|
Szindbád beszélte az alábbi történetet, amelyből megtudjuk, hogy milyen
önzők a férfiak:
1
- Szerettem azt az angyalképű lányt, aki kibontott, hosszú fürtjeivel
esténként a céltábla elé állott a Kraváll-orfeum színpadán, amíg partnere,
Carter úr, különböző mutatványokat végzett körülötte.
Vad indián törzsfőnöknek öltözött, lóháton jelent meg a színpadon, és
az övébe dugott késeket mindaddig hajingálta a nyeregből a céltábla
előtt álló hölgy felé, amíg késeivel körültűzködte a leány alakját. A
hajintós kések, hegyükkel a deszkába fúródva körülremegték a szűz alakját.
Mikor utolsó kését is eldobta övéből Carter úr, felkiáltott, mint a
saskeselyű, az orfeum zenekarában megszólaltak a dobok és trombiták, az
érzékeny nagybőgős két karjával kapott hangszere után, és a diadalmas
mars hangjaira: kékszemű, porcelánképű angyal lenge ruhájában
kiugrott a kések közül, és bukfencet vetett az ájultságából alig magához tért
közönség előtt. - S ilyenkor nemcsak a pincérek tapsoltak az orfeum
nézőterén, hanem mindenki, aki a kezét tudta mozdítani.
- Szerettem Carter úr éjszemű hölgyét, akinek színe piros volt, mint a
szerelmes szívé, és ugyancsak szívalakú volt az arcocskája; fekete bársonyból
való szív volt mellére varrva, üvegszívet tartott feje felé emelt kezében,
amelyet Carter úr minden este ellőtt a Kraváll-orfeum színpadán, miután
mormon létére több felesége volt. Hosszúcsövű puskával jelent meg e
mutatványhoz Carter úr, minden tárgyat lelőtt, amelyet az éjszemű,
szívzsibbasztó tekintetű barna hölgy a kezébe vett vagy a lába ujjaira
helyezett, amidőn az egyik lábszárát a feje felé nyújtotta, és idomai
felejthetetlen emléket hagytak a néző szívében, hogy még a parókás
karmester is visszafojtott lélegzettel ült pulpitusán, holott az volt a
szokása, hogy a muzsika nélküli, életveszélyes mutatványoknál hátat fordított a
színpadnak, és kajánul nézegette a pártér közönségét.
Mindig üresen állott a söröscsizma karmesteri széke alatt, így tehát ráért a
szemhunyorgatásra s egyéb arcjátékra, amellyel a színpadon folyó spitztáncot
kísérte. (Ráknak hívták; kövér ember volt, mint Balzac, és bemutatta a
táncosnőket az orfeum söntésében azoknak az úriembereknek, akik valóban
rajongtak az orfeumért.)
De mikor a velencei üvegből való szívet lőtte le puskájával Carter
úr második számú felesége szűzmáriásan sima, egyszerű
hajfrizurájáról, és a szív csörömpölve összetört; Rák megkönnyebbülve rúgott
elefántbakancsba bújtatott elefántlábával a mellbajos első hegedűs felé;
"Ne aludjunk, Koncerti úr" - dörmögte, és a zenekar
dicsőségteljes indulóba vágott.
- Szerettem előadás után az orfeum söntésében üldögélni, ahová
többnyire csak a művésznők, művészek járnak teendőjük
végeztével a maguk pohár sörét felhajtani, mert bármily későn
végződött a "szám": a művészek s hozzátartozóik csak a
"szám" után vacsoráztak, amennyiben vacsorának lehetett nevezni
azokat a kis gulyásokat, pörkölteket, amelyeket a művészek éjszakára
magukhoz vettek, miután eszük ágában sem volt testi terjedelmüket növelni.
Itt, az orfeum söntésében, ahol civil ruhájukban jelentek meg a
kígyóemberek, az ekvilibristák, a műlovarok és zenebohócok... az
illuzionista és a külföldi énekesnő hurutját forralt borral kezelte... a
kardnyelő elmerengve kente érett sajtját kenyérszeletkékre... Johnson úr,
a világ legerősebb embere, aki láncokat tépett szét a műsorban, olyan
vékony hangon szólalt meg, mint egy kecske, miközben aludttejét fogyasztotta...
