|
Ez az ember rendszerint azzal kezdte az álmát, hogy az erdőben
elfűrészelte a fák derekát, hogy azok majd agyonüssék a jámbor utazót, aki
a rablók bunkója elől megmenekült.
Nappal aztán az emberünk kiszaladt az erdőbe, és bocsánatot kért a
fáktól. De azok szomorúan néztek rá - mit sem ért a bocsánatkérés, miután már
egyszer elfűrészelték őket.
Ez az ember álmában mindig verte az állatokat, vasvilla nyelével a jámbor
barmokat, amelyek bőgtek a fájdalomtól, a szíjostorral a szegény lovakat,
amelyek keservesen rángatták kötőfékjeiket, de bántalmazta még a fiatal
ebeket is, amelyek pedig a kutyák szokása szerint hízelkedve húzódtak
lábaihoz... És ha elérhette a galambok dúcait, akkor kitépdeste e szelíd
madarak tollait.
Emberünk alig várta, hogy a verebek megszólaljanak, amelyek csiripelésükkel
mindig azt szokták megbeszélni, hogy mi történt az éjjel. Bizonyára tudták ezek
a koránkelő madarak, hogy emberünk hány állatot pusztított el az éjszaka,
és ezért lármáztak. Mit tehetett a szegény, álmában elfáradt ember? Elment a
gyapjas kosokhoz, és megvakargatta a tavaszi szarvuk tövét, mert tudta, hogy ez
jólesik nekik. Elment a tehénkékhez, és friss sarjút vitt nekik ajándékba. De
az állatok szeme továbbra is szomorú maradt.
Ez az ember még mást is csinált álmában: rablókkal cimboráskodott, segített
nekik a pecsenyéjük forgatásánál, hamispénzverők odúiban tanyázott, és
mindenben helyeselt e sötétképű embereknek, akasztásoknál segédkezett a
hóhérnak, és még akkor sem rendült meg, amikor azt vette volna észre, hogy az
akasztásra ítélt ember nem más, mint a legjobb barátja; haldoklók feje alól
rángatta ki a párnát, pedig a haldoklóban éppen öreg édesanyját ismerte fel:
gyermekeket dobott bele a Dunába, és nem törődött keserves sikoltásukkal.
Végül aztán mindig felakasztotta magát, hogy fuldokolva ébredt fel.
Emberünk nappal hiába ment el bocsánatot kérni az akasztófadombhoz: a szél
ott most is keservesen sóhajtozott, mint akárcsak az éj óráiban. Hiába ügyelt
arra, hogy valahogy ne kerüljön erszényébe ólomból öntött tallér, sem pedig
karimáján körülreszelt arany: - nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy
álmában hamispénzverőkkel cimboráskodott. Legjobb barátját pedig megölelte
és megcsókolta, amikor találkozott vele. De hiába volt a sírás, a legjobb barát
csak szomorúan nézett rá, mintha tudta volna, hogy álmában őt
felakasztották.
Az álmok pedig mind gyötrelmesebbek lettek... Például sohasem emberünket
kergették álmában a zsiványok és vadállatok, mint ez a jó emberekkel történni
szokott, hanem emberünk kergetett hosszú husánggal olyanokat, akik az égő
házból menekültek. Nyulakat üldözött, amelyeket aztán széjjeltépett, hogy véres
lett mind a két keze, mint a vérrel foglalkozó embereké. Virágzó fákról tépte
le a taréjat, mint valami szörnyű fanyüvő, mint valami medve...
Hiába vetett pénzt a táncoló medvének, nem tudta elfelejteni azokat a fákat,
amelyekről ő húzta le a ruhát.
Mikor emberünk már nem tudott hova lenni az álmai rettenetességei elől,
felkereste azt az Embert, aki álmok kitalálásával és megmagyarázásával
foglalkozott. Az álomfejtő végighallgatta emberünket, aztán így szólott
hozzá:
- Gyere el mához egy hétre hozzám. Addig majd gondolkozom álmod
jelentősége felett. Most erre az egy kérdésre felelj nekem: Sohasem
hallottál álmodban kiáltó vadludakról?
- Nem hallottam - felelt az ember, mert elhatározta, hogy igazat mond az
álomfejtőnek.
- Akkor tudom, hogy egy hét múlva el fogsz jönni. Semmi csalárdság,
kigondolás nincsen álmodban.
|