|
- Az első igazi kaland
- dünnyögte Szindbád, a csodahajós, amint éjféltájban elhagyta a Francia
kastélyt, és farkasbundában az ismeretlen ház felé ballagott. - Éppen háromszáz
esztendeig kellett várnom erre az órára.
Így dörmögött Szindbád a
bundagallér mögött, mert az ismeretlen nő szépsége, bája, gyöngédsége
(amelyet Szindbád már magában barackvirágszínűnek látott) határozottan
fölizgatta. A csodahajós - hiszen ismerjük - végigkalandozott ezeregy éjszakát;
utazott aranyozott gálya bíbor vitorlái alatt, de mendegélt gyalog, porosan,
esetleg éhesen az országúton; nőket hódított meg, kik nem akartak meghódolni;
a torony ablakából az alant fekvő polgárházak titkait kémlelte, és egy
szoknyafodor után elment a hegyekbe. És bár ennyit tapasztalt, látott
Szindbádunk, a farsangi éjszakán komoly megilletődéssel szedte hosszú
lábait a Francia kastély környékén - egyetemi hallgató volt ismét Oxfordban, a
Themzén evezett, és egy londoni színésznőbe volt szerelmes, miss
Toterhaybe. És hetenkint Londonba utazott.
A házat csakhamar
megtalálta a Francia kastély háta mögött, a folyópart közelében. Régi urasági
ház volt, amelyben bizonyosan volt valahol egy széles, aranyozott lábú ágy,
amelyben a családi hagyományok szerint egyszer Mária Terézia aludt.
A ház most sötét volt, és
egyenletes, nyomtalan hóréteg borította a kertecskét a ház előtt. A három
jegenyefa olyan szikáron állott helyén, mint sovány jezsuita páterek. A
gömbölyű erkély samoá-függönyei habosan borították a jégvirágos ablakot.
Szindbád már jó darab
idő óta sétált a ház körül, a merénylőknek nyomuk sem volt. Ha a
folyó nem beszélgetett volna a háta mögött a befödött híd régen ismert
pilléreivel, akkor valóban elunhatta volna Szindbád az éjszakai sétát. Ám a
folyó fáradhatatlanul hozta hátán a jégtáblákat, és olimpusi makacssággal
csapkodta a híd lábaihoz.
A Francia kastély báli
termének hátulsó ablakai idáig látszottak, és néha elsuhantak a párok az
ablakok mögött.
Egy-egy színfolt a
jégvirágos üveg mögött, egy cseppnyi rózsaszín egy női arcról vagy
nyakról; egy elsuhanó hajbodor, kipödrött bajusz és egy szegletes férfifej: ez
volt a bál innen az utcáról, amely bál már hónapokkal előbb izgalomban
tartotta Magyarországnak egy jó részét.
A régi vigadóház széles
oszlopaival, lapos, messzeálló fedelével (hol a vásárt tartották esős
időben) olyan közömbösen hunyorgatott kivilágított ablakaival, mint egy
vén éjszakázó, aki vacsora után feketekávéját mindennap táncos helyen
fogyasztja el.
Távolabb régi házak, ódon
kertek füleltek a folyó hátán történő eseményekre, egy udvari épületen
hangos csendüléssel ütött az óra tizenkettőt. Szindbádnak olyant dobbant a
szíve, mint bármely regényhősé.
Messziről halk
csilingeléssel szán közelgett. Ernyős szán volt, ruganyos talppal,
amilyenen falusi uraságok egymás látogatására szoktak járni vagy hetivásárkor a
városba, amikor a Francia kastély előtt egész éjszaka vár a szán, és benne
búskomor lovak.
A szán hirtelen megállott,
és az ernyő alól magas, megtermett férfiú lépett ki. Hosszú bundája alól
kinyúlott vékony kardjának vége, valamint harisnyás lába, csatos
félcipője. A fején tollas barett, és a kezében kis táska. A szánból valaki
megszólalt, a házra mutatott, amely csöndesen látszott aludni a samoá-függönyök
mögött, holott bizonyára halálos aggodalom némítja ott a szíveket.
A nagytermetű férfiú
ügyet sem vetett Szindbádra, aki pedig a félhomályból az út közepéig lépett
előre. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát cselekedné, átvetette magát
a kerítésen, amelynek hegyein most kis hósüvegek helyettesítették nyári napok
aranyozását. A látogató nemcsak tornászi ügyességét bizonyította be, hanem
csakhamar mint mechanikus is vizsgát tett. A kis táskából előszedett
szerszámokkal úgy kezdett dolgozni az erkélyajtón, amint a harkály kopog az
erdő mélyén. Az erkélyajtó föltárult.
Szindbád akkor háromszor a
levegőbe lőtt.
A lövöldözés láthatólag nem
tetszett az erkély körül szorgalmaskodó férfiúnak, mert abbahagyta munkáját, a
kerítéshez visszatért. A szánban a hórihorgas lovak nyugtalankodva kapkodták
hegyes fejüket, és a szánban ülő férfiú keményen meghúzta a gyeplőt,
mialatt halkan egy bizonyos szentet emlegetett.
- Valami baj van? - kérdezte
a kerítés mögüli férfiú a szánkást.
- Úgy látom, valaki
megzavarja a dolgot, Benedek. Hagyjuk máskorra. A szomszédban most világosság
támadt, hangokat hallok.
- Kár, mert már a nehezebb
részén túl vagyok, furfangos angol lakat volt az ajtóra erősítve.
- Most már a fogadó
felől is jönnek. Jöjjön, Benedek, mert itt hagyom.
