|
A Francia kastély piac
felőli oldalán volt a színház bejárata. Egy bőkezű, régen
meghalt gróf alapítványából tartották itt a színészetet, mert a színház alig
jövedelmezett valamit. Magyarországon a vasúti fővonalak mentén az emberek
bizonyos távirati stílusban élnek. A "gyorssal" estére Pestre, vagy
Bécsbe "szaladnak" - a szegény színészek még nem tudtak a legújabb
darabok felől, midőn azt már csaknem az egész város megnézte Pesten.
A nemes gróf, akinek címere sok mindenfelé volt látható a Francia kastélyban, a
kettősfarkú oroszlán a vörös medvével, amint kőbe vésetten a színház
előcsarnokában álldogált, szomorúan tapasztalhatta, hogy a látogatók száma
évről évre megfogyatkozik. Az igazgató mélabúsan sétálgatott a hátulsó
bejárat körül, ahol a régi színlapok csaknem falvastagnyira fedték a
tölgyfakaput.
Narancshéj, hervadt virág,
cifra cukorkás dobozok hevertek itt a földön, a színésznők vígan
szaladgáltak föl a kopott grádicson öltözőikbe, míg Rápolti, a színházi
szolga sört hordott a folyóparti Vörös békából, ahol tudvalevőleg többször
csapolnak naponként. Az őszfejű igazgató lelkes Shakespeare-imádó
volt, és szerette Hamletet, Leart, Coriolánt, de miután a drámai
előadásokra még a rendes bérlők sem váltották meg jegyeiket,
kénytelen volt elvei és meggyőződése ellenére az operett múzsájának
áldozni. Miközben kedvetlenül fordított hátat a színpadnak, Szirovka, a karmester
esténként elfoglalta helyét a zenekarban, amelyet a katonabanda néhány tagja
egészített ki, míg Szentlőrinczi, a drámai hős hétszámra nem mozdult
ki a Vörös békából. Az igazgató neje - egykor hírneves csillag a vidéki
drámában - elhízott, és befőttes üvegeket kötözgetett, míg Szalánczi
kisasszony napról napra énekelt az operettekben, és némi tiszteletnek örvendett
a városban.
Szindbád természetesen
jóbarátságban volt a színészekkel, mert mindig szerette a vidéken csavargó
múzsát, és Szentlőrinczivel a régi szép klasszikus darabok fölött együtt
búslakodott a Békában, de estére megjelent Szalánczi kisasszony
öltözőjében is, ahol mindig volt egy bókja, egy szál virágja a kisasszony
számára, aki a színpadról kellemetes jelenség volt. Közelről kissé
himlőhelyes volt az arca, és szép szeme körül hajszálait már elhelyezte a
hervadás. De finom, jóízlésű teremtés volt, aki sohasem vattázta
túlságosan a trikót, bár ezt az első sorban ülő látogatók a helybeli
színésznőktől megkövetelték. Edit - mert hiszen így hívták - otthon
főzött, és az utcákon alázatosan, fekete kalapkájában csöndesen bólingatva
ismerőseinek, sietett végig a városon, és sohasem hordott
föltűnőbb ruhát, mint bármely úriasszony a városban. Barna haja
sohasem volt boglyas, de a nagyszabású frizurát sem kedvelte. Könnyű kis
fátyolt kötött arca elé, amelyet azonban olyan bájosan helyezett el, hogy a
városi nők ezt mondták: "Edit mégiscsak színésznő!" Editnek
tudniillik sok barátja és még több barátnője volt a városban, mert hírneve
kifogástalan volt. Az őszfejű direktor azon furcsa, régimódi emberek
közé tartozott, aki ezredes módjára őrködik tisztjei hírnevére. Adósságot,
botrányt és egyéb könnyelműségeket nem követhettek el nála a tagok. A
színészek az úri kaszinóba jártak biliárdozni, és néha párbajoztak. A nők
otthon ültek, vagy látogatóba jártak az úri házakhoz, amelyek egytől egyig
nyitva voltak számukra.
Egy este azt kérdezte
Szindbád az öltözőben Szalánczi kisasszonytól:
- Edit maga jár biztosan
Pálháziékhoz is, abba a folyóparton levő ócska házba?
