|
1
Erről a régen elment
figuráról (madárijesztőről, ruhafogasról vagy emlékkönyvbeli préselt
rozmaringról) most már meg lehet írni, hogy voltak bizonyos napjai is életében,
amikor egyetlen sánta öregasszonnyal se találkozott, a vendéglők
előtt elhaladtában könnyű lacipecsenye és fokhagyma illatok ütötték
meg az orrát, hölgy ment keresztül a kocsiúton, mégpedig teljesen
hozzáillő ruhában, akinek utána lehetett bámészkodni: milyen a bokája,
milyen a nyakszirtje, alkalmas volna-e a dereka az átölelésre, keble a
megnyugtató pihenésre, amelyre minden embernek szüksége van, aki ezen a földön
komolyan működik, véleménye (és a társadalom véleménye) szerint is hasznos
munkát végez.
Mert hiszen körülbelül ezek az
első szempontok, amelyeknek alapján egy hölgyet szemügyre lehet venni:
van-e benne megértés egy elszerencsétlenedett férfi szenvedései iránt?
Gödöllői Irénben volt
megértés (bár Szindbád néha kénytelen volt Iróniának nevezni a megszokott Iréne
neve helyett).
Volt benne megértés... Mindig
eltalálta a jó napokat, amikor Szindbáddal kedvére kisétálhatta magát a régi
óbudai temetőben, ahova már nem járt temetkezési menet, az újabban
elhunytakat a hegy alá viszik, egy síkságra. A hegyoldalban, pláne, a jó
magasan alvó budaiak, akik amúgy is csak a bal vállukon át tekingetnek vissza
ebbe a világba, mint a fogyó holdra szokás, sohase szemközt, mert az
elmenőben levő holdvilág mindig elszívja bizonyos életerejét az
embernek, amelyről nem lehet tudni, hogy lehet-e pótolni? - ezek a régi
óbudaiak, úgy hallgatták az alantról felhangzó, jó bőséges temetési
harangozásokat, mint akiket nem érdekel többé, hogy kit visznek kocsin a
földszintes, új temetőben. Az életkoruknál, a helyzetüknél fogva sikerült
bejutniok a holtak főrendiházába, fel, a hegyre, családi kriptákba, régen
megvásárolt sírhelyekre, amelyekre nézve kontraktust kötöttek valamely
hatósággal, amely mindig intézkedik, ha temetésről van szó. Mint csupa
régi grófok, zavartalan magányban (egyedül, mint a varjú), alig zavarva
látogatóktól, lárma csináló vigécektől, rosszindulatú
hitelezőktől, de még a földön maradt asszonyságoktól is mentesen
(akik hajdanában még a vendéglőben is utánuk jártak a férfiaknak, pedig többnyire
nem volt szükség rájuk) aludgattak itt a régi óbudaiak, amíg Iréne rájött a
rejtek temető előnyeire, elmélázásra alkalmas pihenőhelyeire, a
sorstól más helyen nem élvezhető hangulataira. És elkezdte a
temetőlátogatást, mintha legalábbis legközelebbi rokonai nyújtóztatnák itt
lábaikat (a sok haszontalan járás-kelés után), hervadt leveleket szedett össze
a sírokról, amelyeket összekeverve vetett valamely egészen elhagyott sírra,
mintha a temető módosabb lakói nem felejtkeznének el méltatlanul elhagyott
kollégájukról. Sőt voltak napjai, amikor nagyobb feladatokra is
vállalkozott. Kicserélgette a sírkereszteket, mert így akarta végleg elrejteni
kedvenc halottait. Az altábornagy, egy igen régi és szinte már csak
álmoskönyvben (vagy katonai sematizmusban) szereplő katona sírjára egy
tímármester sírkeresztjét állította.
- Nem kell hogy az altábornagyot
megtalálják azok, akik elhidegültségében végleg elfelejtették.
Iréne ugyanis valamely földöntúli
összeköttetés révén tisztelte, sőt szerette az altábornagyot.
"Ilyen lehetett apám, ha
ismertem volna!" - gondolta az altábornagy sírján üldögélve.
És a sírkereszt elcserélése révén
csak ő tudta egyedül, hol nyugszik az altábornagy, aki bizonyára megtett
mindent az életben, hogy neve emlékezetes maradjon. Lám, Iréne a nevébe lett
szerelmes.
