|
Azon az estén álarcos-bál volt a
Francia kastélyban.
Szindbád, aki a régi, ábrándos és
regényeskedő felvidéki városban gyakran elutazgatott régi házakhoz, régi
barátokhoz és régi órákhoz, az álarcos-bálon fekete selyem papi öltönyben
jelent meg, mert ebben az öltözetben még jobban tetszelgett magának, mint a
középkori zsoldos-vezér pazar bivalybőreiben. Fehér kesztyűt húzott,
és lángpiros selyemmel fedte be az arcát, csatos abbécipőit már a tánchoz
nyújtogatta, amikor egy szevillai asszony marabulegyezőjével megérintette
a vállát.
- Szeretnék önnel beszélni,
Szindbád.
Szindbád végignézett a szevillai
menyecskén. Nem ismerte meg, tehát még inkább csodálkozott, hogy amaz teljes
biztonsággal fölismerte. A hang kellemesen csendült a fekete álarc alól, az áll
gömbölyű volt, szép szavakra és hosszú csókokra való gördülékenység
látszott a szájról, és a csipkekendő romantikus hanyagsággal volt a
vállakra vetve.
- Mit parancsol? - kérdezte
Szindbád az oszlopok mögött. - Miben lehetek szolgálatára, asszonyom?
A szevillai asszony nemes, kicsi
füle mellé nyúlt, és meglazította a selyem álarc egyik oldalát. Az álarcot
félrevonta, és Szindbádra egy komoly, harmatos, elszánt arcocska nézett
gyermekes bizalmassággal. Az arcocska olyan üde és kellemetes volt, mint a múlt
századbeli hercegek vagy lordok feleségeinek arcképei az aranyozott
bőrtokban, amelyet az urak a szívükre tettek, midőn a császárral vagy
ellene hadba mentek. A régi, arisztokratikus városkában, a divatját múlt, ódon
hangulatú álarcos-bálon mást is megigézett volna e kedves arc, nem csupán
Szindbádot, aki fiatalabb éveiben nagyon szerette magát megigéztetni. A zene
nyomban finoman és messziről zengett, és tompán hangzott az ablakok mögött
látható folyó jégzajlása. Szindbád közelebb hajolt az asszonyhoz, mint egy
illatos ritka virághoz.
- Rendelkezzen velem, asszonyom -
ismételte, és mélyen meghajtotta a fejét.
- Ön még mindig nem ismer engem,
mert hiszen nem ismerhet felelt halkan az asszony, és az álarcot
visszaigazította arcára. Én gyakran láttam önt házunk ablakából, amint ebben a
városban barátaival vagy barátnőivel sétált. A város kicsiny, a korzón
nyomban észreveszik az idegent. Bár mi sehová sem járunk, de mindent tudunk
odahaza. Így például azt is megtudtuk, hogy ön ismét e városkában van, ahol
előkelő és kevésbé előkelő barátaival mulatozni fog a mai
álarcos-bálon. Öltönye...
- Rendben van, asszonyom, ha
szabad így neveznem?
- Igen, asszony vagyok, habár a
férjem elhagyott.
- Azt hiszem, a nevét is
megmondhatja, hisz holnapra úgyis megtudnám.
- Megmondom. Pálházi Ferencné
vagyok. A keresztnevem Georgina.
- A Pálházi nevet ismerem.
Előkelő úr, régebben gárdatiszt e névnek viselője. Híres
párbajok és kaszinói mulatságok jutnak eszembe...
- Valóban, a férjem
tetőtől talpig gavallér, ugyanaz, akire ön gondol. És a mai éjszakán
mégis oly merényletre gondol, amelynek megakadályozásához az ön segítségére van
szükségem, Szindbád úr.
- Asszonyom, velem rendelkezhet.
- Nos, uram, arról van szó, hogy
férjem, akitől már régebben törvényesen elváltam, ma éjszaka akarja
elrabolni nálam levő ötesztendős fiacskánkat. Egy börtönviselt,
mindenre elszánt ember, bizonyos Sármai társaságában itt van az álarcos-bálon.
Ha jelentéseink nem csalnak, Sármai a nagy francia király lovagjának van
öltözve, míg Pálházi remekbe öntött alakját bő bohóc jelmez födi el. Mi a
Francia kastély szomszédságában lakunk. Az utca, a környék ez éjjelen az
álarcos-bál vigalmától hangzik. Éjfélkor Sármai föllép az erkélyre, az ajtóhoz
már megvan a kulcsa, a hálószobában egyedül alszik a fiacskám, mert én a bálon
vagyok, a német nevelőnő a házmesternél farsangi fánkot eszik...