- Igen, barátnőim a
hölgyek. Néhanapján a hatos számú páholyban szoktak ülni, de előbb
információt kérnek a darabról.
Szindbád nevetett.
- Sajátságos nők, úgy
élnek, mint a középkorban, talán még elpirulnak a kövér Bunkói tréfáin is?
- A mi komikusunkat nem
tartják elsőrangú erőnek. A karzatnak játszik, mint már többfelé a
városban hallottam. Persze, mert csak a karzaton vannak többnyire emberek.
- Szeretnék egyet-mást
hallani a Pálházi hölgyekről - kérte Szindbád a színésznőt.
- Most nem érek rá, mert
végig a felvonáson dolgom van. Ellenben a másodikban van egy kis időm,
hisz tudja, a "Madarász" megy.
A Postás Milka zöld
kalapját már a hajára tűzte, és az ügyelő másodszor nyitotta ki az
öltöző ajtaját. Kívülről csengve hangzott a zenekar gyors játéka, a
fölvonás megkezdődött.
A pirossal és arannyal
díszített nézőtér alig telt meg, a kedves kis színház mennyezetén szinte
elárvultan henteregtek a festett angyalok, és a súgólyukból erősen
hangzott a súgó hangja az üres szálában.
Szindbád önkéntelenül
körülnézett a páholysoron, amelyet a város előkelő hölgyei tartottak
megszállva. Idős patrícius asszonyok itt-ott egy rendjeles öreg úr ezüstös
feje. Egy páholyban három kipirult arcú fiatal leány, majd egy öreg grófnő
társalkodónőjével, továbbá a térparancsnok sovány és számos leányaival. A
polgármester egy finom fejű öreg uracska, frakkban és nőies,
gyöngyháznyelű látócsövét élénken forgatva jobbra-balra.
A hatos számú páholyban
pedig három hölgy, kissé hátrahúzódva a páholy függönyei mögé, de Szindbád
nyomban megismerte Georginát, bár most divatos nagy kalap volt rajta, amelyen a
hatalmas fehér strucctoll hátrahajlott, mintegy havas fényben tündökölve a
fekete bársonyon.
Látta-e Georgina
Szindbádot, amint helyét a második sorban elfoglalta, és alig
észrevehetőleg meghajolt a hatos számú páholy felé? A színházban, mint
mondám, igen kevesen voltak, és mindannyian hivatalos, szinte komoly
meggondoltsággal üldögéltek a látogatók, mint olyanok, akik nem mulatságból
vannak itt, hanem mert támogatni kell a szegény színészeket. A színpadon Szalánczi
kisasszony csaknem elcsúszott, midőn fiatalos fürgeséggel és pajkos
jókedvvel beugrott a kulisszák mögül, az énekes olyan buzgalommal fújta Ádám
dalát, mintha az élete függne a sikertől, és Szirovka, a szőke,
hosszúhajú karmester kézzel-lábbal, lebegve, féloldalra esve, majd hirtelen
kiegyenesedve, mint egy kötéltáncos dolgozott a karmesteri széken, míg a
nézőtéren az a régies szabású frakkba bújt, kigöndörített pofaszakállú
szemüveges úr és valamennyi társa arra gondolt, hogy mennyi terhet kell elviselni
a közpályán szereplő embereknek! A patrícius dámák szigorú tekintettel
mérték végig Szalánczi kisasszony toalettjét, nem találnak-e benne valami
kifogásolni valót? Nem, nem, a ruhácska meglehetősen avult volt, és a
fűzőscipőnek elég alacsony a sarka. Csak a szemével ne
kacsingatna annyiszor, vagy ezt talán a szerep írja elő? Mindenesetre
változtatni kell a szerepen, majd holnap, uzsonnánál megbeszélik ezt a
kisasszonnyal. A régi felvidéki városka lakosai, akik hetenkint többször is
Pestre vagy Bécsbe "szaladnak a gyorssal", hogy végiglumpolják az
éjszakát, megnézzék a balettet az operában, a táncosnőkkel poharat
koccintsanak az Olympia földalatti csarnokában, és hajnalban káposztalevest
egyenek az artista korcsmában, amely mulatságokban gyakran maguk a patrícius
dámák is részt vettek, mint nagyanyáink idejében a fürdőhöz való
kirándulásban, a Francia kastélyban szigorú gonddal őrködtek arra, hogy
Szalánczi kisasszony sohase mutathassa meg harisnyakötőjét, szegény.