"Egyiptom csalogányának", egy közelről ugyancsak szép szakállú
énekesnőnek sohase volt elég köpőláda a helyiségben... "II.
Bosco", a világhírű bűvész sváb dialektusban pörlekedett a
bűvészinassal, egy trabális német asszonysággal: - itt, az orfeum
söntésében, éjfélkor, midőn lepergett minden "szám", a királynői
parókák aludtak az öltözők ládáiban: itt szerettem Valeryt, a
kötéltáncosnőt.
- Rozsnyay Valery! - mondta
róla a színlap.
- A Rozsos - nevezték a barátnői, ha ugyan voltak.
- A drót királynője - jelentették a hírlapok.
- Álmatlanságomban - mondtam én, midőn Valery száma után megjelent a
vendéglőben, anélkül, hogy törődött volna azzal, hogy melyik lábával
lépi át először a küszöböt, keresztet se hányt magára, csak jött
bársonykalapban, amely fakult volt, mint az artistanőké általában,
mantilljában, amely alig tartott valami meleget a téli estéken, de ott volt
melegítés szempontjából a parázskabátka, amely testhezállóságával, csuklóig
érő ujjaival, kopottságával ellentéte volt az angyali kosztümnek, amelyben
Valery a magasban repülni szokott.
Csak nagy, csónakformájú félcipője mutatta, hogy Valery lábával keresi
kenyerét.
Csak a kakasülőn tanyázó költők mondják kicsinyeknek a
táncosnők lábát. Mi, akik közvetlen közelből ismerjük a tündérek
lábait, jól tudjuk, hogy a táncművészethez nagyobb lábakra van szükségük a
művészeknek, mint a mindennapi járás-keléshez. Lábujjaival felvett egy
cigarettát vagy egy tallért is a földről, a talpán olyan kemény volt a
bőr, hogy mezítláb inkább kopogtak léptei, mint cipőben.
Bokája mint acél, és lábszárán bolhát lehetett szétpattantani.
A drótkötélen könnyedén siklott, mint csónak a tavon. Bokáját pergette a
zene taktusaira, és lepke módjára hintázott fél lábán a magasban. Meg lehetett
bolondulni láttára, amikor napernyőjét vállán forgatva, a kötelet alig
érintve repült át az orfeum nézőterén.
Sohasem lehetett a valódi okát megtudni annak a balesetnek, amely 19** egy
decemberi estéjén bekövetkezett a Kraváll-orfeum színpadán. Tízméternyi
magasságból lezuhant Valery, és bal lábával előbb koppant a színpadi
deszkán, mint többi testrészével. Ugyanezért bokatörést szenvedett, és ájultan
vittem ki őt a színpadról, mint egy holtat.
2
- Bár inkább a nyakamat törtem volna - mond Valery a szálláson, abban a kis
szállodában, ahol táncosnők szoktak megszállni, és a fogadó az Aranylábhoz
volt címezve.
A nagyvilág csillagai, amelyek Budapest horizontját érintették: a nyugatról
keletre utazó táncosnők és énekesnők, akik csodálatos ifjúságukban
könnyedén veszik a legnagyobb távolságokat, szárazföldtől, tengertől,
idegen országtól eszük ágában sincs megijedni, amíg lábukat bírják, és hangjuk
elbizakodottan jár a karnagyok feje felett: - az Aranyláb táncosnői és
énekesnői vették ápolás alá Valeryt.
Az első napokban csak annyit engedtek meg a hű lovagnak, hogy a
félszemű portással beszélje meg aggodalmait.
Az artistáknak mindenütt van orvosuk, Pesten is. Imogén doktor, aki
éjszakáit amúgy is a táncosnők tanyáin töltötte, tíz esztendő óta
tudott minden zenei slágert oboán és klarinéton, a kötéltáncosnő valcerét
dúdolgatta, amely valcert Bécsben szerzett a Valery tiszteletére Stranszky karnagy
úr.
"Ha a fejére esett volna, már nem lenne vele gondunk!" - mond
bizalmasan Imogén orvos úr.
Megállapítása szerint a kötéltáncosnő lelkivilágát egy szokatlan
szerelem zavarta meg, amely szerelemhez hozzájárult még egy különös körülmény,
amely éppen az esés folytán derült ki. Valery anya lett volna, és ez különös
komplikációkat idézett volna elő pályáján.