Szindbád meglepett mozdulatot
tett.
- A rendőrségre óhajtja
figyelmemet fölhívni? Nem tehetem férjem és gyermekem neve miatt. Barátaim?
Nemigen vannak barátaim, öreg háziorvosunkon és Klein bácsin, a bérlőmön
kívül, nem érintkezem az emberekkel. Sem én, sem Mariett, férjem első
felesége, aki mostanában szintén velünk lakik anyám házában.
- És pontos értesülései? - kérdé
Szindbád. - Például rólam vagy Pálházi szándékáról?
- Igaz, hogy emberi kéz útján jut
hozzám, de azt a kezet nem használhatom. Mielőtt eltökéltem volna magam
arra, hogy Sármait az erkélyen lepuffantom, önnel óhajtottam beszélni, akit már
régen ismerek, amint furcsa barátaival a Francia kastélyban iddogál.
Szindbád jó darabig nézett
gondolatokba merülve a szevillai asszonyra. Maga sem tudta, hogy min
csodálkozik jobban. Az asszony nyugodt, finom szépségén vagy az előadott
dolgok rendkívüliségén. Egy regényes helyzet kellős közepén találta magát,
amilyen helyzetek után gyakorta vágyakozott, amint kényelmes karosszékében
szivarját szívta, vagy a kora tavaszi délutánt szemlélte a téliesen elzárt
erkély ablakai mögül. A fantáziabeli vitorlás, amelyen annyi nagy vizet és szép
kikötőt behajózott idáig, mindig csak arra vette útját, amerre Szindbád
keze a kormányrudat fordította. Nőkhöz és férfiakhoz utazott, akiket
szeretett; tájakon szállott végig, ahol a régi fogadók mintha egytől egyig
a Györgyhöz volnának címezve, mint az angol regényekben, és a hófödte
mezőn még a nyulak és rókák nyomai is jól ismertek voltak Szindbád úr
előtt. Az ablakok, amelyek előtt elsétálgatott, már régen kinyíltak,
midőn halkan megkopogtatta őket, és az öreg szolgálóasszony köténye
alá rejtett lámpással kísérte be ismeretlen udvarokon végig, ismeretlen házba.
Így élt Szindbád regényeiben. És most egyszerre egy kalandos, furcsa helyzet
teremtődött előtte, anélkül, hogy egyetlenegyszer elsétált volna az
ablak alatt...
A szevillai asszony
türelmetlen mozdulatot tett.
- Igaz, hogy még messze van
éjfél, ám előre akarom elhatározni magam, nem az utolsó percben.
A zene most élénkebben
hangzott, és karzatán a karnagy lebegve vezényelte a lágy mazurt. Az oszlopok
között, a homályos nagy csillár antik fénye alatt az álarcos párok tarka lepkék
módjára szökdécseltek. Mint vadrózsabokor a szélben, repkedett halovány ruhája
egy rövid szoknyás, finom lábú nőcskének, lakk csizmájában a gárdista, hajporos
parókája alatt izzadva tartotta magát a tánczene ütemeihez, míg egy fehér
ruhás, piros gombos bohóc nagy rivalgással aranyabroncsot kergetett végig a
báli termen.
Az ablakokra az éjjeli
havazás fehér prémje rakódott, és nem messzire innen a folyó, amely most tartja
csatáját a régi híd álmos oszlopaival.
- Parancsolja, hogy velem
találkozzék Sármai az ön hálószobájában? - kérdezte Szindbád megfontoltan,
nyugodtan.
Georgina heves mozdulatot
tett.
- Uram, azt kezdem hinni,
hogy tévedtem önben!
- Önnek nem kell ott
lennie, maradjon a bálban.
- Ez nem lehetséges. Öreg
házmesterünkön kívül csupa nők lakjuk anyám házát. Ön nem léphet be
éjszaka abba a házba.
- Ha csak nem az erkély
ablakán át, mint később Sármai, a betörő - mondta csendesen Szindbád.
- A különbség csak az lenne, hogy kegyed maga nyitna ajtót, nem kellene
álkulcsot használni.
Georgina lehajtotta a
fejét, és finom, félkesztyűs kezével csipkekendőjét morzsolta.
- Az nem lehet, hogy önt
nálam találja valaki. Férjem megtudná a dolgot, és én nagyon röstellném
előtte. Habár bizonyos vagyok, hogy Pálházi nem merészelne rosszat
gondolni.
- Hiszen már régen elváltak
egymástól.
