|
Szindbádnak szokatlanul sok dolgot adott egy rettenetes erejű szerelem,
amely égiháború módjára lepte meg, mint valami régi regényben, és a szerelem
hősnője nem volt más, mint Bercsényi Dánielné, akit elsősorban a
magyar történelemtől kellett elhódítani.
Bármilyen elbizakodottnak látszott a hajós a régebbi kalandjaiban, mikor
sikerrel vagy sikertelenül ostromlá a női szíveket, még nem volt dolga
olyan ellenfelekkel, mint amilyenek Bercsényi Dánielnét körülvették:
szentszakállú, régi magyarokkal, vértanúságot szenvedett hazafiakkal, históriai
zászlótartókkal, költeményekben is megénekelt szabadsághősökkel...
Bercsényiné eleinte magába az öreg Kossuth Lajosba volt szerelmes, amíg élt; az
óriás halála után pedig átvitte szerelmét annak fiaira.
Hogyan konkurrálhatott volna Szindbád egy Kossuth-fiúval?
Bercsényiné, egy asszonyság, aki maga is oly ünnepélyes volt, mintha derékig
egy hazafias albumban, Vahot Imre vagy Gratza György képeskönyvében töltötte
volna addigi életét; akinek merengő szemtekintetéből látszott, hogy
nála a férfi annál kezdődik, aki legalábbis esztendőkig ült nehéz
vasban a hazáért Kufsteinban, Olmützben vagy azokban a börtönökben, ahol a múlt
századbeli honfiak tarka hálókabátban, törökös házisapkában, csibukozva várták
halálos ítéletüket vagy megkegyelmeztetésüket... Bercsényiné, egy honleány, aki
a Kossuth-fiúkat látta vendégül, főzvén nekik töltött káposztát, sütvén
lacipecsenyét, és vetvén kényelmes fekvőhelyet az ebéd utáni pihenéshez:
nem adhatta alább nőies kegyét, mint egy honvédtábornoknak vagy egy
ezredesnek, aki végigszenvedte az emigrációt keleten vagy az Újvilágban.
Szindbád tehát majdnem minden remény nélkül kísérletezett volna Bercsényiné
meghódításán, ha egyszer nem veszi észre, hogy a gyászruha igazándiban olyan
ragyogó női lábakat takar, amely lábak operettekben is bátran szerepet
vállalhattak volna, de szerelmi költeményben teljes bizonyossággal dalolásra
ösztökéltek volna egy költőt.
Kalandra termett lábai voltak a legtiszteletreméltóbb asszonyságnak!
Már a fehér harisnya, amely a lábat födte, választékosabbnak,
keresettebbnek, finomabbnak látszott, mint az e nembeli harisnyák szoktak
lenni.
A térd alatt egy rózsaszínű szalag odaadóan ölelte át a lábat, és a
szalag olyan pillangó formájú csokorra volt kötve, amely csokor feltételezte,
hogy művészi kéz kötötte meg.
- Az ilyen csokrokat nem azért kötik, hogy egész életükben láthatatlanok
maradjanak a gyászruha alatt - mond megfigyelése után magában Szindbád.
Ezenkívül a saru (a félcipő) is sokat elárult viselője titkaiból.
A fekete, apácás papucsnak a lábszár karcsúságával egyező, karcső
sarka volt...
Ha valaha áruló volt egy cipősarok: Bercsényiné cipősarka egy
jeladás volt a bizonytalankodónak. Ezenkívül a különböző szalagok,
amelyekkel a rendkívüli finom (talán krokodilusbőrből készült)
cipőcskéket a bokához erősítették, a cipőszalagok, amelyeknek
rendezettsége feltételezte, hogy a hölgy, aki őket megköti: öltözködés
közben gondol arra, hogy kifogástalan legyen öltözéke ott is, ahol emberi szem
nem láthatja, így a szoknya alatt is... a szalagok Szindbáddal azt hitették el,
hogy lehetetlenség az ilyen öltözködés azoknál a honleányoknál, akik mindig
csak az aradi vértanúkért mondott gyászmisékre kívánnak járni a hosszú életen
át. Titkos találkozókra szokták ilyenformán, csokorra kötni a szalagokat.
- Megengedem, hogy Bercsényiné derékig, a szíve felett viselt
nemzetiszínű kokárdával csak a történelemnek, a Kossuth-kultusznak
szenteli életét. De lába még nem öregedett meg eléggé, hogy mindig csak
térdepeljen, mindig csak templomokat látogasson. Teste fiatal maradt, mint
akárcsak némely asszonyoké, akiknek nagymama korukban is ékszerdarabhoz
hasonlít a kezük, lábuk... Csodálatos asszony! Sokkal szebb, mint a
szabadságharc előtt volt! - rajongott Szindbád.
Honnan tudta Szindbád az ősz hajú dámának fentebb elmondott titkait?
Ó, nem kell mindjárt azt gondolni, hogy a hajós valamely fürdőház
hasadékán vagy alvószoba kulcslyukán leskelődött, hogy hölgyéről intim
dolgokat megtudjon! Amint ez némely férfiak szokása, akik a nők titkait
gyűjtögetik.
Szindbád egy kocsikerékre és onnan egy bakra látta felszállni Bercsényinét,
és ezen mozdulata közben többet látott az asszonyságból, mint eddigi
találkozásokkor.