Fabritzkynak hívták.
2
- Idegen jár a házban - mond
Iréne, amikor Szindbád az altábornagy sírja felé közelgett.
Természetesen, nem voltak
semmiféle ünnepélyesebb léptei, mert a temetőtől szívéből
undorodott, mint olyan ember, akinek még sok tennivalója van az életben (mint
ezt gondolják magukban némely férfiak, akik régen megértek a halálra, de nagyon
különböző tárgyalásokat, találkozásokat, megbeszélési időpontokat
találnak ki arra nézve, hogy a megsemmisítő halál még darab ideig hagyja
őket futkározni, spekulálgatni, gondolatokkal, nőkkel bíbelődni.
Így: Szindbád ürügyül a továbbéléshez Irént, az altábornagy kedvesét hozta fel.
"Mi, civilek is vagyunk valakik, ha rákerül a sor!" - mond Szindbád a
hátrafelé ülő lovasnak, aki minden éjjel megjelent ablaka alatt, hellyel
kínálta meg a jámborságot, megtértséget, sőt vallásosságot színlelő
Szindbádot a nyeregben, hogy egész úton rámosolyoghasson, amíg a nesztelen,
patkó nélküli ló viszi a pasasért a maga megszokott útján).
A temetői randevúnál tehát
meglehetős lanyha kedélyt mutatott Szindbád.
- Uram Istenem, adjál ennek az
öreg szívnek nyugalmat - mond a kalandor, amikor Gödöllői Irént
megpillantotta az altábornagy sírján üldögélve és kézimunkázva.
Tudniillik: régi szokás szerint
bizonyos szívzavarok jelentkeztek szervezetében, amikor kézimunkázó hölgyet
látott, önfeledten egymásra vetett lábakkal, a kötő- vagy
horgolótűvel turkálva hajában, elgondolkozva és közben babonázó öltéseket
végezve a vásznon, csipkén, más semmiségeken, amelyek látszólagosan darab
időre lefoglalják a nők gondolatait.
De persze hogy a babonás
öltéseknek megvolt a maguk céljuk, gondolatilag egy messze bitangoló,
lábszárait meresztgető, bajszához, esetleg fodros pofaszakállához nyúlkáló
férfit is célba vehettek a kézimunka öltései. - Hol van az a tudós, aki
kiszámíthatna egy női gondolatot, amely a világűrben elröppen egy
másik gondolattal együtt, amely például öreg tudós homlokából keltezve a Hold
és a Csillagok meghódításáról szól - amíg a kézimunkázó hölgy gondolata
megmarad itt a földön, és nem kíván se többet, se kevesebbet, mint csak annyit,
hogy egy bodrozott (szóval vőlegény külsejű férfiú) jöjjön elő
valahonnan, és itt nyomban letérdepeljen, mint ez úriembereknek a szokása?
(Szindbád már régen nem viselt strupflit a nadrágszáron, hogy a térdepelési
jelenet kellően sikerülhessen. Bőszárú nadrágot hordott, amely a
letérdepléshez mindenkor alkalmatos volt.)
- Az ön rám való gondolása hívott
ide, Iréne, miben lehetek szolgálatára? - kérdezte Szindbád szabályszerűen
összeütve bokáját (előbb az egyik lábával bizonyos félkört írva le a
levegőben, mint ezt a budapesti rendőröktől látta).
- Igen, gondoltam önre, mert
attól tartok, hogy az utóbbi időben nem viselkedik gentleman módjára -
felelt Iréne. - Vallását akarja változtatni egy metodista nő miatt.
- No, legalább asszonyhangot is
hallok még ebben az életben - fohászkodott fel Szindbád őszinte örömmel,
mint aki valóban boldogságot érez arra az eseményre nézve, hogy egy asszonyhang
szól hozzá, mégpedig azon az althangon, amely komolykodva a férfiak mellénye
alá látszik bujdosni.
- Azt hiszem, a mai napot a jó
napok között jelölöm meg a naptárban, nem csekélység, ha egy női hang is
beleavatkozik az ember szürke életébe. Én amúgy is haragban vagyok azokkal a
hangokkal, amelyeket hallani szoktam. Minden felébredésemkor a másvilágról
jövök vissza, ahol az altábornagy úr már kényelmesen elhelyezkedett,
valószínűleg fájós lábait áztatja egy tálban...