- Az mindegy! - felelte
határozottan Georgina. - Annyira sohasem válhatunk el egymástól, hogy éjnek
idején más férfiút fogadjak a lakásomon, mikor őt magát sem fogadom.
Szindbádnak megvillant a
szeme. - Már többször megkísérelte a bejutást önhöz? - kérdezte hirtelen.
Georgina elmélázott.
- Azt hiszem, többször. De
mióta Mariett nálunk lakik, azóta jól viseli magát, és többé nem hordja a
cigánybandát sem az ablakaim alá. Mariett sokkal szigorúbb nő, mint én.
Neveletlenséget nem tud megbocsátani. Nem is mertem Mariettnek Pálházi mai
tervét elmondani. Gondoltam, csendben megakadályozom gyermekem elrablását, és
Mariett sohasem lesz kénytelen megtudni, hogy mi történt éjszaka a ház másik
részében.
Szindbád érdeklődéssel
figyelte az asszonyt. Előkelősége, finomsága, gyermekes naivsága már
az első percekben megindította. És a kaland mindamellett elég
veszedelmesnek is látszott, hogy az ember komolyan meggondolja a dolgot.
- Az idő múlik - szólt
csendesen, gyöngéden Szindbád az asszonyhoz -, el kell tökélnie, hogyan fogadja
a betörőt házában.
- Lelövöm. És ha nem találom?... Vagy ha eltalálom? Botrány, lárma,
rendőrség, újságírók Pestről, és egész nyugodalmas életünknek
egyszerre vége van - mondta szinte kétségbeesve az asszony.
- Talán figyelmeztetni kellene a férjét, hogy a terve nincsen már titokban,
tehát magától elállana szándékától?
- Az sem tehető. Pálházinak nem szabad megtudnia azt soha, hogy egy
bizonyos kéz útján nekünk tudomásunk van minden lépéséről.
- Nehéz dolog.
- A gyermek is maholnap felnő, férfias nevelésre leend szüksége; lehet,
hogy igaza van Pálházinak, midőn hatalmába akarja keríteni Gyurkát -
mormogta töprengve az álarcos asszony. - Talán a gyermek érdekei ellen vétek,
midőn elrablását megakadályozom.
- Merész lépés Pálházitól...
- Nagyon szereti a fiát, és félti Mariett gyűlöletétől, holott
Mariett valóban szereti a mi gyermekünket.
- Tehát? Az erkélyen várjam talán be Sármait? - kérdezte Szindbád.
- Az sem lehetséges... Hogyan kerülhet ön az én erkélyemre tudtom és
beleegyezésem nélkül. Pálházi joggal lehetne féltékeny, és bánkódna miattam.
- Hiszen már régen elváltak!
- Az mindegy - ismételte erélyesen az asszony. - Mariettől is elvált,
és sohasem felejtették el egymást. Mariett büszke arra, hogy az én uram
felesége volt.
Szindbád a kezébe vette az asszony kis kezét, amely olyan gyöngéd és finom
volt, mint a messzi délről vattában megérkezett virág.
- Mindent megteszek önért, asszonyom. Ne féljen, nem fogom kompromittálni.
Georgina hangja megremegett
a nyájas szavakra.
- Tehát kérem, én azt
gondolnám, hogy ön éjfélkor ott sétálgatna véletlenül az erkélyem alatt, a
folyó mellett. A házunk előtt kert van, és a vasrácsok elég magasak
volnának másnak, de nem Sármainak. Kérem, csak véletlenül... Megtalálja a
házat?
- Amint én ezt a várost
ismerem, a ház, amelyben kegyed lakik, hármasfödelű, sárga ház, amilyent a
múlt század elején építettek a franciák.
- A kapun címer van, három
sassal és nyílvesszővel.
- Régi jegenyefák állnak az
ablak előtt.
- És samoá-függönyök az
erkélyen. Tehát ott lesz, pontban éjfélkor. Lehet, hogy látni fog.
Szindbád megcsókolta a
drága kezet.
- Kérem. Mindenesetre
boldogabb leszek, ha jelt ád, hogy ébren van, és esetleg reám is gondol.
- Én már akkor is gondoltam
önre, midőn maga még azt sem tudta, hogy én a világon vagyok - felelte
csendesen, elkomolyodva a szevillai asszony, aztán könnyű
kendőcskéjét összekapta, és kisuhant a báli teremből.
Szindbád a mennyezetre
bámult, ahol pufók reneszánsz angyalok kergetőztek a megbarnult
falfestményen.
|