A hercegi páholyban is némi
mozgalom támadt. Két fehérköpenyes, merev katonatiszt ereszkedett a bársony
fotelekre, és a színlapot oly komolysággal nézték végig, mint a szolgálati
parancsot. Aztán szigorúan a színpadra néztek.
Látja-e Georgina
Szindbádot, aki, midőn ezt föltűnés nélkül teheti: gyönyörködve
legelteti szemét a hatos számú páholyon, a benne helyet foglaló strucctollas
kalapon, Georgina kedves arcán, amely meglehetős érdeklődéssel figyel
a színpadon történendő dolgokra?
A páholy első székén
egy ezüsthajú asszonyság foglalt helyet, akit gondosan szoktak felöltöztetni
egy régi kép után, amely kép az ebédlő sarkában függ, és esetleg boldogult
Amália Mária főhercegnőt ábrázolja. A kesztyűk könyökig érnek,
és a kis legyező szakadatlanul eltakarja az arcnak az egyik felét. Az öreg
dáma néha halkan, gyermekes jókedvvel mer nevetni, de csakhamar tetten éri
magát, és a legyezőt arca elé emeli.
A másik hölgy, Georgina
mellett, lehetne egy angol lady az Anna királynő korabeli képekről,
ha Szindbád nem tudná, hogy az illető Roncsy Mariett, Pálházi első
felesége. Mariett olyanformán ül a széken, mintha lóháton ülne, nyeregben,
kinyújtott derékkal. A kis kalapja mellett egyetlen hosszú fácántoll, amely
férfias kifejezést ad arcának. Állát mindig egy kissé hátrahúzza, homlokát
előre, mintha a makrancoskodó paripát fékezné a szárakkal. A szeme szürke,
nyugodt, szinte szenvedélytelen, mint a nagyon előkelő dámáké
Angliában. A grófság első hölgye ilyen a képeken és a regényekben, a
kopófalka társaságában a vörösfrakkosok élén lovagol, és könnyedén veszi az
akadályokat. Hamvasszürke haja, amely messziről ősznek látszik, arról
beszél, hogy ebben a ladyben vagy nagyon kevés, vagy igen sok adag hiúság van.
Szindbád pompás lóverseny-távcsövén át teljes biztonsággal látja, hogy a
gyöngéden halovány és lassan hervadó arcon csupán a friss hideg víznek van
nyoma, rizspor vagy festék hiányzik onnan.
És az előkelő
szép hölgyek teljesen magukra hagyva üldögélnek páholyukban, mintha senki sem
törődne velük. Egy rendjeles öregúr bólint csupán feléjük a
földszintről, akinek üdvözlését az ezüst hajú asszonyság fogja föl, és
legyezőjével viszonozza. A hosszúlábú gavallérok ásítozva (mint a
színházban szokás) ballagnak ki és be a széksorok között, a császárszakállas
térparancsnok tábori kabátjában mozdulatlanul, szinte megmerevedve ül szomszéd
páholyában a leányai között, de hirtelen csupa készség, figyelem és
előzékenység egy pillantás alatt gőgös tartása, amint a hatos számú
páholyból az öreg asszonyság megszólítja, és valamit kérdez legyezője
mögül.
A tábornok előrehajlik,
nagy tisztelettel válaszol - aztán pufog tovább a nagydob, az előadás
csendesen halad, hacsak a földszintről érkező hosszadalmas ásítások
valahol majd meg nem akasztják.
Szindbád a hátulsó ajtón a
színpadra sietett, mint ezt fiatal korában gyakran cselekedte.
- Gratulálok, Edit - kezdte
-, ma ismét tanúbizonyságot tett páratlan művészetéről. A hangja, az
egyénisége egyszerre megtölti a színpadot, nem látni ott mást, mint magát.
Kérem, fogadja hódolatomat!
