|
Szindbád ebben az időben a piros színeknek volt a barátja - így
szerette a piros abroszon vörös árnyékot vető bort és a kocsmáros ópiros
arcát, amely alkonyattal a naplemente színeit mutatta a csárda ablakánál. (A
piros abroszon felvillanó piros borról az volt a véleménye, hogy abban ama
boldogtalan utazók vérének a színei mutatkoznak, amely utazók szerelmi bánat
elfelejtése miatt járnak az országutakon - míg a bormérő arcának
pirosságát ama aranynak fényléséhez hasonlította, amely aranyakat azok a
habzsoló étvágyú és kedvű lovagok hagyták itt cserében a
felvilágosodásért, amelyet a kocsmáros borából merítettek - amikor is könnyedén
megfeledkezhettek különböző rablásaikról.)
Szindbád szerette a piros ruhás, ünnepélyes nagymiséket, amikor a papok
királyt koronáznak, valamint a kis csikók piros szemeit, amelyek akkor is
világítanak az istálló félhomályában, amikor a hanyag legény elfelejtette a
lámpát meggyújtani. (A piros misemondó-ruháknak azért volt barátja, mert ilyen
alkalmakkor rendszerint mennybeli muzsika szálldosott alá a karzatról, vegyítve
dörgő férfibasszusokkal, melyeknek hallatára a kalendáriumból azok a napok
jutottak eszébe, amelyek a Bika jegyével voltak megjelölve, és vegyítve
szoprán- és alt-énekesnők hangjaival, amely hangok hallatára megjavult Szindbád,
és könnyedén tiszta szerelembe esett szomszédnője iránt, ha az kecsesen,
őzike módjára mindig térdre ereszkedett, amikor odafent a karnagy
orgonájával, az oltárnál pedig a ministráló erre jelt adott... A kis csikók
pirosló szemét miért szerette Szindbád? Semmi másért, mint azért az édes
ábrándért, hogy a kis csikók valamikor paripává növekednek, amikor majd
repülni lehet hátukon ama erkélyes ablakok alá, amelyekből csak a
gyalogosokra szoktak mindenféle kellemetlen folyadékokat önteni, de korántsem
azokra, akik lóháton érkeznek... Ugyancsak ezek a kis csikók vonhatják
valamikor azt a nászhintót, amelyre élete folyamán a legtöbb férfi felülni
szeretne.)
Szindbád nagy kedvelője volt a piros reteknek, amelyet harsogó zöld
leveleivel helyeznek elébe a barátságos fogadókban, és kedvelte a
tűzgyűjtő rubintot a nők elefántcsont fehér kezén, valamint
a piros korállt a fülekben, amelyeket azért viselnek ott, hogy a szemek lángját
magukhoz szívják. (A piros retek ugyanis mindég ifjúságát vonta elébe a
megpókhálósodott függönyök mögül, mikor még fogai úgy ropogtatták a retek ízes
húsát, hogy attól irigykedni kezdtek a beteg emberek, és ugyancsak a piros
retken lévő hűvös, zöld uszály ama nők ruháit hozta
emlékezetébe, amely ruhák mindvégig csukottak és hidegek maradtak - sohase
pattantották le kapcsaikat a forróságuktól. A gyűrűket vajon mért
kedvelé? Azért, mert e rubintok mindig tagadhatatlanul bevallották neki azokat
az álmokat, amelyeket a nők oly titokban rejtegetnek magukban, hogy még a
dajkájuknak sem merik bevallani, akinek egyébként minden álmukat megfejtés
végett átadnak. Sz. ujjára húzta ezeket a rubintokat, és a gyűrűk
nyomban árulkodni kezdtek... Ilyenformán sok mindent megtudott hölgyeiről,
amit egyébként hiába kérdezett volna.)
...De mégis minden pirosság mellett legjobban szerette a vörös fát. A
szőlővenyigét.
Erre nézve pedig egyszer, midőn fiával a badacsonyi
szőlőhegyek között vándorolt volna, a következő történetet mondá
el:
- Akkoriban egy hölgy megbízásából a szőlőhegyek között vadásztam
kóbor kutyákra és más szőlőpusztítókra. Lovagias kötelességből
tettem ezt, semmi jutalmat nem fogadtam el, kivéve tán annyit, hogy esténkint
megkérjem arra a hölgyet, hogy bizonyos vallási nevelésben részesítsen. (Bár a
szentéletű jezsuita-atyáknál tanultam meg a böjtnapokat és a vívókard,
valamint az elme cseles vágásait - sok tekintetben elmaradottnak éreztem
magamat vallási tanulmányaimban: egy nő mindig többet tud a vallásról,
mint bármely civil férfi.)
