak a kedvező szelet
várta.
Mit szerettek?
Szerették a jó bánásmódot.
A legtöbb nővel jósággal, szelíden, gyermek módjára kell bánni,
bolondságaikat helyeselni, kicsinyességüket nagyszerűnek találni, az új
ruhát észrevenni; nyert ügyed van, ha a legkisebb új szalagot megdicséred.
Csodálatos, hogy éppen a legokosabb nők, akik magukat
"üzletasszonynak" is szokták nevezni, mily könnyen beleegyeznek abba,
hogy a férfiak el vannak ragadtatva az új cipőjüktől!
Szerették a szép szavakat.
Szerették a zenét, a virágot, az érzékeny sétákat, könnyes órákat, fájdalmas
elbúcsúzásokat; szerettek minden kis eseményt, amely mindennapi, megszokott
életmódjukban egy percre megállította az óramutatót.
Szerették az önfeláldozást.
Hisz sok nő sértésnek veszi, ha a férfiú nem fenyegetőzik azzal,
hogy majd felköti magát az ablaka alatt egy fára. És a gazdag nők csaknem
jobban örvendenek az apró ajándékoknak, mint a szegények, a reászorultak.
Szerették a "vőlegény" szót, szerették a
"szerető" szót - szerettek sírig tartó szövetségre lépni nyomban
az első találkozáskor, és egészen bizonyos, hogy nem gondoltak komolyan
arra, hogy valamikor vége lesz a szerelemnek. Szerették a szép, hosszú
leveleket - és bár gyakran nem olvasták végig, megsértődtek, ha a levél
nem volt elég terjedelmes. Szerették, ha szerelmi jelvényeiket: hajszálakat, harisnyakötőket,
zsebkendőket, imakönyveket, hajtűket, cipőket, zsüpponokat,
gyűrűket, apró kis cédulákat, vasúti jegyeket, hervadt virágokat,
szalagocskákat, emlékezetes faleveleket, fátyolokat, együtt talált
patkószegeket, arcképeket, pénzdarabokat, süteménymaradványokat, kavicsokat,
cigarettacsutkákat, gombokat, ingeket, könyveket, fűzőzsinórokat,
üres gyufaskatulyákat megőrizték a férfiak. Ah, egy nő, aki nagyon jó
volt Szindbádunkhoz, és vagyona kezelésével megbízta, tanácsait pénzügyekben
megfogadta, ékszeresdobozát Szindbádnál elhelyezte, sőt válópere titkos
iratait is a hajós őrizetébe adta: a szerelem végeztével elszámolást
semmiről nem kért, csak Az Est egy példányáról, amelyre Bécs és
Budapest között a vasúti kocsiban furcsa dolgokat rajzolt az előkelő
hölgy, amilyent utcagyerekek szoktak rajzolni krétával magányosan álló házak
falára. Nyugtalan, álmatlan, boldogtalan volt, míg a régi újságpéldány elő
nem került. "Látja? Ennyire szerettem én magát!" - mondta
fájdalmasan, és a gyertya lángjánál körömfeketényi darabokra égette a hírlapot.
Szerették a háziasságot.
Szindbád egy drága hölgynek nagy örömet okozott, midőn megtanult
tőle harisnyát kötni. Más hölgyek viszont sugároztak a boldogságtól, ha
Szindbád egy szeget vert be a képráma alá, lakatosmunkát végzett a ház körül,
és falun korán felkelt, hogy a fejés rendben történt-e? Voltak hölgyek Szindbád
régi ismeretségei között, akik mindent megbocsátottak, ha a hajós a hentesnél
néhány hatosért füstölt húst vásárolt a gazdag, bőséges vacsora pótlásához.
Mások egy szobában bezárva tartották a hajóst, földszinten, csendben,
rejtegetve, és boldogan aludtak az emeleten.
És szerették a rendet. Szerették összeírni Szindbád adósságait, komolyan,
összeráncolt homlokkal gondolkoztak, hogy lehetne az adósságokat megszüntetni.
"Majd meglátja, mily gyönyörű a nyugodt élet!" - mondták
különösen az érettebb nők, akik azt akarták elhitetni a hajóssal, hogy
csupán a lelkükkel szeretnek. Ah, ezek a lelki szerelmek mindig nagyon
mulattatták Szindbádot! Lehajtotta a fejét, magában mosolygott, csendesen várt,
hogy mit is akarnak vele az asszonyok? Eltiltották a bort, a kártyát, a feslett
nőket, a fehérneműt rendben tartották, és örvendeztek, mikor a hajós
besötétedéskor álmosságot színlelt. Hányszor eskették meg Szindbádot a hosszú
élet folyamán, hogy kockához nem nyúl, és a bort csak kis poharakból issza! A
hajós már pontosan tudta az esküformát, magától letérdepelt, és örvendezett, ha
túlesett a dolgon. Néhány napig nagyon jól érezte magát, hálás, nagy csókokkal
borította el a nő kezét, átnézegette a gazdasági számadásokat, és garasok
miatt pörölt a gazdatiszttel, míg egy napon megszökött a háztól, anélkül hogy
előre bejelentette volna.
Szerették barnák, szőkék, soványak és kövérek - és a hajós
mindegyikről azt hitte, hogy most találta meg az igazi szerelmét, amint
igazi szerelme volt ő is a nőknek, akik sohasem felejtették el
végleg.