A színésznő egy pohár
sört hajtott föl, és perecet ropogtatott. Szomorkásan mosolygott.
- Kegyed nem is látott
engem - mondta halkan és nyugodtan -, a szemét le sem vette a Pálháziék
páholyáról. Azt hiszem, ezt mindenki észrevehette a színházban. Mi dolga van
magának Pálháziékkal?
Szindbád vállat vont.
- Azt hiszem, semmi. Csak
érdekelnek, mert furcsa népek, két elvált asszony, egy férfiú feleségei együtt
élnek, és mondják, hogy még egyik sem akarta megmérgezni a másikat.
- Ah, hogy gondol ilyent? -
kiáltott föl becsületes, asszonyos tiltakozással Szalánczi kisasszony. - Élnek,
halnak egymásért, és olyan harmonikusan töltik életüket, mint egy szép
Chopin-ábránd.
- Hallom, kegyed bejáratos
házukhoz.
- Igen, azon szerencsés és
ritka kivételek közé tartozom, aki előtt megnyílik jól elzárt szalonjuk.
Néha-néha érdeklődnek a színészeti dolgok iránt, és tőlem tudják meg
azt, amit a bécsi újságból nem olvashatnak. Másrészt Európa legjobb divatlapját
találni náluk, és finom ízlésük gyakran kisegített toalett-gondjaimban. A
házban van egy kis princ, az ötesztendős Gyurka. Egy csodagyermek, aki
művészi módon zongorázik, mert Mariett művésznő a zongorán.
- Anyagi gondokat nem
szenvednek?
- Úgy tudom, az öreg
asszonyság meglehetősen gazdag, és különben is igen takarékosan élnek. Bár
a városban ők hordják a legjobb cipőt és a legdrágább kalapot.
- Mégis, mivel töltik el
életüket?
A színésznő tükre elé
ült, és némi javításokba kezdett arcán. Szórakozottan, csendesen beszélt:
- Én már sokfelé játszottam
Magyarországon, amint tudja, Szindbád, fölléptem Pesten, Kolozsvárott, és
mindenütt ünnepeltek, de ilyen furcsa várost eddig még nem ismertem. Valami
régi álomvilágban élnek itt az emberek, mintha egy elzárt leveles-láda vagy
ócska ruhaszekrény fiókjaiban töltenék napjaikat. Hangos szót alig hallani a
házak belső szobáiban, és a karosszékek a kandallók mellett mindig el
vannak foglalva. Knopf és fia, a helybeli könyvkereskedő több német és
francia könyvet ád el, mint magyart, de a regényekből csak az ábrándozást,
a halk, előkelő, szenvedélytelen hangokat tanulják meg az idevalósiak,
nem pedig a gyújtó szenvedélyeket. Azelőtt magam is egy kis ördög voltam a
színpadon, mint a kritikusok gyakorta megírták: csupa elevenség, temperamentum,
szenvedély égett játékomban. Emlékszik Sebestyén doktor szavaira? Mióta
idekerültem, lassan átalakultam, ma olyan vagyok, mint egy porcelánbaba...
Nemde porcelánbaba vagyok, Szindbád? Porcelánbaba egy finom üzletből,
ahonnan a főhercegkisasszonyok részére is vásárolnak.
- Maga egy csodálatos
művésznő, mindig a publikum ízlése szerint játszik, s ez a
legnehezebb művészet - felelt bókolva Szindbád. - De hát a Pálházi
kastélyban is piros vér folydogál az asszonyok ereiben! A vérnek az a
természete, hogy néha nyugtalankodik, akaratoskodik, és nem elégszik meg a
divatlappal vagy a karosszékkel!
- Nem értek hozzá - felelte
csiklandós nevetéssel Szalánczi kisasszony. - Az én vérem olyan nyugodt lett
ebben a városban, mint egy öreg udvari dámáé.
- Nem udvarol nekik senki?
- Minden városban tiz-húsz
udvarlóm volt egyszerre, itt csak az öreg katonatisztek fordulnak utánam az
utcán. Akik még csatában voltak. Mert a fiatal hadnagyok manapság már csak a
cukrásznál biliárdoznak.
