SZÁZESZTENDŐS EMBEREK BÚCSÚJA

(Ódonságok városa)

Szindbád, az alább következő feljegyzések szerzője akkoriban az óbudai százesztendős emberek búcsújára járt májusban, holott tavaszi időben más tennivalói voltak azelőtt. De a feljegyzésekből majd megtudjuk, hogy miért járt Szindbád a százesztendős emberek búcsújára.

Kétségtelenül megállapították, hogy Óbuda Magyarország legrégibb városa, már Béla király idejében is helyén volt, de hogy alapítási éve egybeesik Krisztus születésének idejével, az első keresztények megjelenésével, azt sokféleképpen bizonyítani lehet.

Ha voltak Krisztus előtt keresztények: azaz jó, tisztességes, istenfélő emberek, akik tán akkor is lehettek, amikor Darwin ősembere először találkozott Istennel, aki bizonyára éppen olyan hatalmas Világura volt akkor is, mint azóta mindig, mióta lelkes és lelketlen lények vannak: az első keresztények Óbudán telepedtek meg.

Különösen bebizonyosodik ez most is a pünkösd előtti, áldozócsütörtök körüli búcsújárásokban, amikor a százesztendős, azaz a legöregebb emberek búcsúra járnak Óbudán, miután az emberi kor véghatárait elérték, sőt némelyek felül is múlták.

A százesztendős emberek búcsúnapján mindig szép májusi hajnal van, és az óbudai házak felnyíló kapuin a fecskékkel együtt repülnek ki az öregemberek. (Itt ugyanis a fecskék is a kocsin járnak ki és be az udvarokban levő fészkeikbe; minden fecskepárnak megvan a maga házszáma, amelyet olyan pontosan tudnak, mint az emberek.)

De nem ébredez olyan korán sem óbudai fecske, sem óbudai ember, hogy azt az óbudai harangozó meg ne előzné. Itt a plébánia harangozója tán sohasem alszik, vagy tán csak olyan rövidet a harangjai között, amilyen rövid a vers egyik harangozás és a másik harangozás között.

A százesztendős emberek búcsújának reggelén már hat órakor szólaltatja meg mind a három harangját, s úgy húzza, hogy azt a hétalvó sem tévesztheti össze más harangozási versekkel, például temetési verssel vagy más ünnepnapi verssel. Olyan áhítatot, hálás imádkozást visz bele a harangozó a búcsújárási harangozásba, hogy a plébánia tornyai körül és még távolabbi részekben is mindenki ráeszmél, hogy a harangozó most búcsújáráshoz, a százesztendős emberek búcsújához húzza a bevezetőt.

És bár olyan közel van a torony némely udvarokhoz, hogy úgy tűnik fel néha, mintha a toronyóra az udvar kellős közepén vagy valamely házbeli szobában ketyegne, az udvar közepén, ahol a fehérneműk kötélre akasztva száradnak, a harangok szele libegtetné az óbudai alsószoknyákat és óbudai alsónadrágokat - bár a harangozó könnyen lekiálthatná az ablakából az udvarra, hogy mikor, milyen alkalomból harangozik: a harangozó ezt sohasem teszi. Még közvetlen a torony alatt fekvő udvarukban sem adatik meg az az előny senkinek, hogy a harangok szaván kívül máshonnan is értesült legyen arról, hogy mi készül a májusi reggelen Óbudán.

A Szentlélek téri zárdában, ahol az apácák laknak növendékeikkel, talán még a harangozónál és a toronyban fészkelő fecskéknél is korábban ébredtek, mert még csak hangtalanul lengi első taktusait a harangok nyelve (hogy kellő pillanatban, a nagy harang a kisebbeket megelőzve, adja az első érces hangot), az apácák hófehér fejkendőikben, kék ruháikban, növendékeikkel már lejöttek a zárda lapos háztetőjéről, ahol a napfelkeltét várják a Duna túlsó partján elterülő Rákos mezeje felől, már itt vannak frissen a reggeli imádkozástól s hideg víztől, mint újonnan restaurált szentképek, és a plébániatemplom irdas fala mellett sorakoztatják fel kék és fehéres ruházatú leánykáikat.

Áhítatot hoztak ők magukkal a Szentlélek térről, mert ha lett volna olyan gondolat, amely a kora reggeli órában a zárda nyitott ablakain légy módjára berepülni akart volna: arra valók a szentléleki zárda fecskéi, amelyek a nyitott ablakon is benyilaznak az üldözőbe vett rovaralakú gondolat után, hogy azt idejében elcsípjék.

