|
Szindbád a régies
szalonban, amelynek falán nemegy megholt osztrák császár és főherceg képe
díszlett (a család mindig dinasztia párti volt), természetesen a Mariett
környékén foglalt helyet csütörtök délután, mert Georginába volt szerelmes.
A császárpiros, aranyozott
bútorok kissé megkopott fényben ragyogtak, és az antikságnak valami olyan zománca
volt itt mindenen, amely már szinte keresettnek látszott. Kerek rózsakoszorús
rámák közé akasztott női fejek, parókás, nyírott bajuszú urak a falakon.
Fehér kabátban a fiatal császár, és nem messzire, csaknem a terem főhelyén
egy rózsaszínű arcú Metternich hercegnő, aki abroncsszoknyában,
ékszeresen uralkodott a szalon fölött. A kép sarkában a hercegi család címere.
Fehér bóbitás, szenveteg arcú német szobaleány, egy inasruhába öltözött,
strázsamester bajuszú idős férfiú tekintélyesen és unottan jártak a
vendégek körül, akik Szindbádon kívül még doktor Corvinusz nevű férfiból
(akit Szindbád magában csodadoktornak nevezett) és egy igen előkelő
tartású, idősebb grófnőből állottak. A grófnő
aranyfoglalatú lorgnettjén át többször csodálkozva nézett Szindbád felé, majd
bizonyos méltatlankodással vitte át a franciáról németre a beszélgetést,
amelyet az öreg asszonysággal és a csodadoktorral folytatott. A németet
lerchenfeldi dialektussal beszélte a tiszteletre méltó dáma, és bizonyos volt,
hogy sehogy sem tetszett neki Szindbád, aki igen fesztelenül, bohémes
allűrökkel mozgolódott a jószagú szalonban.
(Regényekben és
színdarabokban számtalanszor le voltak írva a Pálháziékhoz hasonlatos szalonok.
Ezeket egy divat szülte, és egy divat tartotta életben, a Biedermeier. Mondják,
hogy Pozsonyban, valamint Bécsnek régi házaiban még ma is ülnek e doktor
Corvinuszok az aranyozott, keskenylábú székeken, és a vén dámák a franciát
némettel keverik. Régen letűnt szalonélet ez, amelynek fölelevenítéséért
most bocsánatot kérek az olvasótól, aki az elmúlt században unos-untalan
megtalálta regényeiben a muzsikáló órát, valamint Metternich hercegnő
arcképét. És ha csodálkozott az olvasó, hogy ilyen régi szalonba merészelem
vezetni, gondoljuk meg, hogy mennyire csodálkozott Szindbád e helyen, aki
ugyancsak azt hitte már, hogy az utolsó Biedermeier szalont a múzeumba rakták,
lakóival együtt. És kissé vakmerőnek ítélte most meg éjszakai tettét,
midőn olyan könnyű szívvel lépett be az ablakon, mint egy diák a
varróleánykához. Nem, itt csupán a szalonon át van bejárás a ház kincseihez.
Vagy igazán az ablakon volna?)
Mariett, aki szürke,
hűvös tekintetű szemét szerette kutatólag szegezni az emberekre,
mintha rejtett gondolataikat óhajtaná kitalálni, közelről csakugyan
ősz asszony volt. Pedig nemigen lehetett több harminc évesnél. Ez a
hamvas, lágy haj, amelynek itt-ott olyan fénye volt, mint az ezüstrókának,
kezdettől fogva érdekelte Szindbádot. És míg félszemmel Georginát leste,
aki halkan, finomkodva, álmatagon végezte a háziasszonyi teendőket,
egy-egy percre alaposan szemügyre vette a Mariett haját, amely olyanszerű
volt, mintha egy éjszaka alatt őszült volna meg, de maradtak sötétszürke
fürtök is. Az omlatag, könnyedén csinált frizura bizonyította, hogy a
tulajdonos igen pontosan tudja sajátszerű hajának varázsát, és nem
búslakodik korán jött ősz fürtjeiért.
Természetesen a színházról
beszélgettek, ahol tegnap este együtt voltak, midőn is Szindbád
megjegyezte, hogy az orosz balett (a szentpétervári) páratlan az egész világon.
