|
1
- Sajnos, elmúlt az az
idő, amikor ősz elején egy-egy tutaj fára alkudozhatom, amely a
Dunára a Vágból, vagy Tokajba, Szolnokra a Felső-Tiszáról érkezett, ahol a
tótok pihenőt tartottak, és vevő után néztek - de régi szokásomból
azt még megtartottam, hogy hasábban veszem meg mindig a télire való
tüzelőt - kezdte elbeszélését Szindbád, ez a régi regélő, amikor a
sok elhangzott szerelmes-asszonyos dolgok után végre a praktikus, a reális
életet szolgáló ügyek után is érdeklődtünk - így a téli fűtés iránt
is.
- Hasábban? - kérdeztük.
- No igen, mert sorsom úgy
alakult, hogy nem ültem búboskemence mellett, amelynek fűtéséhez elég a
venyige, a tengericsutka, a napraforgó kóró, szalma, nád és más potomság, hanem
olyan kályhához jutottam, fehér porcelán kályhához, amelyen angyalkák figurái
voltak, de amelynek fűtéséhez múlhatatlanul fára volt szükségem. Ezért
vettem hasábfát, néha fenyőfát, nyírfát, vegyítve nyárfával, pattogó
akácfával, amelynek melegét és hangját kimondhatatlanul kedvelem. - Senki se
tud úgy duruzsolni, mint a vén akácfa, amely már megérett a kivágásra!
- Hozzá képest csak dadog a
vén szilvafa, pedig az is tudna valamit. Az eperfa pedig csak sóhajt. De az
akácfa a legjobb barát télen, különösen akkor, ha hasábban rakattuk le
udvarunkra, hogy legyen ideje megszáradni, és két egymáshoz tanult favágóval
fűrészeltettük, vágattuk, boglyába rakattuk. Fontos dolog a favágók
összetartozósága. Legjobb persze: a férj és feleség, de ilyen favágópárhoz
ritkán jut az ember. De megteszi a magáét két régi cimbora is, akik között az
egyik mindjárt az alacsonyabb helyre kuporodik a kecskebak mellett, az
összegyúrt szűrére, először ő kortyint a pálinkásüvegből,
mielőtt a munka elkezdődne, mert ő végzi a nehezebb
teendőt. Alulról kell rángatni a fűrészt, ami nehezebb, mint állva
fűrészelni a kecskebak másik oldalán. Ne vegyétek tehát udvariatlanságnak,
amikor a tuskóra terített rongyszűrén a férfi ül a házastársak közül, és
az asszony áll, és szalonnával kenegeti a fűrészt, ő teszi a
fűrész alá a hasábokat a bakra, és ő kortyint rövidebbet a
pálinkásüvegből. A tuskón ülőnek van nehezebb dolga...
- Majd a felfűrészelt
fa felaprításánál is övé a generális teendő, mert az első hasítást a
baltával neki kell tenni a fába, amely ilyenkor még nagyon szeret ellenállni.
De amint az első fejszecsapást, az első szakadást megkapta a favágó
fejszéjétől, magától is rájön, hogy meddő minden ellenkezés. Amint
először megismerkedett a fejszével, elveszti életerejét. Felaprózni már
könnyű a balta sújtotta fadarabokat. Így vagyunk az emberekkel is...
- Hogy vagyunk az
emberekkel? - kérdeztük. De Szindbád most már megmaradt favágó emlékeinél, és
élvezettel magyarázta a felaprított fa boglyába való rakásának történetét.
- A kőművesek nem
tudnak olyan szép házat építeni, mint a megfelelő favágók az apróra vágott
fából. Sapkaalakja van minden boglyának, mint valami embernek, akinek a fejét,
a haját kezdi ki először a téli fehérség. Amikor az első hó leesik,
és a boglyát odakint találja az udvaron.
Ott áll a boglya a kert
felé, oly némán, akár egy síremlék, amely alatt valaki fekszik. Éjjel a
holdvilágnál szokatlan árnyékot vet az udvarra, mert még nem szokta meg őt
a holdvilág a maga helyén. A keletről jövő szél, a nyugatról
jövő felhő, az északi oldalról támadó hófúvás a barátja, és a
kísértet sétál körülötte éjfélkor fehér lepedőjében. Látja a háztetőn
füstölgő kéményeket, amelyeken a régi boglyák halotthamvasztó füstjei
szálldosnak ki. Látja a gyalogutat a hóban, amely mindinkább közeledik felé.
Még jóformán nem is élt, máris meg kell halnia. Azon a gyalogúton jön érte a
halál... Nem sok öröm lehet egy boglyafa életében - mond Szindbád, kicsit
elborultan, mert már abban az életkorban volt, amikor minden elmulandót sajnált
a világon.
