|
1
- Mint azt már régen megállapították,
május hónap a szerelem, azaz az emberi megújhodásnak hónapja. Minden májusban
szokatlan érzelmek költöznek a legjobban lelakatolt, örök rabságra ítélt
szívekben is. Ha másképpen nem: - újra kezd szeretni a szív május jöttével,
holott azt hittük, hogy már túlestünk az úgynevezett nagy érzelmeken - kezdte
Szindbád mondanivalóját.
- Természetes, hogy a szív
leghűségesebb társa életünk fenntartásában, a gyomor: - szintén
változatosság után vágyakozik május, az igazi tavasz jöttével. Ez a gyomor, amely
a téli ételek, a nehéz zsírosak, friss vagy füstölt, de mindenesetre
fűszeres ételek feldolgozását, megemésztését, a szervezetben való
szétosztását olyan buzgalommal végezte, mint egy igásló: ez a gyomor ugyancsak
szabadítani akar a tél emlékeitől.
- A szívünk mellett gondunk
legyen a gyomrunkra is, amikor május, az újjászületés korszaka elkövetkezett.
Így Szindbád, aki meglehetős
bölcs ember volt, amikor a gyomor, a konyha, a táplálkozás dolgairól kezdett
véleményt mondani, de annál gyarlóbb, sőt naivabb, amikor a szív-szerelem
ügyei kerültek megbeszélés alá. Mindig a szerelmeseknek adott igazat.
De most táplálkozásról van szó,
követhetjük tehát Szindbádot.
2
- Májusban az ételek ifjúhercegi
családja jön látogatóba gyomrunkhoz, amely annyira szomjazta a megifjodást -
mond Szindbád a gyomorbajos Úriembernek, aki a szabadban, jószagú fák, hársak,
platánok, orgonafák alatt, egy pirossal, kékkel és más ringató színekkel
terített vendéglőben mellé csatlakozott.
- Bizonyára a magánháztartások is
megérzik május jelenvalóságát, mert eddigi konyhai receptjeiken változtatnak -
szólt közbe az Úriember, miután már ismerte Szindbádot, aki a körülötte
levő (vendéglői) életet szokta magasztalni, miután élete nagy részét
vendéglőben (vagy mint ő mondta: "kocsmában") töltötte.
- Ó, a
"magánháztartások" - sóhajtott fel Szindbád, amint a gyönyörű
múlt időre terelődött figyelme, és eszébe jutottak az esztendők,
amikor boldogan kanalazott kisházikókban zöldborsólevest, spárgalevest,
kaporlevest, karalábélevest, sóskalevest, karfiollevest, idei burgonyalevest
(majorannával) és birkagulyást, amellyel a "magánháztartások" a május
jöttét rendszerint megünneplik. Igen, minden jó volt, különösen a zöldséges
csirkebecsinált. De már engedelmével, mélyen tisztelt nagyságos uram,
előnybe kell részesíteni a májusban szokásos zellerlevesnél is például a
ráklevest, amelyet "magánháztartások" nemigen tálalhatnak; - a
töltött karalábé helyett az idei libapecsenyét, kapros uborkasalátával; - hogy
az eperről és velejáró italokról ne is beszéljünk.
- Tudom - felelt az Úriember -,
hogy ön mindig a vendéglősnék pártján van, akik bőségesebben
vásárolhatnak foglalkozásuk folytán, mint a szegény háziasszonyok...
- Ez nem pártkérdés, uram, de a
gyomornak egyszerű tiltakozása például amaz ünnepnapi ebéd ellen, amelyet
a "magánháztartásban" például a családfő születésnapján
tálalnak, ha a születésnap május havára esik. Igaz, hogy ilyen napra
megvásárolják a fiatal libát, de mennyi minden történik az ilyen fiatal
libával, amíg az embernek a kedve is elmehet tőle. Csinálnak belőle
libaapróléklevest, utána tálalnak libamájas rizottót. Majd jön maga a
libapecsenye. Nem, uram, még az idei libából is sok az ilyen mindenféle. És még
estére is fenyegetőzik a hideg liba, de most már a déli uborkasaláta
helyett majonézes fejessalátával. Míg a vendéglőben hálát ad az Istennek a
vendég, ha már a libapecsenyétől egyszer megszabadult. Nem mindennapi
tápláléknak való.
- Igaza van - felelt az Úriember.
- De mit meg nem tenne az ember a barátai, a baráti házak kedvéért, hogy
kellemes emléket hagyjon maga után! Ám most mondja meg ön, Szindbád úr, miként
gondolna egy jól sikerült májusi ebédet, ha a születésnapja például május
havára esne?
3
- Előre kell bocsátani, hogy
nem májusban születtem, így pusztán elméletileg foglalkozhatom a kérdéssel -
mond Szindbád, körültekintve a kerti vendéglő virágzó fáin, néhány
szippantást véve magába az étvágygerjesztő levegőből (mert ebéd
előtti idő volt, amikor az ember még szeret beszélgetni az
eljövendőkről), a lombok alatt a tavasz illataival együtt úszkáltak a
konyha illatai.
Az Úriember, mint olyan, akinek a
gyomrával állandó viszálykodása volt, elengedte volna a konyhai illatokat, de
Szindbád némi rábeszéléssel magyarázta:
- Vajon nem a hercegek levesével,
a ráklevessel kellene kezdeni az ünnepélyt?
