|
- Már sokat vitatkoztak
arról, hogy mi a különbség férfi és nő között, nemcsak szorosan vett
fizikai értelemben, hanem lelki dolgokban, így gondolkodásban és egyéb szellemi
tulajdonságokban is, Hogyan érez a férfi és hogyan érez a nő? - kezdte
történetét Szindbád azon az udvaron, amely a "Három Gesztenyefához és
Ecetfához" volt címezve.
- Magam részéről
jótékony hatásúniak vélek mindenfajtájú vitatkozást, amely végeredményben az
emberiség megjavítását szolgálná, amikor is a vitatkozás során kicserélt eszmék
megkönnyítik közállapotainkat, amelyekről bevallhatjuk, hogy betegek -
folytatta Szindbád, miközben az érdemes vendéglős házaspár, akihez szavait
mindig intézni szokta, felfigyelt.
- Nézzük csak Carmen
történetét, amelyről már beszéltünk.
Meg kell adni Carmennek,
hogy még akkor megható volt, amikor (mint mondani szokták) szépségének már csak
romjai maradtak: karcsú dereka mint a bajor Wittelsbach hercegnőké
általában; csodálatos formájú keze, amelynek alapján rokonságát bármikor
bebizonyíthatta volna a Teck (az angol uralkodó) hercegekkel, fenséges
nyakszirtje, amelyen úgy volt elhelyezve feje, hogy legalábbis hercegnői
korona illett volna a fejre...
- Murány gróf, amely álnév
alatt tudvalevőleg egy király rejtőzik: volt a keresztapja! -
mondogatták Carmen ismerősei, de Carmen csak legyintett, mert Óbudán sok
álmában élő öregasszony élt, aki még különb ismerősökkel is dicsekedhetett,
ha a két mankót letette két kezéből, és időt adtak, hogy az álmait,
emlékeit összeszedje.
- Minden sánta öregasszony
boszorkány volt fiatal korában, azért sántult meg - mondta erről az
ügyről általában a pepita nadrágjában a hasa miatt alig beszélő építész
két fal között, ti. egy sarokban üldögélve és fröccsét iszogatva. És az ecetfa
illatát szagolgatta, amelyet a legkegyelmesebb esti szél egyformán fújt
öregasszonyok és nagyhasú urak felé. "Most virágzik. Vajon megérem-e
gyümölcsét?" - kérdezte az építész, hogy a vénasszonyokról a beszédtémát
elterelje.
De Carmen ott ült, igaz a
legutolsó asztalnál (holott régen mindig az első és a legfőbb
asztalnál ült), és udvarló nélkül most sem volt, és az udvarló felelt az
építésznek:
- Akkor minden öregasszony
boszorkány volt Budán? - szólt feddőleg. - Mert mind fájdítja a lábát!
- A kövezet is teszi! -
ismételte az építész, mert eszébe jutott, hogy haza is kell mennie, amikor az
öregasszonyok még felelősségre vonhatják útközben, mint már mással is
megesett Óbudán.
- A kövezet! - jelentette
ki nyomatékosan a Carmen udvarlója, mintha tudomásul venné az építész
bocsánatkérését.
De Carmen egykori szép
szemével, amellyel oly megadással tudott nézni a férfiakra, amely megadással
elismerni látszott, hogy a férfiak a teremtés urai, Carmen bogarászó hangon
megszólalt az utolsó asztalnál:
- Lehetséges, hogy
többé-kevésbé mind boszorkányok voltak azok, akik vitték valamire az életben,
boldogsághoz jutottak, szépszámú családra tekinthetnek, áldozhatnak az
ünnepnapoknak, és megmaradhatnak finomaknak, mert nem laknak közös mosókonyhás
és közös gangú házakban. Én például azt szerettem volna, hogy fürdőszobám
legyen az életben, amelyet egyedül én használhatok. Csak egy kis kamra, akkora,
mint egy gyermekfürösztő teknő, akkora, mint egy ruháskosár. De
nem... A szomszédban most is lakik egy leány, aki mindig akkor megy a
mosókonyhába, amikor én akarok. Ez az elviselhetetlen életemben, a többit nem
bánom...