2
Szindbád így folytatta
mondanivalóit a felaprított és fűtéshez boglyába előkészített
tüzelőanyag életéről:
- Az öregemberek, akik már
nem szeretnek mindent meghallani pamutot, vattát dugnak a fülükbe, van olyan
is, aki a bundájára fekszik, és szőrös sipkát húz a fülére, amikor
"szőrösödik az idő", tudniillik a téli ruházati anyagok,
szőrös mellények, fejvédők, kesztyűk előkerülnek.
- A boglyafa azonban olyan
fehér koszorút rak a fejére, hogy az udvar királyának látszik. Utolsó hivalkodó
napjai ezek, mert amúgy barnán tán elállonghatott volna ismeretlenül az udvar
végében darab ideig, de hókoszorúval a fején észrevéteti magát. (Még tán
tavaszig itt marad és kilombosodik, amint megtörtént már a földben felejtett
gyökerekkel, tuskókkal, amelyek új életet akartak kezdeni vénségükre a régi
elhibázott élet helyett. Aki egyszer meghalt, annak nincs semmi keresni valója
a földön, éppen elég időt vesznek el a holtak az eltemetésük, eltüntetésük
ceremóniájával az élők életéből.) - A boglyafa halála is
szertartással jár. Férfiembernek kell először hozzányúlni, mégpedig
vasvillával, mert asszonyra menthetetlenül rádőlne. Az asszony nem tud
kellő időben elugrani az összeroskadó boglyafa alól, amikor annak
oldalát megbontják a kellő helyeken.
- Azt mondjátok, hogy
könnyebb volna a boglyát a koronájától lefelé szétrakosgatni, mint ahogy egy
házat bontanak. - Én pedig azt felelem erre, hogy nincsen a világnak olyan
cselédje, aki erre a teendőre vállalkoznék. Amikor másként is össze tudja
dönteni az örök időkre megtelepedettnek látszó boglyát. Lyukat ás az
oldalába, és a lyukat a vasvillával addig tágítja, amíg az mind mélyebb és
tágasabb lesz. S ekkor egy pillanat alatt meginog a boglya, mintha a föld
indult volna meg alatta. Nagyot rottyant, mint egy összedűlő élet. Az
előbbi percben még hatalmas alakként állott a ház végében, tekintély volt
az udvar felett, nappal a kakas nézett szét tetejéről, éjjel a kísértetnek
volt a barátja - és most egyszerre semmivé lesz, mert egy konyhaszolgáló azt
jelentette, hogy fogyadozóban van a tüzelő...
- Megvallom, barátaim,
mindig bizonyos mélabút éreztem, amikor udvarom végéről eltűnt a
megszokott boglya látóképe, mintha vesztettem volna valamit az életemből.
A boglyával együtt elveszítettem azt a bátorságomat, amellyel a tél folytatása
elé néztem, de elveszítettem a kedves kis madarakat, az országutak sármányát, a
kertek cinkéit, amelyek szeretik az öreg boglyafák fejeit megkapirgálni, és e
célból negyedóráig időztek udvarunkban. Egy gazdasági illúziót is
veszítettem ugyanakkor - a gazdagság érzetét -, amely minden boglyatulajdonost
megillet.
3
- Összedűlt a boglya,
de legalább kéznél volt a tüzelő - vigasztaltuk Szindbádot, hogy végleg
búnak ne eressze a fejét.
- Igen, a porcelánkályha
körül (amelyen szarvas és vadász figurája is volt, hogy el ne felejtsem)
valóban megtelt a fáskosár azokkal az akácfadarabokkal, amelyeket úgy szeretek
nézegetni, mintha mindegyik egy-egy darabja volna ifjúságomnak. - Kezembe
vettem a fadarabot, megnéztem, megszagoltam. Igen, ez akác, bizonyára
találkoztam vele valahol azokon az országutakon, amelyeket életemben bejártam.
Akkor talán még kis fácska volt őkelme, amikor én a bajuszomat már
pödörtem. De az akác gyorsan növekedik, hamar utolért a fa, és íme, az
elmúlásban is megelőzött.
- Különösen tél elején,
amikor az ember még nem szokta meg a fűtést, minden darab fához,
mielőtt a tűzre vetettem volna, volt valamely mondanivalóm.
"Te ott virágoztál
akkoriban az országúton, mikor Málcsi után jártam lóháton" - mondtam az
egyik akácdarabnak.
A fadarab, miután más
nyelvet nem tudott, később a lángok közül: durrasztva felelt. Mintha így
tett volna pontot a Málcsi és az én ismeretségemre, amelynek valóban vége lett.
