|
Némely esztendőben
(talán amikor sok szilva terem) igen sok szép, fiatal nő jött ki az óbudai
utcákból. Ilyen esztendő volt az 19**-iki esztendő, amikor kevés volt
a mák, de annál több a széplány. - Kedvezett nekik a női divat, mert mind
térdig mutogathatták a lábukat, majdnem mindig fújt az északnyugati szél a
hegyoldali temető felől, hogy meglobogtassa a szoknyákat, a
pendelyeket, a kedveket, a hajfürtöket, a verőfényt, amely arcukon
tükröződött. Csak nevetni lehetett a nevetőkkel, amikor a Kiscelli
utcából például harminchárom szépleány jött ki egy reggel, hogy
harmincháromszor elmenjen a sarokkő mellett, amely egy férfi alakjába volt
kifaragva. Még a vallásos rómaiak idejéből maradt itt a sarokkő, és
valamely ókori szent embert ábrázolt - már, amilyenek akkoriban a szentek voltak,
akik az erdőkben, a vízmerítő kutaknál, a szőlőhegyeken, az
országutakon szerelemre buzdították a fiatalságot. Harminchárom szépleány ment
el a sarokkő mellett, és a sarokkőbe faragott, antik emberfő a
régi világ erkölcseire intette a leányokat: "Szerető nélkül ne lássalak
benneteket többé a Kiscelli utcában!"
1
A harminchárom szépleány
között voltak feketék, akik hajukkal és szemükkel adtak fényjeleket, ha az
eresz alól kiléptek. Voltak szőkék, akik felnőtt korukban is azokhoz
a tengericsövekhez hasonlítottak, amelyekről hajdan bábuikat választották.
A tengeri haját hajuk közé fésülték. Voltak pirosak, akik Kisasszony napja
körül születtek, mert hajszínük hasonlatos volt a koraőszi kerthez, amikor
a szélfüttyre kezdenek táncolni a hervadásuk előtt kipirult virágok.
Szellő Szilvia, a
harminchárom szépleány egyike így mondta el élettörténetét:
- A nagymama, akinél nálunk
a világ teremtése kezdődik: fiatal korában a Szalon Mimihez járt kalapot
varrni. Innen a Váci utcából szöktették el a kalaposlányokat gróf Podmaniczky
és herceg Pejácsevics. A nagymama eleget emlegeti, hogy milyen áldozatot hozott
a családja kedvéért, amiért megmaradt tisztességes lánynak, és a Szalon
Mimitől egyenesen Óbudára költözött nagyapával, holott egy mágnás,
bizonyos Podmaniczky, lovat nevezett el róla a lóversenytéren.
"Fifi"-nek hívták a versenylovat, s ez jelentette nagymamát.
Szellő Szilvia, a
harminchármak közül így szerzett magának és mondanivalójának tekintélyt,
amidőn Szindbád öregségére Óbudán telepedett meg, s arról beszélgetett,
hogy valakit örökbe fogad, mert maholnap rákövetkezik a végrendelkezés ideje,
és nincs senkije, akire nyugodt lélekkel hagyományozhatná azt a nagy kapcsos
könyvet, amelybe már emberemlékezet óta eldugni szokták a bankókat.
- Szeretném, ha jó kezekben
maradna az a csekélység, amit életemben összegyűjtöttem - mondá Szindbád
Szellő Szilviának az óbudai rakparton, ahol alkonyattól a kisasszonnyal
őgyelgett. Folytasd történeted, leánykám!
- Mama, aki nagyanyám
betegsége óta meg szokott verni nagyanyám helyett, ha jó kedve van, ha rossz
kedve van, mert az óramutató szerint osztogatja a pofonokat: mama
Ősbudavárában árult pezsgőt a Francia kastélyban. A Francia
kastélyban megfordult minden gróf, olyan is, akinek a nevét se lehet már tudni,
és parancsolt. Pomeryt! Klikó özvegyét! Imperiált! Mindig ezeket a szavakat
hangoztatták a grófok. Mama az omnibusz imperiálján utazott Ősbudavárába,
és gyalog jött haza a nagymamához Óbudára. Sohase hallgatott se Pali grófra, se
Béla kapitányra, akik mindig fiákerezni akarták vinni a Stefániára. Csak
hallomásból ismerte a Víztorony melletti csárdát, ahol hajnalban terítettek a
grófoknak és a táncosnőknek, a büfé-dámáknak és a pincérlányoknak. Itt
táncoltak minden reggel mama barátnői, mintha nem lett volna elég a
muzsikából Ősbudavárában. A bolondok. Az eszeveszettek. Az elveszettek.