Igaz, hogy nyomban az asszonyság után Szindbád is felmászott a bakra, és a
kanca gyeplőjét kezébe vette.
Megindította az öreg lovat, és szüretre hajtott a szőlőskertbe,
miután ezek a dolgok éppen szüret táján történtek. Valamely hazafias
összeesküvés volt tervbe véve ezen a szüreten, a Bercsényi Dánielné
szüretjén...
De Szindbád nem gondolt az összeesküvésre, a várható veszélyekre, ellenben
egész úton, amíg a kancát a szőlőskert felé hajtotta, úgy akarta
lábát a Bercsényiné lába alatt elhelyezni, hogy annak cipőtalpát érezze. A
karcsú, francia cipősarok kétszer önkéntelenül vagy önkéntesen megnyomta
Szindbád lábát. Ez nagyon jólesett a vállalkozónak, mert egy nőnek, akit
nem ismerünk még: a tapodása is jólesik.
"Vajon mit jelentsen ez a két érintés?" - kérdezte magában
Szindbád.
Ha vonatban ült volna szemközt egy ismeretlen nővel, bízvást arra
magyarázhatta volna a kétszeres lábnyomást, hogy az ismeretlen nő innen a
második állomáson fog leszállni.
Ha omnibuszon utazott volna hölggyel, a két érintés a második utcát jelentette
volna, ahol a nő majd elhagyja az omnibuszt, és követhető.
Ha toronyóra alatt történik a jeladás: nem jelenthetett volna mást, mint
azt, hogy két óra múlva találkozunk itt és itt... De a magas bakon, ahol
Szindbád Bercsényiné mellett a kancát hajtotta, nem tudta nyomban megmagyarázni
a kettős érintés jelentőlegét.
Csak sokára jött rá, hogy a két lábnyomás a két Kossuth-fiút jelentette,
akikbe Bercsényiné halálosan szerelmes volt, és a vendégség alatt a lábaikat
nyomogatta. Szokását később is megtartotta, és mindig kétszer
telegrafírozott az asztal alatt, ha csak egyetlen hazafi meghódításáról is volt
szó.
Bercsényiné arca azonban egész idő alatt teljes közömbösséget mutatott
a mellette ülő férfi iránt.
Ha Szindbád levette a szemét a kanca füleiről, és Bercsényiné meleg
madonna-szemének bársonyát kereste, a bársonynak mindig csak a visszáját látta.
Zavartalanul, szinte babonásan keresett egy távoli látnivalót az asszonyság,
mikor Szindbád szokása szerint bűvölve függesztette rá szemét. Talán a
Kossuth-családot kereste a távolban.
Ha kis fehér fülét nézte őszülő haja alatt: az nem pirult el mint
a női fülek szokták! Ha gömbölyű, formás állát nézte, amelyen nyoma
se volt a borotválkozásnak, mint némely sűrű hajú nők állán - ha
kivágott ruhájába mélyesztette szemét aranyásó bányászként, ha kezének formáit
szemlélte, hogy elképzelje e nagyon fehér kezeket abban a helyzetben, hogy
nyakát átölelik, ha ajkát nézte, és arra gondolatban forró, nyelves puszikat
rakosgatott, mint rímeket a versben: nem történt semmi változás az
elgondolkozott Bercsényinén. Látszólag a haza sorsán gondolkozott.
Meg kellett maradni tehát a lábak figyelésénél; itt kellett lesben állni,
minden mozdulatra figyelni, mert a lábakkal különben is egyoldalú ismeretsége
volt már Szindbádnak, miután a magas bakra felszállni látta őket.
Igaz, hogy ez az ismeretség nem jelentett sokkal többet, mint az a furcsa
ismeretség, amelyet egy véletlenül ruháját igazító nővel, anélkül, hogy a
nő látna bennünket. De mégiscsak ide, a lábakhoz kellett a bizalmat
koncentrálni: innen kellett valamit remélni a jövőre nézve... Innen
kellett a szerelemnek jönni, ha van általában szerelem a világon! - gondolta
Szindbád már kishitűen magában, miután csak hajtott a szőlőskert
felé, és egyetlen hangot sem tudott kiejteni.
Hallgatott Bercsényi Dánielné is.
A magas hajtókocsi (Tillbury gyártmánya) gurult; a szőlőskert
szabadtüzű füstjével és összeesküvőivel, azaz szüreti vendégeivel már
látszott a hegyoldalban, amikor Bercsényiné így szólt:
- Álljunk meg: itt volt valaha az isaszegi csata, amelyben Kossuth Lajos
zöld dolmányban, személyesen megjelent, hogy a honvédeket bátorítsa. Szálljon
le, és szedjen fel néhány göröngyöt, Szindbád, a szent földről.
Így az asszonyság, és Szindbád felkiáltott:
- Még Kossuth kedvéért se száll
le?
- Nem, mert nem tetszett, hogy
olyan vadállat módjára néz reám, uram! - felelt Bercsényiné, és a gyeplőt,
ostort kivette Szindbád kezéből. - Mint Görgei.
- Elvesztettem a csatát! -
gondolta magában Szindbád, míg a földgöröngyöket gyűjtögette kalapjában. -
Győztél, Kossuth!
[1931]
|