|
191*-ben, tehát a háború
előtt, voltak hölgyek Magyarországon, akik nemcsak bensőjükben
viseltek jóságos, adakozó, kérésre-könyörgésre engedékeny szívet, hanem már
külsejükben elárulták női gyengédségüket, soha meg nem hálálható, adakozó
kedvüket, szívósságukat, amellyel szinte természetszerűleg megjutalmazták
azt, akit bizonyos ideig (amíg megérdemelte) szerettek.
Ezek közé az érzelmes, bár
látszólagos mindennapi életet folytató, de igazában szerelem nélkül nem
élhető (és hiányában unatkozó) hölgyek közé tartozott Musy, a
felejthetetlen Irma, akit Szindbád úgy hódított meg, mint a legislegrégibb
regényekben volt szokásos, ti. szemtekintettel. Szindbád ugyanis kertekben,
sétányokon, cukrászatokban, vendéglőkben, a Duna partján bolyongván (amint
még akkoriban szokása volt a ráérő úriembernek), egy csodálatosan
fénylő, nyájas, hívogató, csak barátságos barna szem által
éreztethető tekintetet érzett maga körül. Szív alakú asszonyka volt, aki a
törvényes és törvénytelen utakon csavargó úriembert (Szindbádot) minden
különösebb ok nélkül figyelgetni kezdte, amikor az itt-ott feltünedezett, hogy
sört igyon a Korona vendéglőben, vagy a vaníliaszínű
cukrászkisasszonytól tudakozódjon olyan dolgokról, amelyeket csak
négyszemközött lehet megkérdezni. Musy (Irma) rokonszenves, anyáskodó,
barátnős, megismerkedésre és a továbbiakra hajlamos szemtekintete
jóságosan követte Szindbád mozdulatait, amikor az a megfelelő
helyiségekben körített liptai túrót kenegetett kenyérszeletekre, vagy erdei
málnát szagolgatott a nyári kertben, amely málna tudvalevőleg
későbben érik, mint a kerti málna. Musy - vajon ki adta neki ezt a nevet?
- csak egy szívtolvaj lehetett az illető - fehér pongyolában (sláfrokban)
kisétált nyaralója kertjéből, ahol gyermekeit ozsonnával traktálta és
hajadonfővel, csak egy 191*-ben szokásos csipkekendőcskét vetvén
vállára, fehér harisnyában, fehér félcipőben, ismétlem, boldogan
repkedő és jószagú hajadonfővel követte Szindbádot, amikor az a kert
alatt sétálgatott vala, mintha valamit mondani akarna a kert lakójának.
Üzenetet egy távoli csillagból vagy álommagyarázatot az elmúlt éjszaka álmáról;
sürgönyt hozott a fővárosból, vagy kedves mondanivalót egy régi
ismerőstől. Musy szívalakjában - drága vállaival, keblével, mindig
kicsit fűzőbe szorított derekával, lefelé mind karcsúsodóbb, finom
bokában végződő lábszáraival, szívvéghez hasonló cipősarkaival
kijött a kertből, hogy szinte a végzet, a felettünk rendelkező sors
akaratából induljon el a gyalogösvényen, amelyre Szindbád tiszteletreméltóan,
kicsit meghatottan, bizonyos fokig izgatottan és a jövő
ismeretlenségétől való szívdobogással hívogatta. "Vajon mi lesz
ebből a dologból, a hölgyből, akit néhány odavetett pillantással
magam után hívtam?" - kérdezte magában Szindbád, mert nem volt egészen
lelketlen ember, aki a "későbbre" ne gondolt volna. Megérezte
ti., hogy e szokatlanul önfeláldozó, minden társadalmi szokásokkal (és női
hiúságokkal) dacoló, csupán naturális érzelmeitől irányított hölgy jön
mögötte, aki bizonyára rábízandja majd lelkét, gondolatait, sőt szív alakú,
szépkeblű, Vénusz-derekú, átölelésre hajlamos térdeiről ne is
beszéljünk.