- Valóban ráklevest főznek a
konyhán, mert ez nagy felfordulással jár - felelt az Úriember, miután
körülnézett a konyhán. - A szakácsnénak be van kötve az ujja, amelyet a
rákollók megcsíptek, a szolgáló pedig rákhéjat tör a mozsárban.
- Szerencse, hogy egyéb baj nem
történt, mert a rákleves főzésénél szinte elkerülhetetlen a veszekedés,
miután annyi munkát ró a konyhai személyzetre, mint talán egyetlen leves sem a
világon. (Igaz, megéri a fáradságot.)
Szindbád mondanivalóját így
folytatta:
- Vannak asszonyságok, némely
vendéglősnék is, akik a rákok elkészítésének módját a világért sem bíznák
senkire attól a pillanattól kezdve, amikor a fekete vendégek, természetesen
halk nyüzsgéssel, amely életkedvüket jelenti, nádkosárban vagy kasban, bőséges
csalánban megérkeznek a házhoz. Már akkor megkezdődik velük a tennivaló,
amikor még a kasban henteregnek, amikor szét kell választani őket, külön
az apró, úgynevezett tiszai rákokat (amelyeknek ízletességével nem
versenyezhetik semmi, százat is meg lehet belőlük enni egy nyári délután,
de lábvizet kell használni fogyasztásuk közben.) Külön a nagyobbfajta,
úgynevezett "Szóló-rákokat" (zalai rákokat), amelyeknek hazájuk a
Dunántúl. Ezekből a nagyobb fajta rákokból készül igazában a leves,
amelyhez az apró rákok csak a tölteléket adják.
- Ne siessük el a dolgot - szólt
közbe az Úriember. - Hogyan főzték meg a rákot?
- Természetesen marhahúslevesben,
miután előbb eleven állapotban úgy megkefélték őt, mint valami
huszárcsizmát. Persze, a rák nem szereti, ha a hasát kefélik, kapkod is az
ollójával a kéz felé, amely a hátánál fogva tartja, valamint a kefélő kéz
után, de ez már elkerülhetetlen. Fürdetést is kap, miután helyét elfoglalhatná
a lázadozó lobogó húslevesben.
- Eleven állapotban megy a
kínhalálba? - kérdé az Úriember nagy szemeket meresztve.
- Hát itt vannak némely eltérések
a szokások között. Némelyek, különösen a jobbszívű asszonyságok a forró
levesbe való bedobás előtt végeznek a rákkal, tudniillik előbb
kirántják helyéből a rák farkát, ami múlhatatlan halált okoz. Én a magam
részéről az olyan rákot szeretem, amely eleven állapotban, kalimpálózva
kerül a lázongó fazékba. Egyetlen romlott, döglőfélben levő rák is
elronthatja a nagyszerűnek ígérkező levest. A forró húsleves amúgy is
egy perc alatt végez a rákkal, amely már ekkor megnyugodva várja a fazékban a
sót, köménymagot, zöldpetrezselymet, miegyebet, amelynek társaságában félóráig
főlni kell a lázongó fazékban. Mire innen kijön, különösen az apróbb
fajta, olyan engedelmes, hogy mindent lehet vele tenni. Farkát, ollóját
letépni, héjából a fekete és a keserű részek helyébe petrezselymes,
tojásos rizskását tölteni. Csak a sárga részeket kell bennhagyni. Ezután vissza
megy a rák a leszűrt húslevesbe, és nyugodtan fő tovább, amíg
tálalásra kerül. Némelyek nagyon szeretik szopogatni a hasaalját, az ollóját, a
farkát, a töltelékét kanállal veszik ki, és kanálnyi levessel fogyasztják. - Ez
a kis rák, a tiszai kis rák története.
4
- De megálljunk csak! - kiáltott
fel az Úriember, aki figyelemmel kísérte Szindbád elbeszélését. - Ön nagy
rákokról is beszélt. Mi történt a nagy rákokkal?
A számonkérésre Szindbád így
válaszolt:
- Itt van az a pont, ahol a
ráklevesek egymástól való különbözőségét meg lehet állapítani. A nagy
rákok megeszik a kicsinyeket.
- Még főtt állapotukban is?
- kérdezte hihetetlenkedve az Úriember.
- Ekkor leginkább, mert a kis
rákoknak nincs hová menekülniök, menthetetlenül belekerülnek mindenestől a
nagy rákok héjába. Tudniillik a szakácsné az apró rákot csak tölteléknek
használja, amely töltelékkel a nagy rák héját - húsával és csontjával, vajjal
és grízesliszttel, rizskásával és rántással megtölti, és tejfellel, tojással
tálalja a csontlében a nagy rák húsával együtt. Egyszerű áldozat lesz a kis rák a nagy rák
mellett. Ha nem tudnánk különös ízeiről a múlt időből, amikor
még egymagában szerepelt a Felső-Tisza mentén; - ha nem tudnánk, hogy
ízesség dolgában (miután folyóból való) vetekedik az állóvizekben hízó nagy
rákkal; - ha nem tudnánk, hogy a lusta nagy rák mellett ő ugrik ki, mint a
gumilabda a csalánfészekből és a kasból: - talán nem is hinnénk már neki,
miután ideje lejárt. - Most válogathat, mélyen tisztelt nagyságos uram, hogy
mely leves megkóstolásával kezdjük meg az annyi csodálatosságot ígérő
májushónapot!
Mond Szindbád, és maga is
gondolkozóba esett.
[1932]
|