|
Szindbád olyanformán
vetődött az óbudai partra (a hajógyári sziget környékén), mint egy
hajótörött, akinek nem volt válogatnivalója a menekülés módjában.
Ott szállott partra, ahol
lehetett, akár csak egy sekélyes, reménytelen parton is, ahol elhasznált pléh
kályhacsövek, lyukas bádog, gyermekfürösztő teknők, öregasszonyok
megfoltozhatatlan edényei (ibrikei) között, ahol a hasznavehetetlen tárgyak
között haszontalannak érezte már önmagát is. De sajkája léket kapott, vihart
talált, sziklába ütközött, egyszóval tönkrement a Dunán, csak puszta életét
mentette meg a csatából, amelyet az elemekkel vívott, amikor is minden percben
agyonzúzhatta volna magát.
Ő, mint a neve is
mutatja, "vadevezős" volt egész életében, így senkinek a
pártfogására nem számíthatott, mikor érzése szerint összetört bordákkal,
kimerült tagokkal, a pokoli látományoktól elgyávult lélekkel, csak éppen egy
paraszthajszálon függő szívvel, nehézkes testtel, mint egy kővel
megrakott szekér a sivatagban, a hajótörésből megmentette puszta életét,
és annak is örült, hogy még egy saru van a lábán.
Tehát nem mehetett el a
plébánia mellett, hogy annak küszöbén be ne sántikáljon, és az öreg plébános
úrtól pártfogást kérjen arra az időre, amíg messze a nagyvilágtól, az
óbudai partokon újra felépítheti a maga hajócskáját. Vagy pedig, ami
valószínűbbnek látszott, egy kis temetés irányában pártfogolja őt az
apátúr, mert nem akart elhasznált éjjeli edényként a parton elhagyatva lenni.
- Úgyis mindig az óbudai
temetőben akartam nyugodni, ha már nem tölthettem egész életemet Óbudán, a
nagyon tiszteletre méltó városban. Itt szeretnék adót fizetni - mondta Szindbád
szívbeli meggyőződéssel, mert hajótörése után ő se volt
takarékoskodó a kegyes elhatározásokkal, amelyekkel kegyelmet kér további
életben maradásához.
Tehát beköltözött Szindbád
Óbudára, mint egy tönkrement vadevezős, aki soha többé nem mer kalandokra
indulni a nagy Duna mentén, hogy ott olyan dolgokat fedezzen fel, mint egy új
Kolumbusz Kristóf.
- Legfeljebb kocsin járok,
ha járok valahová - gondolta az alig magához térő hajótörött, amikor a
plébániai templomban ráeszmélt, hogy még vannak jó emberek. Szent András, Szent
Flórián és más oltárképek szentjei ezen a világon, akiknek támogatására lehet
számítani.
Az apátúr maga is olyan jó
öregember volt, mint egy jövendőbeli szent szobor a plébániai templomból,
csak a sekrestyés nézegetett gyanakodva a bevándoroltra tövig nyírt haja alól,
és magában mormogott, mert megjegyzését nem hallgathatta el, mielőtt azt
elfelejtené a plébániai templomból csak ezer lépésnyire nyitható
vendéglőkben.
S a sekrestyésnek mindennap
meg kellett tenni az ezer lépést, mormogván könnyelmű fiatalsága felett,
mikor még az ezer lépést éppen ő mérte ki a bormérő helyekig.
- Legfeljebb kocsin járok -
ismételte az alig magához tért hajós, mint azoknak szokása, akik valami hosszú
nélkülözés után valamely égi vagy földi pártfogást éreznek a hátuk mögött, s
ezért kissé elbizakodnak.
Kisütött a nap Óbuda
felett, és a pünkösdi ünnepekre való ruhákat mind megszárította az udvarokban
kifeszített köteleken: világoszöld falombokká, rétek sárga virágaivá, mennybeli
angyalokká, sőt cukrászdák vaníliafagylaltjaivá lettek a nők a május
ünnepi öltözetek révén, de némelyek még a cseresznyeréteshez is (magjával)
hasonlítottak, különösen azok, akik régi divat szerint rózsaszínű
harisnyát húztak a rózsaszínű ruhához, és úgy mentek mindig a templomba,
mintha a saját esküvőjükre mennének, amely után való lakodalomból
elmaradhatatlan a rétestészta, amilyen hosszant a boldogságnak kell nyúlni.
A napsütésben a tavalyi
fehérneműek, alsószoknyák és alsónadrágok között az udvaron valami része
volt Szindbádnak is, mert váratlanul búcsút mondott a ruhaszárítókötélnek,
amellyel néha véget vetni akart életének, és előlengedezett, mint egy
vasalt ing, amelyet az ünnepi nap jól kifehérített, a gazdasszony keze
kivasalt, régi, tisztességes gombokat kapott kölcsönbe, hogy inggombjai révén
maga is tisztességes polgárnak számítson, ne pedig csak afféle
vadevezősnek, akit a szelek játéka sodort az óbudai partokra.