4
- Boglyatulajdonos koromban
persze megengedtem a reggeli tüzelésen és a nappali melegedésen kívül azt a
passziót is magamnak, hogy az esteli, az úgynevezett borongós órákban is a
tűz előtt üldögéljek, holott a lányosházaknál, a bormérőhelyeken
is mindig fűtött szobára találhattam volna. De mit meg nem tesz az ember,
amikor boglyában áll a fája, odakint az ablakon havas eső kopogtat, az
utcáról még a szél füttyentését is hallani lehet, amely szél más hiányában a
lombtalan fákkal birkózik, vagy öreg kalapokat táncoltat a sárban, de mindent
átzúg a kályhában lobogó tűz megnyugtató dorombolása.
- Mit dorombol az akácfa? -
kérdeztük lelkesen, miután nem kellett tartanunk attól, hogy Szindbád, mint
fegyveréből a vadász, durrasztó hangot fog adni, hogy az akácfa beszédét
híven utánozza.
- Az akác a hosszú,
magányos estéken tudott igazán dorombolni, amikor úgy fűtögettük a
porcelánkályhát, mintha valami szertartást végeznénk. Én az esti tüzelést
sohasem bíztam cselédre vagy bármely idegenre, mint ahogy okos ember maga önti
poharába borát, maga vall szerelmet a kiválasztott hölgynek, nem pedig
kérő útján. És ugyancsak magányosan hal meg, hogy senkinek
alkalmatlanságot ne csináljon. (Hiába az egész világ segítsége, amikor
elkövetkezett a halál órája, nincs kedves szerető, nincs hű barát,
magányosan kell lenni, még ha annyi gyerekem volna, mint ahány ujjam.)
- A téli esti tüzelgetés
azonban korántsem olyan szomorú, mint a magányosan végzendő szertartások
némelyike. Kellő észjárással fel lehet vidámítani az estét, amelyben az
akácfa rendezi koncertjét. Hogy mindjárt a legelején kezdjem - felesleges a
tűzén kívül más világítás is a szobába. Kár a lámpáért, olajért,
gyertyáért, amikor a tűz lobogva ég este a kályhában, és bevilágítja a
gondolatoknak azokat a részecskéit, amelyeknek lakói csak ebben az
időpontban mernek életre kelni, amikor a tűz lobog a sötét szobában,
és valamely csodálatos dorombolás hallatszik a tűzből, mintha
láthatatlan vendégek léptek volna a kéményen át a házba. Körülülik ők is a
porcelánkályhát, és kezüket dörzsölik, mint a messzi útról jött vándorlók.
Egy-egy kéz, amely a tűz körül melegszik: nem tud nyomban visszahúzódni a
sötétségbe, mielőtt a láng hirtelenségével rá ne világítana. És te alig
feleszmélve pillantasz meg egy régi kezet, amely ott mozog, dörzsölődik,
töpreng vagy kitárul körülötted a sötétben. Hol is láttad már valaha ezt a
kezet? Mikor érezted tapintását, barátságát, simogatását, jóságát, gyógyító
hűsét, csillapító langyosságát vagy bátorító melegét?
- Csak egy szempillantásnyi
az idő, amikor a régi kéz a sötét szobában a tűz dorombolásánál, a
lángnyelvek fényénél megjelenik. De ha jó szemed van: ha jó emlékezeted van, és
tisztább lelkiismereted van: felismered a lángnyelv váratlan fényénél, a
tűz dorombolásánál egyikét azoknak a kezeknek, amelynek köze volt
életedhez. Ez pedig így történik.
5
Miután kedvenc fád, az
akácfa lángja világított rá hirtelen a sötétben körülötted lévő kézre,
amelyet más fa lángja tán nem tudott volna napvilágra hozni, az a teendőd,
hogy az akácfák életútját vedd szemügyre, azon a tájon, amerre jártál valaha,
és az akácokkal barátkoztál. Ez az út pedig elvezet ifjúságodba, esetleg
gyermekkorodba, mert az útnak nincs sorompója visszafelé haladva, akármilyen
messzire visszamehetsz azon az úton, amelyet már megtettél (csak a jövő
felé vezető utat zárják el a sorompó őrei). Akármilyen mélyre mehetsz
vissza az életedben bejárt úton, mindenütt találsz elmaradt ismerősöket,
vámőröket, ott megállott halottakat és akácfákat, amelyek hosszú-hosszú
sorban kísértek el idáig az úton, amíg idejutottál a magányos szobába.
- Igen ám, de most
kézről van szó, nem pedig akácfáról - vetettük fel Szindbádnak a kérdést,
hogy ne távolodjon el messzire, régi sorompóőrök közé, ahol utol nem
érhetjük.