Évek múltával is jöttek üzenetek a távolságokból. Nők
visszakívánkoztak, unatkoztak, emlékeztek; nevetni, sírni, kacagni,
bosszankodni, boldognak lenni óhajtottak. De Szindbád nem tért vissza, mert
számon tartotta az elhagyott nőket, hogy kivel csalták meg távozása után.
A fájdalom és a mindig keserűséggel jelentkező csalódás
visszatartotta, hogy bármikor is megtudta volna bocsátani a nők bebizonyított
hűtlenségét. Gazember volt, a középkorban valamennyi börtönt végigülte
volna, orrát, fülét levagdalták volna, és mindig azt hitte, hogy igazat
mondott. S ami a legnagyobb elvetemültség jele: sohasem tudott megbocsátani a
nőknek. Valamely természetfölötti, valamely csodálatos égi tüneményt vélt
a nőkben, a szentek hűségét és a vértanúk jóságát... Kést
szorongatott a kezében, ha a nők más férfiaké lettek, holott ő már
régen elutazott a városból.
Mégis, mit szeretett Szindbád?
Szerette a nők lábát s a hófúvásos időjárást.
A vidéki tánciskolát és a kis vendégfogadót, ahol ismeretlenül üldögélt, és
a fogadósnénak szöktetést ígért.
Az őszi liget vérfoltos faleveleit és az elhagyott szélmalmokat, ahol
majd egyszer meggyilkolja azt a nőt, kit legjobban szeretett.
A melankolikus kocsiutat, hegyek között, és a vándorcirkusz-társaság
lovarművésznőjének mosolyát, amelyet az elküldött virágcsokrokért
kapott.
Szerette a harisnyát kötő idős asszonyok sírvirágszagú meséit régi
szerelmeikről és a hazugságokat, amelyeket egy zárdanövendéknek mondhat el
a vasúti kocsi folyosóján.
Szeretett felvidéki városokban sohasem látott, polgári ártatlanságú,
sokgyermekes nőknek szerelmet vallani, hirtelen tovább utazni, és havas
éjszaka, néptelen, zegzugos utcán kis ablakokon bekandikálni, hogy vajon mi
történik az éji mécses világítása mellett.
Szeretett kezeket, hajakat, női neveket, asszonyhangokat és
simogatásokat. Szeretett alvó fiatal leányok álmában előjönni, és az
álarcosbálon a tévedt nőt hercegasszony módjára körüludvarolta, a
finomtalan kézhez verset mondott.
Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény - ha egyszer
rózsaszínű trikóban játszhatott volna a magasban a trapézen! - ha
orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban - ha gyóntatóatya a jezsuiták
templomában! Keresett nőorvos Pesten vagy a nőneveldében fiatal
tanár! Éjjeli lámpa a Sacré Coeurben vagy nagybetű az imádságban, amelyet
a nők kedveseikért mondanak a ferencieknél. Ablaküveg, amelyen át csókot
küldenek, szentképecske a párna alatt, selyemszalag a vállfűzőben és
rejtegetett költő, akinek műveit fiatal nők titkos helyen
olvassák.
És mindenért hiába rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta
a százhét nő, aki viszontszerette, aki képzelődésében kábult
emlékezésbe ringatta, aki mindegyik hozott magával valami újat, alig
megérthetőt és sohasem elfelejthetőt: egy hangot, egy mozdulatot, egy
illatot, egy furcsa szót, egy sóhajt... Hisz még százhétnél több volt azoknak a
nőknek a száma, akik Szindbád ábrándvilágában piros karikákon hintáztak.
Akiket mind szeretni szeretett volna. Akikre egyszerű látás után is úgy
gondolt, mintha csak a kezét kellene kinyújtani értük. Szenvedélyesen,
rajongva, halántékban lüktető vérrel vette számon a nőket a városban
- a hervatag szépeket, mielőtt elhervadnának; a nyílóban levő
tearózsákat, akik gondtalan elbizakodottsággal, rózsaszínű füllel, jószagú
nyakkal, párnás tenyérrel és keletiesen elkényeztetett tekintettel néztek el
Szindbádunk feje fölött; a zárt bimbókat és mezei vadvirágokat, akik friss
szájukból másoknak adták a forrásvíz gyanánt bugyborékoló kacajt, és a
művésznőt, aki már sokat szeretett. Az életörömtől jajgatva,
torkában dobogó szívvel járt-kelt a világban, mikor a nők tavasszal és
nyáron új ruháikat felvették. A pesti hölgy fehér blúza és az utazónő zöld
szoknyája, olcsó cipőcskéje a hivatalnoknőnek és a fodrásznő
fekete köténye, nagy tollai a negyvenéves dámának és az ápolónő fehér
ruhája, a budai elszegényedett grófnő fekete nyakkendője és a
színésznő trikónadrágja, a páholyban a gyöngyházlátcsövet tartó asszonykéz
és a társaskocsi magas hágcsójára felkapaszkodó női láb, zsidónők
turbékoló kacagása és az áhítatosan meghajló fehér nyak a szent budai
templomokban: ó, sokat foglalkoztatták Szindbádot, amíg élt... Ám ruhátlanul egyformák
a nők, s a boldogtalan Szindbád erre sohasem gondolt.
Sőt halála után, midőn a hófúvással vagy a síró őszi széllel
elszökdösött a kriptából, útja elvitte olyan helyekre, ahol legfeljebb egy
szalagcsokorra kötött harisnyakötőre vagy egy női vállra emlékezett.
És ezek talán kedvesebb emlékei voltak, mint a várromok, a folyópartok, a néma
kertek, ahol bűbájos szerelmi mámorban, nőkért öngyilkos lett.
[1915]
|