AZ ORGONISTA NŐ SZERELME

1

- Azon a területen, ameddig délben tizenkét órakor a plébániatemplom árnyéka ér, semmi hatalma sincs az ördögnek, akármilyen közel jönne a városba az erdőből. Tehát a torony árnyékába kell költöznünk - mondá Szindbád, akinek ekkor az volt a célja, hogy hátralevő életét lehetőleg távol töltse az ördögtől, miután jól tudta, hogy ennek a hitelezőjének sok elszámolnivalója volna vele.

Sokkal tartozott az ördögnek, azért költözött a torony árnyékába, a sekrestyés házába, tömjénszagú udvarba, ahol a plébániatemplom oltárairól maradt gyertyacsutkákkal világítottak esténkint, és Adventivel, a sekrestyéssel mindig megbeszélte egy kerek kőasztalnál (és egy korsó bor mellett) a mindennapi teendőket. "Temetésünk" vagy "esküvőnk" mindig volt, mert kegyes városrészben lakott Szindbád, ahol pap nélkül még a legszegényebbek se merték elkezdeni a házaséletet. (Igaz, hogy befejezni sem.) És ha mégis akadtak volna olyanok, akik "balkézről" esküdtek egymásnak örök hűséget: azoknak úgyse volt sokáig maradásuk a városban: az asszonyt rendszerint elvitte az ördög, a férfit pedig addig rázta a hideg, amíg előbb-utóbb megjavult, és visszatért a tisztességes életre.

- Habár azt nem tudom kellő bizonyossággal, hogy miért ne lehetne "balkézről" éppen úgy szeretni, mint, "jobbkézről"? - mondá Szindbád Adventinek, akivel esténként a kerek kőasztalnál üldögéltek, és titokban abból a borból iddogáltak, amelyet a plébánia papjai a szentmiséhez fogyasztanak.

- Ne is beszéljünk erről - felelte Adventi. - A plébánia területén ne mondjon ilyet, uram, mert valaki meghallaná a dolgot, és mind a ketten bajba keveredhetünk.

- Ugyan miféle baj lehet az igaz szerelemből? - ellenkezett Szindbád, akinek még akkor is mindenféle bogarai voltak, mikor látszólag a javulás útjára tért.

- Hát először is az a baj lehet, hogy az Angyal, aki minden esküvő előtt kipróbálja a plébániatemplom orgonáját, hogy az tudja a magáét - az Angyal könnyen itt hagyhat bennünket, ha meghallja, hogy megint bűnös házastársi viszonyról beszélgetnek a városban. Éppen elég volt már a bűnös szerelemből abban az időben, mikor forradalom volt az országban, és mindenki úgy házasodott, ahogy akart... Még az öreganyját is elvehette. De a forradalmi házasságokból aztán elég is volt - szólott Adventi, és többet nem akart erről a témáról beszélni, mert még nem merte beavatni Szindbádot a plébánia "titkaiba".

De ennek is nemsokára elkövetkezett az ideje.

2

Miután Szindbád a torony árnyékából a már említett ok miatt amúgy sem mozdulhatott, mint egy bűvkörből, amelyet átlépnie nem lehetett, hacsak régi, kegyetlen hitelezőjével nem akart megint találkozni, aki már egyszer amúgy is emlékezetesen megrakta, hogy a verés miatt a Szent Margit-ispotályban alig tudták összerakni a csontjait az ápolónők: - a bűvös körben, a torony árnyékában Szindbád magától is megtudott sok mindent, amit házigazdája, a sekrestyés nem akart neki elárulni.

Így megtudta, hogy mely napokon veszik fel a legszebb ruhájukat a fiatal nők, akik a plébániatemplomba járnak imádkozni; mely napokon jönnek le cserkészek a hegyoldali utcákból (mikor is a nagydobot biciklin hozzák), amikor korán reggeltől délig mindazokat a dallamokat eltrombitálják a sekrestyés ablaka alatt, amely dallamokat tudnak a trombitáikon, még ha nem is illenek azok egészen az ünnepi áhítathoz; mely napokon kötelező a régi egyenruha felvétele a városbeli hadastyán-egyletek tagjai részére, amikor is világoszöld tollbodrozatok lengnek fekete keménykalapjaik mellett, ezüst gallérjaikon láthatók a rangjelzések, amelyet az egyletben viselnek, a kezükben viszik fekete tokos kardjukat, mint a tisztek, és jobbra-balra szalutálnak ismerőseiknek (vagy egymásnak), mintha azt akarnák bebizonyítani, hogy apáiktól örökölt egyenruháikkal együtt, tiszteletben tartják a régi veteránszokásokat, így a zászlószenteléseket is. Szindbád megtudta, hogy mely napokon szokott orgonázni az Angyal a plébániatemplomban, és így meglesni őt nem tartozott a legnehezebb feladatok közé.

