|
A szentistvánnapi vendégek között megérkezett a fővárosba régen látott
barátunk, Szindbád, és a helybeli viszonyokról tudakozódott az állomáson.
Szindbád, miután néhány esztendeje egy fogadalom következtében nem lépte át
a főváros határát, nem volt teljesen ismerős a mostani viszonyokkal,
azért régi szokás szerint idegenvezetőt fogadott egy nagyfogú, pirossapkás
hordár személyében, aki a régi időkből maradt meg targoncájával a
nyugati vaspálya előtt. Grubernek hívták a hordárt, és Szindbád felismerte
abból az időből, amikor jogászkorában zsebóráját küldte véle a
zálogházba.
- No, barátom, mely fogadó van most divatban a fővárosban, mert
természetesen divatos helyen akarok megszállni, ha már Pestre jöttem - kezdte
Szindbád oly bizalmassággal, amilyen bizalommal szokott lenni az úriember a
hordárja iránt, akire titkait (és szerelmesleveleit) rábízza.
- Melyiket ajánlja a sok közül, barátom? A Tigrist vagy a Váci utcai Nemzeti
Szállodát? A Budapestet vagy az Európát? Holzwarth-Frohner Continentálját vagy
Marchall Angol királynőjét? Vagy talán a Párizst, ahol nászúton voltam
valamikor?
Az idegenvezető kijelentette, hogy ezek a szállodák részint a múlté,
részint más célt szolgálnak, mint azt, hogy nászutasok bennük megszálljanak.
- No, majd csak elhelyezkedünk valahol, a maga vezetése alatt - mond
Szindbád, mert a régi időből tudta, hogy a pesti hordárban nem lehet
csalódni.
- Nem fogja a jég elverni a nagyságos urat.
- Mindenesetre úgy kell intézkedni, barátom, hogy szemtanúja lehessek mindennek,
ami hazánk fővárosában Szent István napján történik, és ne lopják ki a
lóvonaton a Népszínház és Hatvani utca között az erszényemet.
- Majd a csizmaszárba dugjuk.
- Nem jó politika, mert a sok járás-kelésben összetapossuk a bankókat, hogy
azt még a Bankban sem ismerik fel.
- A hátára verünk a pénznek, hogy ne legyen vele gondunk.
- Ez is álláspont, de addig is, amíg a pénz tart, ott akarok lenni
mindenütt, ahol a mulatságokat rendezik. Így tehát az Orczy-kertben is, ahol a
Magyar Gazdasszonyok Egyesülete léghajózást és disznóversenyt rendez.
- Félő, hogy a léghajó elszökik, mint tavaly is, a disznót pedig nem
lehet kihajtani a pocsolyából azoknak, akik a hátán lovagolni akarnának.
- De a vasparipa-versenyen mindenesetre ott akarok lenni. Azonkívül a
gyaloglóversenyen is, amely arról szól, hogy ki megy tizennégy kilométert
leghamarább az ügetőversenypályán. És akarom hallani a telefont is,
amelyből Blaháné éneke hangzik az Orczy-kertben, amint az Igmándi kispapot
a Népszínházban énekli.
- És a Nemzeti Színházban nem nézi meg, nagyságos úr, "Bozóti
Mártát", Csiky Gergely színdarabját, amelyről az egész főváros
beszél?
- Hallottam, hogy Podmaniczky Frigyes, az intendáns még az egyik ujját is
összeroncsolta, amikor rácsapta a színházi portás a kocsiajtót a "Bozóti
Márta" előadása után. Rossz ómen.
- De a színdarab mégsem bukott meg. Minden vidéki ember megnézi.
- Hát a fiákerversennyel mi van mostanában Pesten? - kiáltott fel Szindbád,
mintha éppen evégett jött volna a fővárosba.
- A fiákerversenyt az idén
is megtartjuk. A fiákeresek menyasszonyai foglalnak helyet a hintókban, és a
vőlegények hajtanak. Minden évben Vampetics nyeri a fiákerversenyt 7-es
számú bérkocsijával, ugyanezért tengernyi már a menyasszonyai száma.
- És a Budapesti-díjjal mi van, barátom?
- A Budapesti-díjat most már Szent István-díjnak hívják. Ötezer forintot
jelent, és az ország legjobb lovai versenyeznek érte. De érdekesebb ennél a
mezei gazdák versenye, akik ugyancsak a lóversenytéren, lobogó ingben, gatyában
versenyeznek ugyanakkor a saját nevelésű lovaikkal.
- Kár, hogy nem lóháton jöttem a fővárosba, magam is beállanék a
versenyzők közé. Ámde, ha itt már nem szerepelhetek, okvetlenül részt
akarok venni a körmenetben Budán. Aki nem látta Simor János hercegprímást, az
nem látott semmit Pesten. Fel Budára, barátom!
- És onnan le a Vérmezőre, nagyságos uram, mert a pesti
mészároslegények fehér ruhában sütik meg az ökröt, amelyet a nép mulatságára
leütnek.
Szindbád, aki már erősen fellelkesült a mulatságokra, amelyek rá a
fővárosban várakoznak, most bizalmasan így szólt a hordárjához:
- Ez mind nagyon szép,
barátom. Semmi esetre sem maradok el egyetlen helyről sem, ahol a
vidékieknek megjelenni illik, hogy a fővárosi életet Szent István napján
tanulmányozzák. Még a tanítógyűlésre is elmegyek, amelyet ilyenkor szoktak
megtartani, miután a falusi tanítóság az aratásból megkapta a maga fizetését.
Lemegyek a budai forrásokhoz is, ahol ingyen lehet Szent Istvánkor megfürödni.
Felmászok a Városligetben a virslivel koszorúzott póznára, és részt veszek a
lepényevésben is, amelynek közepébe egy körmöci arany van belesütve. Felmászok
a Gellérthegyre, hogy közelről láthassam a tűzijátékot. Viszek
fáklyát a kezemben, amikor fáklyásmenetet rendezünk a Vár alatt. Csak azt nem
tudom, hogy hívják mostanában azt a hölgyet, akiért már ötven esztendő
előtt illett rajongani Pesten, és aki ma is divatban van? Ki az a nagyra
becsült hölgy, aki a szíveket megdobogtatja, akinek színét viselni illik?
- Mily furcsa kérdés! -
kiáltott fel az idegenvezető. - Ki volna más, mint Pálmay Ilka, aki ötven
esztendő előtt Szent Istvánkor ugyancsak a Lilit játszotta a
színpadon, mint ahogy most is játssza. Ő az a hölgy, akiért Pesten
lelkesedni illik.
Szindbád felvillant, mintha
talált volna valamit.
- Köszönöm. Most már látom,
hogy megérkeztem az én régi, szép Budapestemre.
[1931]
|