A plébániatemplom fala mellett úgy sorakoznak fel, mint nefelejcs-kék virágkoszorúcska, amely a régi falak között is megterem.

S anélkül, hogy a sekrestyésnek, ennek a borpiros arcú, öreg sündisznó hajzatú férfiúnak különösebben intézkedni kellene: szinte magától, ősi hagyományokból alakul ki a búcsújárás rendje.

A zászlóvivő tán százesztendők óta viszi a zászlót, hogy tudja nyomban, melyik lobogót kell kiválasztani erre a napra a templom számos lobogói közül.

A pirosruhás ministránsfiúk, bár alig látszanak ki a földből: jobban tudják, mint az operaházi rendező, hogy mely helyre kell állniok az alakuló menetben, hogy mindig a lobogó árnyékában maradjanak, mintha az árnyékot őriznék, amely a friss utcaköveken a kelő napban keletkezik a felemelt lobogó nyomában.

És a százesztendős férfiak, a plébánia híveinek legöregebbjei, akik hajadon fejükön fehér hóval, halavány arcukon a tekintéllyel, másvilági hittel, vallási áhítattal és fehér bajusszal vagy kísértetszakállal karban énekelnek. Honnan tudják a búcsújárás dallamát ugyanabban a hangnemben, ahogyan ötszáz esztendő előtt ugyancsak az óbudai utcákon fújták ilyen májusi napon, amikor II. Lajos és Mária királynő a budai várból mulatni mentek erre Visegrádra?

De már indul is a két zöld, szentképes lobogó a plébániatemplom fala mellől, ahol eddig állongáltak régiesen, befelé sugárzó fényekkel, mint a lehunyt szemek fényei. S egyszerre kinyitják a szemeiket a zöld zászlók, amint a nap fényében körültekintenek az előttük elterülő Templom utcán, amelyet repülő fecskék a levegőben szálldosó bogaraktól, az osztráksapkás utcaseprők pedig az éj szemetjétől, az útbaneső tánciskola itt felejtett papírszalagjaitól tisztítanak meg a búcsújárók előtt.

(Szindbád, eme feljegyzések készítője: azt hitte a lobogók felzöldülésekor, hogy neki ott van a helye, ahol a májusi lombok módjára lengő zászlók legközvetlenebbül legyezhetik arcát, mire kiderült, hogy még jó darabig várakoznia kell, amíg elhangzik a toronyból a harangoknak az a verse, amelyre ő is a sorba állhat.)

A tavaszt jelentő lobogók alá az apácafejedelemasszony lépett mindenki előtt. (Főnöknőnek mondták őt Óbudán, de szebbek a régi kifejezések az újabbaknál.)

A fejedelemasszony jelt adott kezével, mint egy fölemelt virággal, mire a zárdanövendékek nagyobbacska leánykái értették meg legelőször a főnöknő intését, és mint előcsapat, helyezkedtek el a búcsújárásban. De hát ugyan kiknek is lett volna helyük közelebb a plébániatemplom tömjénillatú zászlóihoz, e magasztos selyemlombokhoz, amelyek régi budai királynék ruháiból készültek, amit nekik adtak, a jövendőbeli apácáknak? Dalolhattak az elmúlt éjszaka a tánciskolában, gajdolhattak a holdvilág zenészei, izzadhattak rímeket a költők bármennyit a földi szerelemről, a májusi varázslókról: - az mit sem jelentett e tavaszi reggelen az Ég udvarhölgyei előtt, még csak annyit se, mint az eső, amely a zárda falain kívül zuhogott az óbudai háztetők felett. A zárda hölgyei úgy léptek a rövid templomi lobogók mögé, mintha ezért a reggelért, ezért a felejthetetlen, szinte élettörténeti reggelért éltek volna mindeddig, tizenöt, tizenhat évig, a leányságuk kikeletjéig, mikor a fejedelemasszony virágkezének intésére felsorakoztak a lobogó lombok mögé, amint azok a plébániatemplom ódon falától elváltak, és életrekelésük első percétől kezdve az áhítatot szolgálnák a maguk tárgyiságában is. Pedig nem... Éltek, lengtek, néznek és lengedeznek a lobogók, mint a mögöttük levő Szentlélek téri zárda leánykái, mikor szinte első útjukat tették a nagyvilágban, tavaszi búcsú napján, a százesztendős emberek búcsúján Óbudán. És aztán mentek, mendegéltek a gyönyörű zöld lobogók arrafelé, amerre az ódon háztetők felett még ódonabb hegyek emelkedtek ki a messziségből, ugyanolyan ifjú zöld színben, mint a tavaszi búcsújárás közelgő lobogói.

[1931]