Az Angyal olyankor jött, amikor a templom üres volt; ez pedig csak éjszaka lehetett, mert hál' Istennek a mi plébániatemplomunknak már épülése, az 1657. esztendő óta a nap minden órájában van látogatója.

Az Angyal este jött, amikor Adventi takarított, rendezkedett, készülődött a másnapi eseményekhez, vasárnaphoz, ünnephez, bérmáláshoz, esküvőhöz.

Az Angyal háromszor kopogott a sekrestye ajtaján, és bő köpenyegében, fátyola alatt a plébániatemplom ódon, sárga falának lapulva várta, amíg Adventi óvatosan, csak úgy félig, kinyitotta a vasalt ajtót, és az Angyalt beeresztette. Rövid idő múlva hallatszott az orgona fújtatása, mert régi hangszer volt, amelyet kézzel, egy faemeltyű mozgatásával lehetett fújtatni, majd nemsokára a "Nászinduló" dallamai búgtak fel a néma, néptelen templom boltozatai alatt...

Májusban, amikor az öreg apátúr fekete szalmakalapot kezdett viselni, és a sekrestyésnek nagyon sok lett a teendője, a közeledő pünkösdi ünnep, búcsújárás, bérmálás és más májusi ájtatosság miatt: Szindbád, hosszas ígéretek után rávette a házigazdáját, Adventi urat, hogy engedje át neki az orgonafújtatás teendőjét.

- Legalább több ideje marad tisztelendő úrnak a virágokra, amelyekkel a templomot feldíszíti - mond Szindbád a kerek kőasztalnál, ahol a nagy toronyóra árnyékában, a torony védelme alatt, tehát a gonosz lélek incselkedésétől mentesítve, igazán csak tisztességes szándékokkal gondolataiban, üldögélt Adventivel.

Lehet, hogy a szentéletű sekrestyés már maga is azt hitte, hogy Szindbád elérkezett a megjavulás ama emelkedettségéhez, hogy az orgona fújtatását rá lehet bízni; vagy talán hízelgett a sekrestyésnek az a "tisztelendő" megszólítás, amellyel őt Szindbád illette, mióta tervét eszében forgatta; elég az hozzá, hogy a sekrestyés nem utasította el kellő eréllyel és eszéllyel Szindbád kérését.

"Talán az orgona fújtatását mégiscsak rábízhatom, akármilyen megbízhatatlan ember egyébként?" - tűnődött magában a sekrestyés.

Szindbád észrevette a tűnődést, és ezzel nyert ügye volt.

3

Mikor az Angyal a legközelebbi májusi esték egyikén megkopogtatta a plébániatemplom ajtaját, hogy abban szokásos orgonázását elvégezze, a fújtató rúdja mellett Szindbád állott, aki látszólag nem törődött egyébbel ezen a világon, mint csak azzal, hogy elég levegője legyen a régi orgonának, ugyanezért egész lelkével a fehér rúdra látszott ügyelni. Úgy kapaszkodott a rúdba, mintha egyike volna azoknak a bibliai hajósoknak, akik az evező rúdját fogták, míg Krisztus a viharos tengeren vergődött.

Nem tett a fejére hadastyáni, zöldtollas kalapot, nem kötött a karjára rózsaszínű szalagot, amelyben az ő korában (és ebben a városban) a férfiak hódítani jártak; lovassági zsinórt sem alkalmazott a vállán, amellyel az Albrecht főherceg egylet tagjai megkülönböztették magukat a többi egyletek tagjaitól: mégis feltűnt Angyalnak a fújtató rúdja mellett, miután "Nászindulóját" játszotta a kihalt, sötét templomban, pedig csak egy gyertyavég, egy lélegzetnyire való gyertyacsonk világított az orgona tájékán, a lépcső lejáratánál, hogy az orgona fújtató rúdját megtalálhassa Szindbád... "Hátha még a rendjeleimet is felraktam volna: amely rendjeleket az egykori kotillionokban és a különböző Szívkirálynőktől szereztem!" - mondta magában Szindbád, amikor észrevette az orgonistanő érdeklődését.