- A többit nem bánja! -
mondta ismét nyomatékkal Carmen udvarlója, egy házikabátos, barna arcú,
szalmakalapos, francia szakállú, igen öreg ember, ki úgy jött a
vendéglőbe, mintha a szomszédból jött volna. Pedig sokkal messzebbről
jött, a hajó fenekéről, ahol fűtő volt negyven esztendeig, amíg
teljes nyugdíjjogosultságát elérte, és hasznát kezdte venni az életnek, amely
addig a hajó mélyén telt el, tűzrakás közben, szénporban és lángban,
piszokban és koromban, anélkül, hogy a napvilágot a fekete füsttől valaha
igazán látta volna negyven esztendeig, amíg szolgálati ideje letelt, hatvan esztendős
lett, mire kedvére fehérre mosakodhatott, és ugyancsak hatvan esztendős
lett, mire francia szakállt ereszthetett, amelyre egész életében
vágyva-vágyakozott, de fűtői mesterségénél fogva álmát nem
valósíthatta meg.
Igaz, hogy amint szakálla
megnőtt, megbokrosodott, alakot és tekintélyt nyert: nyomban herceg is
lett Óbudán az egykori hajófűtőből. Kis házikót vett a
Duna-parton, amelyet a legkényelmesebben rendezett be, zöldséget is termelt, és
méhészetet is berendezett magának, mert a méhessel mindig álmodott a hajó
mélyében, miközben a kazánt fűtötte, és csak fekete kőszénfüstöt
termelt méz helyett. Gyakran mosott házikabátban, igen fehér szalmakalapban
járkált, kezét-lábát háromszor is megmosta, és a "Három Gesztenyefához és
Ecetfához" járt udvarolni ifjúkori imádottjának, Carmennek, akire
fűtő korában csak nagy messziségből a hajó fenekéről
nézhetett.
A fehérszakállú herceg
tehát "indignálódva", mint ezt újabban megszokta, ismételte a
nagyhasú építésznek:
- Hallotta? Egy lány
elfoglalja előle a mosókonyhát!
...De az építész még mindig
nem látta idejét, hogy visszavonja a boszorkányokról tett kijelentését.
Fröccsöt ivott, és hozzá csettintett nyelvével. Carmen tehát folytatta:
- Az a fekete leány
ellenben mást is tett. Ez az a leány, aki bepiszkította a pincémet. Mindenféle
csúnyaságokat rakott le ott, ha a mosókonyhát zárva találta. Ott rakta le
szennyes ingét, lyukas harisnyáját és egyéb holmiját, amit már nem használt.
Nem is hiszik a férfiak, hogy egy felülről kifestett, kifehérített képű
lánynak milyen szennyes szokott lenni az inge! És amikor megkérdeztem a leányt,
hogy merte a rongyos alsószoknyáját az én pincémbe dobni, azt felelte, hogy én
már öreg vagyok, és mossam ki, ha nem tetszik. Én mossak, takarítsak egy leány
után!
- Ő mosson és takarítson
egy leány után - ismételte az egykori hajófűtőből lett lovagias
herceg, és reszketett a bal lába.
De a nagyhasú építész még
mindig gondolkozott pepita nadrágjában, mintha nem akart volna elhamarkodott
véleményt mondani a nagy fontosságú ügyben. Elgondolkozva forgatta meg
kőmíves kezében immár kiürült poharát, és bele-belenézett.
- Azt a leányt kellene
látni előbb! - mondta ki végre az ítéletét.
- Valamikor a babája voltam! És most a leányt akarja előbb látni! -
szólalt meg Carmen az ítélet elhangzása után.
- Sok minden volt a világon -
felelt az építész.
Csak a tegnapi hajófűtő
maradt meg változatlanul a tárgyalás további folyamán Carmen oldalán, miközben
lelkesen, lovagiasan védte Carmen igazságát a leánnyal szemben. De a végén
ő is egy pengőt kért Carmentől, hogy a vendéglői bor- és
szivarszámláját, amely pengő és tizennyolc fillért tett: kifizethesse.
Az építész maga fizette
számláját, ugyanezért megengedhette magának azt a "luxust" - mint
később mondta -, hogy szemügyre vegye előbb azt a bizonyos leányt,
mielőtt ítéletet mondana felőle.
[1931]
|