Az emígy biztatott férfi
egyetlen ugrással átvetette magát a kerítésen, majd a szánban termett, és a
pompás lovak állóhelyükből hosszú ügetésbe ugrottak. A szán kísérteties
gyorsasággal tűnt el a folyópart kanyarulatánál.
Amint a szán elsuhant, a
néma és alvó házban is gyönge világosság támadt. A félig nyitott erkélyajtót
egy fehér kéz bezárta csöndesen, a függöny egy kissé félrehúzódott. Szindbád
mozdulatlanul állott a havas országút közepén.
Aztán csakhamar elaludt a
gyönge fény a függönyök mögött. Ismét csendesség lett.
A folyó konok hűséggel
csapkodta a jégfejszékkel a régi híd lábait.
Szindbád egy másodpercig
arra gondolt, hogy hivatásának immár rendes ember módjára eleget tett, akár el
is utazhatik a hajnalban átjáró expresszvonattal a városból, midőn
húzni-vonni kezdte valamely benső érzés a ház felé. Már ölnyi mélységben
is feküdt a befagyott folyó vizében, elsüvöltött füle mellett a pisztolygolyó,
és két szeme közé, szinte tudományos biztonsággal fúródott egy alkalommal a
francia úr tőre, tehát nem tudta otthagyni a lakat nélküli erkélyajtót,
sem a kertet, amelynek haván mély nyomait már úgyis ott hagyta imént a derék
Benedek úr. Mert a táj elcsendesedett, a szánkó messze járt, és a világosság is
elaludt a finom régi házban.
Ifjú korában ügyesen
mozgott a kötélhintán a magasban, egy hajporos, nefelejcskék szemű
lovarművésznő kedvéért félesztendeig utazott együtt a
Variante-cirkusszal. A kerítésen átkelni könnyű föladat volt számára, és
ujjnyomásra az erkélyajtó is csendben kitárult. Egy másodperc múlva
délinövényekkel megrakott erkélyen találta magát, azután finom lakószobákban
szokásos könnyű illat lengett arca körül. A kályhából a hamvadó parázs
olyanformán világított, mint egy vadállat szeme.
Midőn a szoba közepére
ért volna, mialatt a bútorokat tapogatta, hirtelen fölgyulladt a mennyezeten
egy antik csillár villamos lámpája. A megvilágosodott szobában az ajtó mellett
Georgina állott, a kezében lövésre emelt fényes kis pisztoly, a szevillai
nő ruhája helyett immár puha, halavány rózsaszínű pongyola fedte a
közepesnél valamivel kisebb termetét. A szívalakú arcocska fehéren tündökölt, a
harmatos szempár elszánt komolysággal szegeződött a pisztoly csövével
együtt Szindbádra. - Távozzon!
- Szeretem, Georgina -
felelte egyszerűen Szindbád, és nyugodtan a pisztolycsőbe nézett.
- Ezt máskor is
megmondhatta volna - felelte az asszony. - Valóban nem tételeztem föl
önről ezt az elbizakodottságot. Lármát csapok, és elfogatom önt mint
betörőt.
- Megteheti - felelt
Szindbád igen nyugodtan, mert az asszony hangjában megcsendült a félelem, a
megindultság, finoman, mint régi aranypénzek hangjában a hamiskás velencei
arany pengése. - Látni akartam magát még ma, a kezét megcsókolni, aztán tovább
utazni, hogy többé sohase lásson.
- Ezért tette kockára az
életét? - kérdezte kissé megkönnyebbülve a szorongó asszony, és kezében remegni
kezdett a pisztoly.
- Mit ér az egész élet, ha
egyszerre céltalannak és üresnek kezdjük látni? - rnondá halkan, ábrándosan
Szindbád. - Az én életem már elvégeztetett ma este, midőn magát megláttam,
Georgina, és hangja szívemre szállott, mint rózsaszínű felleg. Vonatra
ülök, messzire utazom, de magát többé már úgysem felejthetem el. Élni fogok
talán, de örökös vágyakozásban, álmodozásban, és minden gondolatom ezután csak
maga körül borong, mint a szent dervisé Mekka mecsetje körül. Kegyed szerelmes,
boldog-boldogtalan férfiúvá tett egyszerre, holott azt hittem, hogy szívem már
halott, mint a tél fagyában megdermedt madár az erdő havában. Szeretem
magát, csupán ennyit akartam mondani. És most már el is megyek.
Szindbád mélyen meghajolva
hátrált.
Midőn az erkélyig ért,
fölemelte a tekintetét.
- Haragszik rám?
Az asszony mozdulatlanul,
elfehéredve állott helyén.
- Nyújtsa a kezét, és
mondja, hogy nem haragszik - szólott esdeklő hangon Szindbád. - Adjon egy
virágot a hajából, egy mosolyt, és én eltűnök nyomtalanul, hogy soha többé
alkalmatlanságára ne legyek.
Az asszony erre lágy, de
vonakodó lépésekkel közeledett. A pisztolyt leeresztette, és bal kezét, amelyen
a karikagyűrű mellett egy régi, zöldszínű ékkő ragyogott,
csendesen Szindbádnak nyújtotta.
- Nem haragszom - mondta
halkan.
Szindbád megcsókolta a kis
kezet, amelynél drágább most nem volt semmi előtte a földön.
- Isten önnel, Szindbád -
szólott Georgina. - Ha a véletlen is úgy akarja, akkor még látni fog.
Szindbád szótlanul
meghajolt, és aztán gyorsan lekúszott az erkélytől.
Később visszanézett az
elsötétedett régi urasági házra, és feje körül, mint a zajló Dunán a jégsirályok,
úgy röpködtek az ábrándos gondolatok.
|