Pedig az csak egy kézmozdulatot tett, amellyel ruháját lesimította az orgonánál való ültében, de ezt a kézmozdulatot bizonyára nem csinálta soha, amikor Adventi, a tömjénszagú sekrestyés fújta körmeit a fújtató mellett. Ez a kézmozdulat az új orgonafújtatónak szólott, és Szindbád valóban megigézetten hallgatta az orgonajátékot, féltérdre ereszkedett, és tekintetét sem vetette fel (amit bizony inkább szeretett felvetni, ha nőket kellett nézegetni azelőttiben), mikor Angyal az orgonajáték befejezése után elsuhant, eliramlott, elálmodott, elszállott mellette, mint egy önfeledt, rajtakapott tekintet, mint egy nyájas ráncolat a női arcon, amely a nők ajka és orra tájékán azt a titokzatosságot jelenti, amely a női tetszést, vonzalmat, barátságot, sőt szerelmet megelőzni szokta. Elrepült mellette az Angyal; és az orgona kulcsát a kellő helyre akasztotta, a szegre, a lépcső mellett.

Nem kellett nagy emberismerőnek lenni Szindbádnak, hogy az orgonistanő érdeklődését a szívébe zárja, és azt kellő alkalommal gyümölcsöztesse.

Adventinek, a sekrestyésnek persze nem szólott arról az áramlatról, amely közte és az orgonistanő között az első pillanatban, az első szemtalálkozáskor folyamatba lépett. "Egy gyöngéd, szívből jövő női tekintetet jobban kell őrizni még annál a lepkénél is, amelyet kalapunkkal elfogtunk" - gondolta Szindbád még más városokban is, ahol életében megfordult, és emlékeket gyűjtött. Hát még itt, a plébániai városban, ahol a nők úgy fukarkodtak a tekintetükkel, hogy csak az utcaköveknek juttattak belőlük, mindig becsukták szívük és házuk ablakát, amikor Szindbád bemászni akart valamelyik helyre a kettő közül... Itt igazán őrizni kellett azt az önfeledt tekintetet, amelyet egy nőtől véletlenül kapott.

Hallgatott tehát a sekrestyés mellett a kerek kőasztalnál, akármint faggatta Adventi, hogy mennyire jutott az orgona fújtatásával.

- Nem hiszem, hogy sok szél maradt volna az orgonában - mondta Szindbád kitérőleg, mint akár egy harangozó, aki a harangozásról referálna felettesének: minden hangot kiharangozott a harangokból.

4

Most már csak attól nem tudott aludni Szindbád, hogyan folytassa az orgonistanővel való ismeretségét? Nem volt még példája az ilyen nőhöz, aki egymagában jár orgonázni a templomba. "Praxisomban nem fordult elő" - mondta magában Szindbád érthetőbben. "Csak a véletlen, a szerelmeseknek ez az örök segítsége tehet valamit az érdekemben, most is, mint már annyiszor" - mondogatta Szindbád magában, miután a plébániai városban senki, de senki nem volt, akivel hasonló titkot közölni lehetett volna.

- Mondja, tisztelt lakó úr, aki annyi poggyásszal költözött hozzám, mint egy fecske, miért nem jön az Angyal orgonázni? - kérdezte a sekrestyés szemrehányó hangon Szindbádot, mert az orgonistanő valóban elmaradt egy darabidőre.

Szindbád nem magyarázhatta meg a sekrestyésnek, hogy az orgonistanő csak azt teszi, amit ilyenkor a legtöbb nő szokott tenni. Időt akar nyerni, hogy a szívében felébredt szerelmet lehűtse, vagy végleg kiirtsa magából, hogy az élete nyugalmát ne zavarja. Ezért tartózkodik az orgonázástól... De a sekrestyés ezt úgyse értette volna meg.

Honnan értette volna meg?

Csak Szindbád és a hozzá hasonló férfiak hiszik azt még napjainkban, hogy a nők a távolban folyton ugyanazon a szerelmen gondolkoznak, amely őket közelről gyötri. Ez a szerencséjük a Szindbádhoz hasonló férfiaknak, mert különben könnyen megbolondulnának, ha pontosan megtudnák, hogy a nőik nem törődnek a szerelemmel, ha azt nem látják.

De már egy hét múlott el, amennyi idő alatt még a legritkább orgonistanő szívében is meg kellett érni, ki kellett virágozni a szerelemnek. S Szindbád úgy nyugtalankodott, hogy akkor is fújtatta az orgonát, amikor azon senki se játszott, a világoskék alsószoknyából (amelyet első alkalommal viselt az orgonistanő) egy leheletnyi csíkocska sem látszott, és Szindbád csak gyakorlat kedvéért fújtatott.

