|
- Bármilyen mostohán bánik
is velem sorsom, tavaszkor, minden tavaszkor azt mondja valaki, hogy:
"szeretlek" - mond Szindbád (régi barátunk), és csendes
megelégedéssel nézett az asztalterítőre abban a régi budai
vendéglőben, amely nem messzire esett a Retek utcától.
Lélektudomány és a
tapasztalat megállapítása szerint minden magányos vendég (mint Szindbádunk)
asztalánál üldögél egy láthatatlan asztaltárs, akihez szavait intézhetné a
magányos vendég: a láthatatlan asztaltárs a következőképpen válaszolt:
- Ez a szerelmet valló
egyéniség bizonyára nem más, mint uraságod szabója vagy kalaposa, aki tavasz
jöttével szíve érzelmeit elmondandja?
- Se nem szabóm, se nem
kalaposom a tavasz, a tél elmúlásának kedves hírnöke, hanem "hónapos
retek" őnagysága, mintha egy regénykönyv lapjairól lépne elém.
- Halljuk, mit mondott
"hónapos retek" őnagysága? - kérdezte a láthatatlan asztaltárs.
- Azt mondta, hogy
"szeretlek" - felelt Szindbád nem minden meghatottság nélkül. -
Ugyanis a korai, tavaszi termények azok, amelyek leginkább elárulják
érzelmeiket, mint akár a tapasztalatlan, fiatal nők elárulják magukat a
szerelmi vallomásra.
Szindbád láthatatlan asztaltársa
ekkor így szólt:
- Miután már megfelelő
táplálékot szedett magába uraságod gyomra; levesek és húsok raktára lett:
illendő, hogy a tavasz regényességeinek is áldozzunk, amely regényességek
között (mint valamely évenként megújhodó "első szerelem"), a
különböző ételszerelmek között; nagy szerepe van a "hónapos
reteknek".
- Annak a felejthetetlen
piros bőrű "hónapos reteknek", amely a koratavaszi kerti
veteményeink társaságában az ő gyönyörűséges színével, ízével, friss,
szűzies ropogásával úgy jön elénk, mint valóban az "első
szerelem?" - kérdezte Szindbád láthatatlan asztaltársát.
- Igen - felelt az
asztaltárs, akit lehetne Emlékynek is nevezni -, a "hónapos retek",
különösen liptai túróval, puha sajttal vagy első sódarral keverve, mindig
megteszi a maga szolgálatát. Én valamikor az élet gyönyörű körülményei,
mint például a kirándulás alkalmával, mindig a "hónapos retek" (és
hasonló tavaszi bolondságok) pártján voltam. Igaz, hogy a tavaszi időben
nyúlványossá váló sajt sem ízénél, sem szagánál fogva nem csábít a
csókolódzásra. Ámde, ha pici, piros, az életörömtől dagadozó életörömök
vidám, kistermetű emberek életkedvéhez hasonlatos boldogságával
fogyasztjuk a tavasz első hónapjaiban szokásos piros retket a garnírozott
"liptói" túróval - "hónapos retket" vajjal, szalámival vagy
egyél társasággal, akkor észrevehetjük, hogy életkedvünk éppen úgy
beköszöntött, mint a megnevezhetetlen, gyönyörű tavasz, a "hónapos
retek" idénye.
- Sok szó férhetne ehhez a
megállapításhoz - mond Szindbád. - Csak maradjunk most annál az egy
megállapításnál, hogy a "hónapos retek" liptói túróval körítve: vajon
miért igényel még különösebb fogyasztási rendszert az egyéb ételeknél?
- Nagyon egyszerű a
dolog. Mert tavasz van - felelt Szindbád asztaltársa. - Amint én ismerem a világot,
úgy tapasztaltam, hogy annak a gömbölyded, hosszúbajuszú, különös ízű
jövevénynek, amilyen a "hónapos retek" (amely egyesíti magában az
élet minden ropogós, piros színnel, frissen, gyönyörűen ígérkező
élvezetét beköszöntő tavaszkor, amikor a fekete föld alól oly tündökölve
jön elő, mint az új élet), annak a meglepő jövevénynek - a
"hónapos reteknek" más célja is van a feltűnésen kívül. Igaz,
hogy szeret csókolódzni; tavaszi hangulatot terjeszteni; szeret öreg
kofaasszonyok sátraiban vagy tündöklő bolthelyiségekben, kerti földben
vagy almos sárban, téltől tavaszig várakozni arra, hogy mikor jött meg az
ideje. A nagyétű Szűcs Pátri vagy herceg Festetich Tasziló, Küry
Klára mindig ropogós fogaival vagy az ország legnagyobb evője: bizonyos
Földvári úr, akit sokan ismertek felejthetetlen cúgoscipőiben a legjobb és
leggazdagabban főző pesti éttermekből - a nagyehető Hadik
Sándor vagy a kisétű, de változatos Szemere Miklós idejéből.
- Nagyon egyszerű
dolog, mikor hosszú, fehér tél után a fekete földből kijön a piros retek.
Életünk bús eseményeit a nagyhasú Szűcs Pátriba vagy a röpke, de zamatos
Küry Kláriba vetett bizalmainkat még nem veszítettük el.
- A "hónapos
retek", amelyet ismerőseink eddegéltek - vajjal vagy kaviárral, sóval
vagy fekete kenyérrel -, a drágalátos piros, egészséges, a tavaszt
jelképező, az újonnan jelentő életet hirdető "hónapos
retek" régi sajtjaival felvonul, olyankor mindig a "hónapos
retek" barátjára, a tatai, a régi Esterházyra gondolok, aki így szólt a
"hónapos retekről":
- Szép volna, ha az emberek
vágya teljesülne. De mit csináljunk a régi "retekkel", amely
tavalyról itt maradt, és mindig az elmúlt esztendőt jelképezi?
- A téli retket ki kell
dobni - feleltünk a tatai Esterházynak.
[1933]
|