Szellő Szilvia
bizonyosan sokszor hallotta ezeket az utóbbi szavakat a Kiscelli utcában
anyjától, mert többször ismételte őket, hogy Szindbád nem győzött
eleget bólintani.
- Jó és helyes felfogása
volt a mamának, amikor nem járt a Víztoronyhoz táncolni.
Szellő Szilvia, hogy
fokozza Szindbád örömét, még így szólt anyjáról:
- Általában igen szigorú
nő anyuska. Sehogy se egyezne bele, hogy vasárnap elmulasszam a
szentmisét. Tud egy helyet az udvaron, a tyúkól tetején, ahonnan mindig
megnézheti a toronyórát. S ezért nekem is pontosnak kell lenni, mint az
óramutatónak. Ez a nagybajuszú óramutató vigyáz Óbudára.
Szindbád tőle
telhetően helyeselte a mama álláspontját. - Legjobb lett volna már őt
örökbe fogadnom - mondta, de később eszébe jutott, hogy ezt életkora miatt
tán mégse tehette volna.
- Különben hány
esztendős a mama?
- Szeptemberben, Kisasszony
napján szokta nevenapját tartani - mond Szellő Szilvia.
Szindbád számolgatott
magában, aztán kijelentette, hogy a mamát nem fogadhatná örökbe.
- Meg kell elégednie, kis
Szilvia, hogy egyedül magát fogadom el leányomul. A mamát legfeljebb a
végrendeletem végrehajtójának lehet felkérni, ha ideje elérkezik. Megnyugszik
ebben, gyermekem?
- Megnyugszom - felelt
Szellő Szilvia nem messzire attól a helytől, ahol egy szén- és
faraktár van, és egy rakpartra néző boltban egy éjjeli pincér alszik,
miközben a lábát kinyújtja az utcára. Egy asszony vasalja a pincér ingét, és
egy lombtalan, koravén vadkörtefán még néhány fehérnemű-darab szárad,
amely ugyancsak vasaló alá kerül.
Nem messzire innen azt
indítványozta Szindbád, hogy miután az örökbefogadás dolgaival körülbelül
tisztába jöttek, Szellő Szilvia csókolná meg az arcát azon a helyen, ahol
a császárszakállnak vagy legalábbis a "pakombart"-nak kellene
nőni, ha a borbély azt megengedné. De a borbélynak is élni kell, és
Szindbád jószívű ember módjára lemondott a szakállnövesztésről, pedig
minden csínját-bínját tudja a szakállápolásnak. Nem az a szakáll, amelyik nő,
mint a csalán az árokban, hanem az a szakáll, amelynek minden egyes szálára
gondja van a szakálltulajdonosnak. Kezelni tojássárgájával, melegített
állóvízzel, vagy hamuzott, hordóban felfogott esővízzel kell öblögetni a
szakállt - elsősorban. Másodszor a szakáll formájának mindig
kifejezőnek kell lenni, mégpedig olyanképpen, hogy a szakállforma lelki
érzéseknek is kifejezője legyen. Ő sohasem tudna vad, köldökig
érő, bozontos szakállt viselni. Oldalszakáll volna a kedvence, amilyent
Wekerle Sándor viselt. Ugyanezért arra a helyre kérte, szorgalmazta a csókot,
amelyet arcán éppen Szellő kisasszony csókja miatt hagyott szabadon.
- Megcsókolnám, ha nem
volnánk Óbudán - mond bizonyos hallgatás után Szilvia, mert okos leány létére
nem akarta mereven visszautasítani Szindbádot, bár idáig még nem tudott többet
róla, mint azt, hogy az elöljáróságtól utcájának új elnevezését kérte, amikor
ott egy kis házba beköltözött, mely kis ház (férfilakóval) legfeljebb
disznóólnak vagy (nőlakóval) galambdúcnak volna jó. Az elöljárósági kérvényben
Szindbád azt indítványozta, hogy utcáját "Isten hozott" utcának
nevezzék el. ("Ugyanilyen erővel kérhetett volna személyliftet is a
házba" - mond egy vicces hivatalnok az elöljáróságon.)
- Ha nem volnánk Óbudán? -
ismételte Szindbád a leányka szavait. - Hát hol legyünk, kedves kis barátom,
aki nemsokára huszár módjára fog a nyakamban lovagolni, ha így haladunk?