- Igen, fiam, jól gondolod: ama emlékezetes diófa állott az udvar sarkában -
dehogyis állott, hanem uralkodott -, amilyen diófát azzal a messzilátó
szándékkal szoktak elültetni, hogy legyen valaki a háznál, aki a rajongásig
szeretett gyermekeket, az imádott unokákat a kellő időben, a rossz
gondolatok idején fejbe veregesse a lehulló gyümölcseivel. A diófa alatt
asztal, amelyen kártyát vetni vagy szent bibliát is szokás olvasgatni, amikor
elkövetkezik a hosszú őszi nap, de még nincs foga a napsugárnak. És a
kastélyt - mint általában minden házat ezen a környéken - bizonyos Esterházy
nevű úriember építette, hogy legyen helye meghúzódhatni a
vadlibavadászatok idején. Ám ez az Esterházy régen elszállott a vadludak útján
- most egy bizonyos Baranyai nevű kisasszony rendelkezett arról, hogy
mikor feküdjek le. Ugyancsak ő tartotta számon a kalendáriumban a böjtös
napokat, amit azt hiszem fejből is tudott volna. Figyelemmel kísérte a
hold, szél és az eső járását. Sőt még arra is volt ideje, hogy
szemügyre vegye árnyékomat a kert kavicsos útján, és árnyékomról megállapította,
hogy az idő kezd muladozni felettem. "Talán kisebb lett az
árnyékom?" - kérdeztem riadozva. "Nem - felelt ő -, inkább
nagyobbnak látszik, de csak holdsugárnál, napvilágnál nem nagyobb, mint a
vincelléremé, pedig az a porosz hadjáratot is végigszolgálta."
- Baranyai kisasszony ajándékozott meg azzal a venyige-bottal, amellyel
megtámaszkodhatom, ha elfáradtam a szőlőhegyen való járkálásban. Így
szólt, amikor a vörös botot átadta: "Ha gyermek korában ismerem vala,
bizonyára más hivatása lett volna ennek a venyige-vesszőnek. Úgy nézem, jó
uram, hogy kölyökkorába sok alkalmat adott a venyige használatára. Ha
öregségében ismerném: megint más jelentősége volna a venyigének. Öregember
már nem élhet meg tűzrakás nélkül, mert ez a mindennapi élete. Kiterjeszti
kezét a venyige piros lángja és keserű füstje felé: Megbékül életével,
leszámol elmúlt napjaival... Ha vándorlegény korában ajándékoznám meg a
venyige-bottal: ennek bizonyára az volna az értelme, hogy meguntam már
kuktálkodását a konyhám körül, valamint azt sem kedvelem, hogy éjszakánként
olyan lármát csap, mint az egér, amely mogyorókat kerget a padláson.
Vándorlegény korában azt jelentené a venyige, hogy fel is út, alá is út, menjen
tovább vándorolni barátom-uram."
- Erre én meglóbáltam kezemben a hatalmas venyige-pálcát, és azt kérdeztem
Baranyaitól: "Tekintettel arra, hogy sem kölyök, sem öregember nem vagyok,
de már a vándorlegénységről is leszoktam, mióta régi csillagomat, a
kocsmacsillagot új csillaggal cseréltem fel: kérdem tehát, hogy milyen jelentősége
van most a venyigebotnak?"
- Baranyai elgondolkozott: "Legyen barátságos kísértet a házamnál, aki
megvédelmez mindenféle rossz emberektől. Így például azoktól a férfiaktól
is, akik rossz szándékkal lépik át küszöbömet." Erre én tisztelegtem
botommal, miután megérteni véltem a kisasszony gondolatát.
- Rövid idő múlva
szükség is lett a venyigére.
- Ez pedig akkoriban
történt, amikor Baranyai kisasszony arról panaszkodott, hogy mindenféle piros
nadrágos, piros képű, lángoló megjelenésű férfiakat lát álmában.
Egyik piros nadrágos sarkantyúpengetéssel ugrik elő a kéményből - a
másik kövér ember, akin a pattanásig megfeszül a huszárruha, az ágy alól búvik
elő. A harmadik az ablaka alatt vonatja az éjjeli zenészeket, és különös
táncot lejt hozzá.
- Felelem neki erre:
"Ezek az álombeli jövevények valószínűleg azok a régi Esterházyak,
akik valaha itt mulatták magukat. Nem kell velük annyit sem törődni, mint
az őszi falevéllel." Baranyai kisasszony megforgatta a
karkötőjét: "Nem, ezek élő férfiak, akik valahol messzire reám
gondolnak, akik közül majd egyik bizonyosan eljön értem." - Amire én
szorosabbra fogtam botomat, de a bekövetkezendő eseményeken többé nem
segíthettem.
Ősz lett - már megint
az a végzetesen piros ősz -, a kóbor kutyák nem rágták le többé a
szőlőt, hivatalomnak lassan vége lett. És akkor egy éjszaka azt
álmodtam, hogy szép, hatalmas venyigepálcám átváltozott a kezemben. Átváltozott
pedig keresztes végű zarándokbottá, amellyel a jámbor búcsújárók, a
búcsúvezérek róják kezükben az országutakat. Mire álmomat fejtegetném magamban:
máris kiderült a különös álom jelentősége. Baranyai kisasszony egyikével
ama pirosnadrágos kísérteteknek, az éjszaka megugrott a háztól. Engem pedig
zarándokútra küldött boldogtalan szerelmemmel.
|