"Nyilván örökbe fogad,
ha jól viselem magam!" - gondolta magában Szindbád, amíg mindig
előrement a gyalogúton, kissé megijedt nyakával és szürke nyári
nyúlszőrkalapjában, amelyről úgy érezte, hogy másvalaki tette a
fejére, nem nézte meg magát a tükörben, mielőtt elindult. "Én
bizonyosan a végzet embere vagyok, akire megcsalódott, vagy valamely ok miatt
boldogtalanságot érző nők rábízzák titkaikat" - mond Szindbád,
amikor hirtelen végiggondolt korabeli nőismerősein, ezen a hét-nyolc
tagú galambcsapaton, amely szüntelen keringett feje fölött, mint a napsütésben,
hogy a rosszindulatú felhőket nem is lehetett látni miattuk.
Íme, Musy (Irma) is beáll a
galambok csapatába, akik karikában mindig azon hely felett repülnek, ahol
tanyámat felütöttem! "Ó, ha hozna fején piros, fekete-bojtos török sapkát,
vaníliaédességet, délutáni álmot, töntörögtette mesemondását!" -
fohászkodott Szindbád és a gyalogút végére érve, egy fapadra leült, amely 1862
óta állott e helyen, miután egy környékbeli uraság nagyon szerette innen
végignézni a hegyeket és felhőket. Az öregúr elment, de az ódon fapad a
helyén maradt, mohos zöld szakállt eresztett, itt-ott felvette hátrahagyott
emlékiratait is látogatóinak, akik szív alakú vonalak közé monogramjaikat
vésték - ki tudná manapság minden betű történetét? - most magányosan
merengett, mint egy jobb időket is látott ember, akinek azonban
alkalomadtán mindig hajlama van a kedveskedéshez, s ugyanezért szólította meg Szindbádot,
hogy itt van az ideje a letelepülésnek és a szív alakú hölgy bevárásának, aki
barátságosan, mintha alkonyati sétáját végezné, a konyhai és családi gondoktól
darabidőre szabadulva, bizonyos andalgó szerelemtől ösztönözve,
mintegy félálomba, alig hallható zengzetekbe mélyülve, és azokon merengve: jön
utána a kígyó alakú, itt-ott rozsvetéssel, napraforgóval, de a mindenütt
imádott vadalma- és vadkörtefával szegélyezett gyalogúton.
Olyan vidéki illata van a
tájnak, mint egy vőlegénység legszebb emlékezetének. (A kisasszony zárdába
ment inkább.) A távolban már frissen kaszált szénaboglyák álldogálnak, mintha a
szerencsés vándorlegényt várnák, aki először beléjük fekszik. (Négykézláb,
az emberek megvetésével és ugyanezért embereket bolondító hazugságok kitalálására
felkészülve.) A nap éppen lemenőben volt, mint Petőfi versében. Bár
senki sem énekelt, mégis mintha ének ment volna által az ébredő
szerelemről. Musy (Irma) a legkomolyabban, alig picinyke igézettel,
szokatlan és a hevékeny szívet elgondolkoztató alt hangjával így szólt a padon,
ahová természetes egyszerűséggel leült Szindbád mellé: "A jövő
héten Pécsre utazom a gyermekeimmel; ha van kedve: elkísérhet" - mond,
amint a békebeli úrnők megtartották a szerelem fejlődésének
szabályait, nem siettek, még ha a szívük is belefájdult, nem rontották el
dolgukat egy visszatarthatatlan érzelemből adott kézfogással, vagy egy
leplezetlenül felkínált kézcsókkal. Mindennek megvolt a maga ideje, amelyet meg
kellett várni, akár az érzelmetlennek látszó, akár a szív alakját már
külsejében viselő úrnőnek. "Ó, úrnőm, Kamcsatkába is
elkísérném, ha erre engedélyt adna!" - felelt Szindbád, mert más feleletet
az emlékezetében megörökített kis padon, szemben a visegrádi felséges
hegyekkel, a tájon lappangó nőies délutánban: nem is lehetett várni
tőle. "A szüleim látogatására megyek Pécsre, gyermekeimmel,
nagyapóhoz és nagymamához. Kedves volna kísérete..." - mond Musy (Irma)
álmodozva, elgondolkozva, azon az érzelmes alt hangon, amely aztán a
legkülönbözőbb helyzetekbe sodorta Szindbádot. Még a vándorlegények
szénájára is. De a történet további része nem tartozik tollunkra. Szerelemmel
és szeretettel végződött.
[1933]
|