Tátraszéplakon legyünk tán, kedves kis álmatlanságom, aki mézeskalácsbarna
arcocskájával, szívalakú állával, rövidre nyírt fiúhajával, Kleopátra szemöldökével,
cigarettafüsthöz hasonló tekintetével, komoly, meggondolt arcvonásaival, a
végtelenség jeléhez, a ∞-hoz hasonló homlokával, makrapipa kihívóságú
orrcimpájával, tengerikagyló búgású hangjával, rózsaszínű csigához hasonló
fülével, akasztófahumorával és harisnyakötőjének vaníliaszínével
előbb-utóbb rávesz, hogy hátatfordítsak eddigi példás, apostoli tisztaságú
életmódomnak, és felcsapjak kalóznak, tengeri rablónak, nőstényoroszlán
idomítónak itt Óbudán? Te szfinx, akiért majd megint hajómra szállhatok, hogy
messzi tartományokba járjak csörgőkért, amelyeket a tiszteletedre
rázogassak! Te kis fészkes-fene, akit ördögszekerecske alakjában elémbe sodort
az északnyugati szél, hogy megkapaszkodjál tiszteletreméltó ősz
fürtjeimben! Azonnal jer karomba, amíg szépen beszélek veled!... vagy mit is
mondana őrültségemről valaki, aki hallaná.
Szerencsére csak egy
görögdinnyeképű finánc járt ekkor a Duna-parton, aki a szentendrei
vicinális mentén ballagott, és legfeljebb ámuldozott, amikor Szellő
Szilvia engedelmeskedett gyámatyjának, és többször megcsókolta azt a helyet
arcán, ahol a császárszakállnak kellett volna nőni. Az erényesség még
használ valamit. Habár az ördög tudna eligazodni, hogy mit is gondol magában
egy olyan lány, aki a harminchárom szép leány közül váratlanul megigézte
Szindbád "ne nyúlj hozzám"-szívét, amelyre igazában már nem bíztak
malomban megőrölni való, tiszta búzát a párkák, akik az emberi szívek
sorsát kormányozzák.
2
Szindbád örökbefogadási
hajlamosságával más alkalommal is megpróbálta a varázsló szavakat Szellő
Szilviánál, de a varázsló szavak is olyanok, hogy idővel elvesztik
hatásukat.
Így például az óbudai
temetőben, ahol annyian feküsznek megcsalódva vagy nem viszonzott szerelem
miatt.
A temető is olyan,
mint egy utca. Napközben is járnak erre a piacra, a boltba, egyik
városrészből a másikba az asszonyok kosaraikkal, mondanivalóikkal,
pletykáikkal, és a férfiak, akik a temetőn innen és túl is tudnak egy-egy
barátságos bormérőhelyet, ahová betérnek, mielőtt helyüket a
temetőkertben elfoglalnák.
Kiment volna a divatból a
szerelem? - kérdezte magában Szindbád, amikor az óbudai temetőben hiába
várakozott Szellő Szilviára, harminchármak egyikére, akinek a
tánciskolából ide kellett volna jönni, hogy fogadott apjának beszámoljon
mindazokról a tudományokról, amelyeket a tánciskolában tanult. Bár
halálraítéltnek érezte magát Szindbád a "vonzalom" miatt, amelyet
Szellő kisasszony iránt érzett, mégis érdekelték a modern táncok, a
"vademberek tánca", amint mondogatta, holott ő maga akkor
szeretett volna elmenni a világból, amikor még a nők egy bécsi valcer
mámorában éltek, álmodtak, szerettek és boldogítottak. Persze, akkor is
szenvedtek már néhanapján, de talán kevesebbet, mint azóta, mióta a
szuppé-csárdást elfelejtették.
Kiment volna a divatból a
szerelem a régi táncokkal együtt? - kérdezte magában Szindbád, amikor
Szellő Szilvia még mindig nem jött a tánciskolából, holott éppen ezen az
alkonyaton akarta neki felolvasni végrendeletét, amelyben minden vagyonát
Szilviára hagyja, aki ragaszkodásával, gyengédségével jobban kiérdemelte azt,
mint az aszódi javítóintézetben lévő fiúk, akiknek korábbi végrendeletében
alapítványi helyekről gondoskodott Szindbád.
Kiment volna a divatból a
szerelem? - ismételte Szindbád, amint vidéki szokás szerint szerelmeskedő párokat
keresett alkonyattal az óbudai temetőben is, amely szerelmes párok a
holtak útmutatására teendőiket végzik. Az özvegyasszonyok látszólag elment
férjeik sírdombjai mellett üldögélnek, kertészkednek a hervadt virágok között,
hervadt leveleket tépegetnek elárvult jegygyűrűs ujjaikkal a síri
virágcserepekről, de félszemmel az özvegyembert lesik, aki a közelben
elhunyt felesége sírját látogatja. Jobban meg lehet ismerni egy férfit a
temetőben, mint a bálteremben. Olyan özvegyasszony pedig nincs, aki végleg
lemondott volna a férfiak ismeretségéről. Az ilyen temetői
találkozások már gyakran végződtek házassággal. - De Szindbád szerelmet s
nem házasságot keresett, mert azok közé az elbizakodott, javíthatatlan férfiak
közé tartozott, akik késő vénségükig bíznak az elvarázsoló tekintetükben,
a mézesmázos szavaik hatékonyságában és a női nem esendőségében, s
ezért a szerelmet még házasság nélkül is elképzelgette magában a vén bohó.