Imogén tovább folytatta a valcer dúdolgatását ott, ahol abbahagyta.
Az Aranyláb fogadóban Carter úr és feleségei: a kékszemű
porcelánasszonyka, aki késdobálásnál állott célban, és a szívpiros fekete
asszonyka, aki a puskalövéseknél tartotta a velencei üvegből való szívet a
feje fölött: meghallván Valery tragédiáját, nyomban a kötéltáncosnő
ápolására siettek az első emeletről a földszintre. Naphosszat könnyes
szemmel, kipirosodott orral, szipogva és a legnagyobb aggodalommal üldögéltek
Valery ágya körül, aki Imogén doktor kijelentése szerint anya lett volna, ha a
kötélről le nem esik.
- Mama lett volna Valery! - mondogatták egymásnak Carter úr hölgyei, és
olyan tisztelettel néztek Valeryre, mint egy másvilági csodára. A kék
szemű, késes hölgy naphosszat fogta Valery kezét, mintha azt soha többé
elbocsátani nem akarná. Sohase volt még olyan ismerőse, aki majdnem mama
lehetett volna.
- Anyácska! - rebegte a szívalakú arcú hölgy, aki esténként nyitott szemmel
szokott nézegetni Carter úr fegyverének csövébe, miközben a fegyverdurranásra
kihullt kezéből a velencei szív. És szinte magánkívül üldögélt most ez a
hallatlan nyugalmú hölgy is Valery ágya mellett, aki majdnem anya lett volna,
ha a végzet ebbe beleegyezik.
- Miért is esett le Valery, mikor anya lehetett volna? - szállt a hír
meghatottan, sajnálkozva, szinte áhítatosan az Aranyláb-szálloda
artistavendégei között. Mindenkinek volt valamely mondanivalója az
esetről. A táncosnők, énekesnők, a vándor művésznők,
akik nyugatról keletre való vonulásukban stációt tartottak darab ideig
Budapesten, a félszemű portástól mindig Valery állapotáról tudakozódtak,
lábujjhegyen mentek el a kötéltáncosnő ajtaja előtt, és halkan, a
maguk módja szerint: franciául, angolul, spanyolul, németül megkérdezték, hogy
nincs-e szüksége valamire Valerynek aki az egyetlen volt az egész Aranylábban,
aki anya lehetett volna, de a sors megtagadta tőle ezt az örömet.
Esti előadás előtt a karnagy is bemászott rákszerű, széles
léptekkel az Aranylábba, hogy tudakozódjon Valery állapotáról, és kijelentette,
hogy a számot, a kötéltáncosnő számát (a hozzávaló zenével együtt) leveszi
a műsorról, és kéri, hogy ezt Valerynak megmondják, mert a művésznő
úgyis mindig félt a konkurrenciától.
- Nem, senki se fog Valery helyett fellépni, amíg fel nem gyógyul! -
jelentette a karnagy.
És Carter úr, a késdobáló és lövészmester két hölgyével, a kék szeművel
és a fekete szeművel hármasban egy angol bölcsődalt énekelt az
emeleten, mielőtt az orfeumba mentek volna. S kijelentették, hogy a
bölcsődalt a majdnem anyává lett Valerynek ezentúl is minden este
eléneklik az emeleten, mielőtt a Téli kertben szokásos mutatványukhoz
elindulnának. Ha sajgott is a fájdalomtól a lábtörött kötéltáncosnő
bokája: erre minden bizonnyal enyhülnek szenvedései.
- Csak én - mondja Szindbád, mielőtt a történetet befejezte -, csak én
voltam igazán boldogtalan az Aranyláb fogadóban.
- Miért? - kérdeztem, aki Szindbád történeteinek leghívebb hallgatója
voltam.
- Azért, mert sohase tudhattam meg, hogy Rozsnyay Valery kötéltáncosnő
fiúval vagy lánnyal ajándékozta volna meg az Aranyláb fogadót, ha a
kötélről le nem esik. Sohasem tudtam meg, mert nem tudhattam meg. Valery
néhány hét múlva felépült ugyanis, és szerencsétlensége színhelyét, Budapestet
búcsú nélkül elhagyta. Vajon, került-e még abba a csodálatos helyzetbe
életében, mint Budapesten? Nem tanácsos kötéltáncosnőt szeretni.
[1931]
|