Ez már szerelmi kínszenvedésnek volt a jele, annak a kínszenvedésnek, amely minden okossága mellett Szindbádot lepte meg, nem pedig a kiválasztott hölgyet, akit ebből a célból kiszemelt.

- Csak ez hiányzott még az életemből ebben a plébániai városban, ahol megehet a fene, míg egy nő szívére szorított kézzel kihajoljon hozzám az ablakon, és ezt mondja: Kapunk a jobbkéz felől esik, és nyitva van! Szenvedhetek itt vigasztalás nélkül.

És már valóban szenvedni is kezdett, amikor a sekrestyés házából, az ódon templom körül keletkezett forgószelecskéket észrevette, amelyek májusban idáig követték a lányokat, hogy nyári szoknyáikat és tavaszi gondolataikat még egyszer megforgassák, miközben azok bemenekülnek a templom hajójába, a szentek védelme alá.

- Csak ő nem jön! - rebegte magában a sekrestyés bánatos lakója. És már kerülgette a régen nem ismert szívfájás, amikor a helybeli szokásoknak megfelelően, négy fehér ló által vont, koszorús, gumikerekű hintóban, amely máskor a zászlóanyáknak szolgál: megjöttek a fehérruhás menyasszonyok, hogy életük első és utolsó uszályos ruhájában örök hűséget esküdjenek a plébános úr előtt Péternek vagy Pálnak, és a sekrestyés háza előtt utolsót igazítottak a ruhájukon, míg Szindbádot a fene megehette...

"Csak ő nem jön, hogy ruháján igazíthassak!" - gondolta a toronyóra rabja, akinek tudvalevőleg nem volt szabad kimozdulni a bűvkörből, amelyet ellensége miatt vont maga körül.

És akkor is szenvedhetett már Szindbád, amikor fehér csomagokba burkolt gyermekeket hoztak keresztelni, mert a keresztelőnél is mindenkinek megvolt már a maga komája. Akinek történetesen nem volt még keresztapja, arra nézve itt volt Adventi, a sekrestyés, aki itt sem engedte lakóját szóhoz jutni.

- Majd ha megint háború vagy egyéb zavaros idők lesznek! - mondta a sekrestyés, aki borpiros arcával és kegyes életmódjával örökéletűnek látszott úgy a templomi alamizsnagarasok beszedésére nézve, mint egyéb teendőkben, amelyek a plébániai hívek legbensőbb életével összefüggésben vannak.

- Nem irigylem Adventit, csak ő jönne megint, hogy együtt orgonálhatnánk - mormogta Szindbád a toronyórának, aki nagy bajuszánál fogva férfibarátjának számított ebben az időben.

A toronyóra ütött. Ő jönni fog. Az apátúr kinevezte őt a plébániatemplom másodorgonistájává.

5

Szindbád örömteljesen üdvözölte az új orgonistanőt, midőn az állását elfoglalta a plébániatemplom karzatán, amelyet csak az egyházi énekkarokhoz tartozóknak volt szabad látogatniuk.

- Remélem, megtart állásomban - rebegte, amikor a fújtatórúd mellett elfoglalta ő is a helyét, és ragyogó szemmel, megifjodva, ünnepélyesen "segédkezett" az új orgonistanőnek.

- Majd adok önnek is igazolványt, mint az énekkar többi tagjainak, mert a rendet meg kell tartani! - szólt az Angyal, akiről íme, kiderült, miért járt esténként orgonázni a plébániatemplomba.

Szindbád nagyon helyeselte, hogy az új orgonistanő rendszabályok bevezetésével kezdi hivatalát.

- Minden megváltozhat a világon, csak a szerelem és az egyház szertartásai nem változnak meg, ezért bűnhődik mindenki, aki ezek ellen a magasztos szertartások ellen véteni merészel - mondá Szindbád, amikor az orgonistanő kézírásában engedélyét megkapta arra nézve, hogy a karzatot látogathassa.

Emlékezete szerint, soha, egyetlen szerelmeslevélnek sem örült még ily igen szívből eddigi életében, és az orgonistanő papirosát amulettbe zárta, amelyet a szíve fölött viselt. Az igaz szerelem boldogságát érezte... Mert meg kell adni, nehezen jutott az orgonistanő bizalmába.

- Könnyebb volt az uralkodó hercegnőt elszakítani a maga várából, amely miatt még most is üldöznek ellenségeim, mint engedélyt nyerni az orgonafújtatáshoz - mondta későbbi időben Szindbád, midőn esetére visszaemlékezett. - Bár maradtam volna sekrestyésnek!

[1931]