A festékszagú kis női
öltözőben, ahol a falnak olyan bolthajtása volt, mint egy börtönnek,
rózsaszínű púderfelhők közepette még sokáig panaszkodott volna Edit
kisasszony a helybeli vízre, levegőre, de a csengő megszólalt,
fölvonása kezdődik. Jelentőségteljesen megszorította Szindbád kezét:
- Ha Pestre ér, remélem,
írat rólam a lapokban. Önnek jó összeköttetései vannak - így szólt a
művésznő, és hívogató mozdulattal nyújtotta meztelen vállát Szindbád
felé.
Szindbád tehát gyorsan
megcsókolta a bepúderezett vállat, és magában dörmögve sietett a
nézőtérre.
- Milyen ostoba minden
színésznő! - mormogta. - És én még nemrégen rajongtam Editért!
Midőn a hatos számú
páholy mellett elhaladt, és félénken lesütötte a szemét, a páholyból egy jól
ismert, igen kellemetes zenéjű hang megszólalt:
- Szindbád úr!
A férfi boldog mosollyal
emelte föl a tekintetét.
- Asszonyom.
- Legyen szerencsénk! -
ismételte az előbbi drága hang.
Az öregasszony nyájasan
legyintett fekete legyezőjével, míg Mariett nem titkolt érdeklődéssel
nézett szürke szemével Szindbád halvány arcába. Csupán a kis szívalakú
arcocskán látszott a zavarnak, lámpaláznak némi pirossága, mintha valami igen
nagy dolgot cselekedett volna.
- Uram, kapitány úr,
fogadja köszönetét egy egyszerű asszonynak - kezdte finom mosollyal az
öreg asszony. - Megtudtuk, hogy ön lövöldözött azon a kérdéses éjszakán,
midőn a rablókat elriasztotta házunkból, kapitány úr, hálás köszönet érte.
Azóta intézkedtem, hogy rendőr álljon a folyóparton, írtam a hercegnek.
- Nem vagyok kapitány -
felelte Szindbád, és titkosan a Georgina arcocskájára nézett. A kis nő
füllentett valamit anyjának, de hisz rövidesen kiderül minden, hogy mennyi
maradt meg közös titoknak az elmúlt éj eseményeiből.
A gömbölyű kis széket
olyanformán helyezte el, hogy mindig láthatta a páholy rostos függönyei alatt
Georgina rózsaszínű arcát, de nem vette le szemét Mariettről sem, aki
hallgatagon kémlelte végig Szindbádot, mintha már nagyon régen látott volna
férfiembert.
- Ön nem kapitány? -
kérdezte hideg, csodálkozó hangon Mariett. - Minket úgy informáltak (és most
Georginára nézett), hogy Szindbád úr szolgálaton kívüli kapitány egy sziléziai
dragonyos ezredben.
- Bizonyára a testvére -
mondta gyorsan Georgina, és hirtelen Szindbádra pillantott.
- Igen, a testvérbátyám
szolgál - mondta Szindbád titkon elmosolyodva. Tehát udvarképes foglalkozást
talált ki számára a kis nő, mielőtt családja körébe bevezette? Persze,
az ő semmittevő foglalkozása nemigen lett volna ajánlatos a régi
szalonajtó föltárásánál.
A szíve csendesen, de
boldogan dobogott, hisz íme Georgina maga nyújtott segédkezet, hogy közelébe
juthasson. Lopva rápillantott Georginára, de miután észrevette, hogy lesütött
pillái alól Mariett egyetlen mozdulatát sem felejti ki, csakhamar az öreg
asszonysághoz fordult, és míg arca, szíve, szeme szinte megmámorosodva lehelte
magába a páholy ifjú asszonyaiból kiáradó gyöngéd illatokat, finom mozdulatokat
és lágy vonalakat, az öreg asszonysággal Széchenyi István régi báljairól
beszélt.
A beszélgetés végén
engedelmet kapott arra, hogy a Pálházi-szalonban másnap, csütörtökön négy
órakor megjelenhessen.
- Mert csak akkor fogadunk
- mondta most Georgina, és titkos, rejtett pillantást vetett Szindbádra, ama
éjszakai kalandra célozva.
|