Még mindig várakozott azzal
a csábítószerrel, amelyet "házassági ígéretnek" neveznek a Szerelmi
Tanácsadó utolsó fejezetében, még mindig inkább kalandorkodni szeretett volna a
szerelem rózsás kertjében, mint a "jó párti" alakjában mutatkozni a
hölgyvilág álmaiban; hitt, remélt, szeretett... Azt hitte, hogy szerelmi
kalandocskákból lehet összeállítani egy élettörténetet, mint akár a múlt
században, holott az élet hallatlanul megkomolyodott.
Ebben a percben megjelent
Szellő Szilvia az alkonyatban, és már méltatott alakjában a temetőn
akart keresztülhaladni, hogy a tánc utcájából a kötelességteljesítés, a
"rideg otthonokkal" teli utcába menjen. A tánciskolából és
fürdőből mindig felhevülten jönnek vissza a mindennapi életbe a
nők. Szellő Szilvia egy folyammérnökségi fiatalemberrel táncolta az
estén a rókatáncot, és tánc után a fiatalember megmutatta azokat az
amatőr-fényképeket, amelyeket egy barátja készített a Kevély-hegyi
turistakirándulás alkalmából... "Vasárnap turistakirándulásra megyünk a
Bandával. Remélem, velünk jön, Szilvia? Majd én leszek a partnere. És újra
fotografálunk." Nem mondott többet a folyammérnökségi fiatalember...
Szindbád, amidőn a temetőben Szellő Szilvia mellé csatlakozott,
mégis azt vette észre, hogy a leánnyal valami "változás" történt.
Szilvia szórakozottan hallgatta a tervezett végrendelkezést, a gondolatai láthatólag
másfelé jártak (a tervezett kiránduláson és a tervbe vett turistapartneren),
csak odavetőleg kérdezte, hogy mit is jelentenek azok a "kint
levő követelések", amelyeket Szindbád halála esetén, nagylelkűen
ugyancsak Szellő Szilviának hagyományozott? - Gyermekem, ez nagyon csinos
összeg! - mond komolyan Szindbád, és levette csíptetőjét, amely mindig
piros nyomot hagyott az orrán, ugyanezért csak addig használta, amíg
feltétlenül szüksége volt rá.
Szellő Szilvia cifra
kis cipőjét nézegette, amelyben még remegett a tánctól elábrándozott lába,
mintha a zene hangjai nem távoztak volna el bokájából és sarkából.
Szellő Szilvia nem is
tudta, hogy milyen nagy hibát követett el, midőn nem csókolta meg
Szindbádot (azon a helyen, ahol vörhenyes barnán, mint egy angol lordé:
növekedett volna a szakáll, ha erre Szindbád alkalmat adott volna), nem
csókolta meg Szindbád jótékony kezét, amely a harmadik kerületnek abban a
részében, ahol Fővárosi Gázművek már nem világítanak: mindig
pártfogóan simogatta a leányka hajszálait. Szellő Szilvia eltűnt az
Öregasszonyok házában, és a folyammérnökség egyik tisztviselőjére gondolva
töltötte estéjét.
3
- A regényíró királynét is Szilviának hívják, de ebben a lányban semmi sincs
egy regényírónőből, se egy királynőből, pedig bizonyosan
Carmen-Sylva kedvéért keresztelték Szilviának, amikor ez a név az egész világon
divatba jött - mond Szindbád, midőn megrendülten, mint szerelmi csalódások
idején szokott kivert kutya, állástalan hivatalnok, tengeri viharban tönkrement
kereskedő módjára, foglalkozás nélkül ballagott a Bánat utcában, ahol a
kenőasszonyok laknak. Régi ember volt, és mindenféle nyavalya ellen, így a
szerelmi csalódások ellen is, kenőasszonnyal gyógyíttatta magát. Mialatt a
kenőasszony dörzsölgette fájós, a sok mendegéléstől fáradt térdét,
Szindbád felnyögött:
- Megváltoztatom a végrendeletem. Ancengrubernénak hagyom javaim tekintélyes
részét.
Miután éppen Ancengrubernénak hívták a gyógyítással foglalkozó asszonyságot.
[1933]
|