- Pedig az akácfa szoros
összefüggésben van a kézzel, amely magányos szobánkban az akácfa lángja mellett
egy pillanatra megmutatkozott. Éspedig azért van összefüggésben, mert ezt a
kezet akkor mutatja meg nekünk az akácfa, mielőtt dorombolva végleg meghalna
kályhánkban. Mikor talán utolsót lobban, mikor az utolsó jelet adja magáról a
fadarab, akkor figyelmeztet egy titokra is, amelyet elfelejtettünk.
- Az akácfa múltjában kell
tehát keresni a kéz megjelenésének magyarázatát, ami az én magányos estémen, doromboló
tüzem mellett nem is volt olyan nehéz! - mond Szindbád a legnagyobb
egyszerűséggel, hogy el kellett neki hinnünk, hogy megtalálta a kéz
tulajdonosát, azaz megfejtette a titkot.
- Az a kéz, amelyre az
akácfa lángja a sötét szobában rávilágított: Hedvig keze volt, akiből nem
maradt meg más az életemben, mint a keze. Hedvig keze látogatott meg, azon a
magányos estén, mielőtt elmennék deszkát árulni (azaz meghalni), mint a
fákat szerető embertől ez kitelik.
- Vajon, mit tett ez a
Hedvig, akiről igazán sohase hallottunk?
- Nem is hallhattatok róla,
mert Hedvig csak egyetlen pillanatra szerepelt az életemben, minden
romantikusabb vonatkozás vagy hozzáképzelés nélkül. Csak a kezével szerepelt.
És éppen azért csak a keze jött elő abból a nagy-nagy múlt időből,
amelybe egy pillanatra bevilágított a tűzből az akácfa lángja.
6
- Hedvigről most is
csak annyit tudok, mit akkor tudtam, amikor keze életembe avatkozott.
- Hedvig német kisasszony
volt a szomszédban a gyermekek mellett, fiatal volt vagy öreg,
valószínűleg szőke, mert az én nótám fiatalkoromban az volt: Szép
a szőke szebb a barna - mert a barna magyar fajta. Nem mondhatok tehát
többet Hedvigről. Bár ő tán többet tudna mondani rólam, ha még él
valahol. Szerelmes voltam, és ugyanezért egész fiatalon elhatároztam, mint
vidékünkön tréfásan mondogatják: felcsapok deszkakereskedőnek a
másvilágon, azaz meghalok. Egy akácfa állott abban az udvarban az ablak alatt,
ahol Hedvig tanítgatta a gyerekeket. Hogyhogy: ezt a fát választottam ki arra,
hogy felkötöm rá magam, nem gondolva arra, hogy majd mennyire megijesztem vele
a német kisasszonyt, és talán még hírbe is hozom, mint olyan nőt, akiért a
férfiak felakasztják magakar. (Jobb híre is lehet egy német kisasszonynak.)
- Fiatal, boldogtalan
fejjel az ember nem gondolja meg a dolgokat, mert ha jól vesszük: Hedvig
hírbehozatalán kívül lett volna még más okom is, hogy a deszkakereskedést
elhalasszam. De én csak a szokatlanul nagyra nőtt, megterebélyesedett, a
szegedi árvíz évében ültetett fát néztem, amely minden tekintetben kedvemre
valónak látszott: nagy volt, bár akác volt. És éppen virágzási ideje volt,
amely időpontról mindenki jól tudja, hogy legveszedelmesebb az akác
életében. Megbolondul ő maga, de megbolondít másokat is.
- Ma tapasztalt szemmel az
akácnak inkább a téli életét kedvelem a boglyában, majd a kályhámban, a
virágzási, bolond életkorára nem sokat adok. Nem tud voltaképpen semmi egyebet,
mint a legtöbb nő, hogy kell csinosnak lenni, hogy kell bolondítani, de a
fűtésről, melegítésről még sejtelme sincs. De akkor
belebomlottam a virágzó akácba, és egy hajnalon felakasztottam a fára magam,
mint egy veréb vagy egy csavargó.
- Ekkor jelent meg a
történetben Hedvig, aki ablakából látta a történteket, és kézimunkaollójával
elvágta a nadrágszíjat.
- Se azelőtt, se
azután, mindaddig az estéig, amíg kezét a magányos szobában téli estén
megmutatta Hedvig, nem tett egyebet, mint kézimunkaollójával nadrágszíjat
nyisszantott el. Ez volt minden tennivalója, és a sok kéz közül, amely a láng
fényében megjelenhetett volna a szobában, a jó kezek, a rossz kezek, a
boldogságot osztó kezek közül Hedvig keze jelent meg, amikor az akácfa utolsót
lobbant.
[1932]
|