Úgy közeledett Szent Antal
szobrához a templomban, mintha a szent legalábbis régi keresztkomája volna.
Éppen a nagyon fehérre,
nagyon tisztességesre vasalt ing tette, hogy egy gyermeknek lett a keresztapja,
első állását elnyervén ezzel Óbudán.
Tudniillik az idő
tájt, mikor Szindbád vasalt ingében örvendezett az életnek: két szegény asszony
egy kis gyermeket hozott keresztelni. Tarka ruhás, a romantikából való
cigánynők voltak, akik Óbuda környékén laktak, és mint a népmesében:
kártyavetéssel, jóslással, tenyérolvasással és más mágiákkal foglalkoznak, mert
csak ehhez értenek. Fiatalok és frissek voltak az asszonyok, mint az erdei
vadak, a szemükben ezeresztendős titkok bogarásztak, sötétlettek,
gyermekei azon törzsnek, amelynek Fábián vajda volt a főnöke, Óbuda és
Pomáz között az országúton.
A cigánynők a
gyermekkel a karukon - mert felváltva és dédelgetve vitték, azzal a csodálatos
szerelemmel, amellyel csak a cigányok tudják szeretni a purdéikat - a plébániai
templom körül leskelődtek, és nyomban szemügyre vették Szindbádot nagyon
fehérre vasalt ingében, amelyet úgy viselt, mint valami rendjelet, mint valami
csodálatosságot, amelyben hosszú idők óta először van része.
A bűbájos szemű
cigánynők persze nyomban észrevették Szindbád büszkélkedését, és mialatt a
gyermeket egymás között cserélgették, a maguk hipnotizáló nyelvén arról kezdtek
beszélni a plébániai templom ódon fala mellett, hogy hiába várják Fábiánt, a
vajdát, akinek a gyermek keresztapaságát kellett volna vállalni, Fábián valami
okból meggondolta magát, és nem lép óbudai területre, mert van az úgy, hogy
néha maguk a cigányvajdák sem merészelnek bizonyos városokba belépni. A
purdénak pedig keresztapára volna szüksége, aki a helyén legyen, amikor az öreg
plébános a keresztvízzel meghinti a gyermeket.
- Fiú vagy lány? - kérdezte
bizonyos érdeklődéssel Szindbád, miután a cigánynők beszédének
bűvkörébe került, és miután ezt a kérdést megtette, többé nem
menekedhetett meg a varázslattól, amelyet a cigánynők elkövettek arra
nézve, hogy a gyermek keresztapaságát Szindbádra bízzák.
Már jött is a plébános úr,
és Szindbád a két cigánynő rábeszélésére vállalta a keresztapaságot az
apátlan purdé mellett.
- Mi legyen a neve? - kérdezte a plébános úr.
Mielőtt Szindbád felelhetett volna, az asszonyok egyértelműlelt
válaszolták:
- Fábián legyen a neve, mert ez a neve a vajdának is, habár nem jöhetett el
a keresztelőre.
Szindbád tűnődve, elgondolkozva nézett a kis Fábiánra, akinek
keresztapaságát vállalta a távollevő vajda helyett. Állt a cigánypurdé
felett, aki csak abban különbözött a többi gyermektől, hogy már néhány
napos korában fekete volt, mint a lurkó. Milyen lesz mikor felnő Fábián?
Akasztófán csizmában vagy mezítláb ágyban végzi-e életét? Amint már a
keresztapák szoktak gondolkozni az új hívecske felett, akit a plébános úr éppen
most lát útravalóul az életre, a szent keresztséggel.
- Mit mondjunk neki komám uramról, ha majd Fábián felnő, és keresztapja
felől kérdezősködik? - szólalt meg a cigánynő, aki komaasszonya
lett Szindbádnak, és a gyermek nyakára egy aranytallért, aranyláncon akasztott
(amelyet bizonyára visszalopnak Fábiántól, ha felnő).
- Mit mondjanak rólam a keresztfiamnak? - tűnődött Szindbád, és
még elgondolkozottabban nézte a purdét.
Eleinte azt akarta felelni, hogy Fábiánt, ha felnő, elküldhetik hozzá
vályogot vetni vagy muzsikálni, de aztán hirtelen elgondolkozott.
- Mondják meg neki, hogy az első inget én ajándékozom neki - felelt
Szindbád, miután Fábián tetőtől talpig anyaszült meztelen volt.
Levetette büszkeségét, a maga fehér, magavasalt ingét, és keresztfiának
adományozta.
Ez a vadevezős megtérésének története.
[1931]
|