- De velem kötekednek
tovább is a hangok, amelyek értelmetlenül, érzelemtelenül jönnek ki az
emberekből. Milyen rettentő megszólalások vannak a koldusok jól
betanult sirámaitól kezdve az adóvégrehajtók kopogtató, elbizakodott,
úgynevezett törvényes megszólalásáig! Egy olyan skálája a hangoknak, amelynek
mindegyike arra született, hogy embertársát elüldözze e földről. Köszönöm,
hogy most végre Nagyságod is szólt hozzám, akinek hangja nem mondható
kellemetlennek - szólt Szindbád, amint igyekezett megtalálni a talajt,
illetőleg az álláspontot, amelyet elfoglaljon a fentebb említett hölgy
kívánságaival szemben.
Iréne azonban ironikusan -
van-e borzalmasabb magatartás egy fiatal hölgy részéről? - hallgatta
Szindbád védekezését.
- Ezeknek a túlvilági
hangoknak a hallását, amelyről már többször panaszkodott nekem, uram,
többnyire az idegek rendetlensége szokta okozni, amely pálinkaivás vagy egyéb
zavaros álmokat okozó körülmény miatt jön létre. Ismerjük a diagnózist, nem
csodálkozunk, ha folytonosan pénzbeszedők hangjait hallja maga körül.
Ugyan nem mindenben helyeslem a taktikát, ahogyan a főváros
vezetősége a villamos áram számláit behajtja... Kellemesebb embereket is
ismertem már Budapest főváros pénzbeszedőinél.
3
Szindbád bólogatni kezdett
a gúnyolódó hölgynek, mintha mindenben egyetértene vele, mert nem szerette
sohasem egy nő előadását megzavarni. Irénének a pénzbeszedőkkel
volt baja, hadd mondja el teljes egészében tapasztalatait. De Iréne váratlanul
fordított egyet a dolgokon, amint kézimunkájára nézett és rájött, hogy
voltaképpen mi is a teendője a megidézett úriemberrel.
- Igen, széltében azt
beszélik, hogy mormon (vagy tán mohamedánus) akar lenni, és több feleséget
tartani. Mindenféle ócska asszonyságokat akar összegyűjteni maga körül.
Való volna ez?
Szindbád megtörten állott a
temetőben. Igaz, hogy betegségeiben, amelyek meglátogatták, gondolt
bizonyos nőkre, akik jól tudnák ápolni, párnáin megforgatni, éjjel
betakargatni, elaltatgatni, megtörölgetni verejtékező homlokát, de hát
ezek a nők nem mindig voltak alkalmatosak arra is, hogy feleségül vegyék
őket. Hogyan magyarázhatná meg ezt a kérdést az ironikus Irénének, aki a
rajtacsípett bűnösön legeltette szemét, miközben így morfondérozott...
- Eddig legalább nem vétett
az ország törvényei ellen. Most majd azt is megérhetjük, hogy öregségére
becsukdossák, mint valami gonosztevőt. Én nem szabadítom ki, előre
figyelmeztetem. Már csak azért se tehetném azt, mert nincs többé életben az
altábornagy, nemes pártfogóm, aki felkötött karddal elment azokra a helyekre,
ahol szükséges volt közbelépnie.
- Sajnos, az excellenciás
úr csakugyan nincs életben - mond Szindbád szemlesütve. - Goromba egy fráter
volt, pisztollyal akart kényszeríteni, hogy kegyedet nőül vegyem, Iréne.
No, de sohasem ijedtem meg a pisztolyoktól.
- Ne folytassa! - kiáltott
fel Iréne. - A halott mindent hall.
És ebben valóban igaza
volt.
A koporsó megmozdult a föld
alatt, mert az történt vele, hogy a kövér emberből kifejlődő
gázok szétnyomták az egyszerű katonás koporsót, és a sír felülete emiatt
besüppedt.
Iréne úgy érezte, hogy
süllyed alatta a föld, ugyanazért nagy örömmel fogadta a segítségére siető
Szindbádot. Kezét kezébe adta, és el sem bocsátotta sokáig, mert a gúnyolódó
nők is megrendülnek néha (különösen akkor, ha a föld elnyelni akarja
őket).
- Vigyen messzire az
altábornagytól, mert még valamit csinál velem - mond a hölgy visszanézegetve a
beomlott sírra.
[1932]
|