Írók kerültek szóba, akik szegények tán most körmölnek valahol, vagy
megfeszülten lesik a kártyajárást. Mariett a régiek közül Dickenst szerette, az
újak közül egy bizonyos Malvi Fuchsot. Szindbádnak barátja volt minden író, és
igen csodálkozott, Malvi Fuchsot nem ismeri.
- Igen szép divatleveleket
szokott írni a német újságba - mondta csendes hangon Mariett -, mert hisz
Dickens óta nem érdemes olvasni más elbeszélőket.
Szindbád (mert egyéb dolga
nem volt) eleven írókat, jeles elbeszélőket, majd költőket
emlegetett, akikkel "gyakran ebédel együtt a klubban" vagy Bálónénál,
a halászcsárdában. "Bródy úr nagyszerűen főzi a halászlét, és a
király is megnyalhatná utána a száját."
Mariett csendesen vállat
vont.
- Igen keveset szoktam
olvasni, mert a szemem gyönge. Ha már olvasok, csak külföldi könyvet veszek
kezembe. Legutóbb Carlyle-hez fogtam hozzá, mert azt mondják, hogy majdnem
olyan jeles író, mint Boz. Meddig szándékozik maradni városunkban?
- Ezt bizony magam sem
tudom. Barátaim vannak itt.
- A színésznők, nemde?
- Ó, mások is. Homonnai
tanár úr, az itteni főiskolában a híres régész, Stánczy Pista, a
népdalköltő...
- Furcsa emberek, akiket
néha ablakomból látok. Kegyed nem nagyon lehet ismerős a helybeli
viszonyokkal, mert különben nem dicsekedne a fent említett urak barátságával.
- Horácot hiába keresem e
helyen, meg kell elégednem Stánczyval. Az öreg katonatisztek mogorva férfiak, a
színésznők igen tisztességesek. Magam sem tudom, miért járok oly gyakran e
városba. Tán mert régi házak, régi tornyok vannak benne, és Medve, a Francia
kastély régi portása már igen jól tudja minden szeszélyemet. Szeretek
végigsétálni a Barátok utcáján, ahol gyermekkoromban iskolába jártam, és
örömmel tölti el szívemet itt a téli hó, amely furcsa alakban rakódik le a
háztetőkre, mintha nem is egy modern magyar városban sétálgatnék, hanem
visszatérve az időben, száz, kétszáz esztendő előtt egy kis
német városban volnék. Szeretem a kosztot a vendéglőben, a
Szőlőnél, és a dolgaimtól ráérek megállani régimódi erkélyek alatt,
ahol fiatal nőt látok.
- Érdekes - mondta Mariett
minden érdeklődés nélkül. És nemsokára ezután doktor Corvinusszal, a
csodadoktorral kezdett beszélgetni a mostani időjárásnak káros hatásáról
az egészségre. Egyszerre, félvállról odafordult Szindbádhoz:
- Edit kisasszony, a színház
tagja néha el szokott jönni hozzánk ebben az időben.
- Ma délután is játszik -
felelt Szindbád -, ünnep van.
- Sajnálom, egy szép régi
tollamat készítettem ki neki. Fölhasználhatná szerepéhez. És mondja, kedves
doktor, csupán délben hagyjuk nyitva az ablakokat? Látta Györgyöt mostanában?
- Az előbb tapogattam
meg a kis fickó pulzusát - felelte doktor Corvinusz.
Az öreg grófnő már
búcsúzott, a teát a térparancsnokéknál issza meg, "bocsássatok meg, édes
barátnőim, Mili betegeskedik mostanában!", méltóságteljesen fogadta
Szindbád mély meghajlását, és igen kiföstött arcán most már hangosabb volt a
csodálkozás: "hogy kerül ez az ember ide", mintha legalábbis régen
haragudott volna Szindbádra. Nem, a grófnő nem haragudott, csak már
harminc év óta nem ismert senkit, mint néhány háznak a lakóját a Francia
kastély körül.
Egy másodpercre Szindbád
négyszemközt került Georginával. A szívalakú arcocska már huzamosabb idő
óta titkon reá figyelt, és mintha valami rejtett tréfán nevetgélt volna jó
előre, halk, nevető hangon kérdezte:
- Igaz, Szindbád, hogy maga
amolyan félig-meddig elzüllött ember?
- Lehetséges - felelt
Szindbád mosolyogva. - Az ember sohasem tudhatja, hogy mely cselekedete után
ítélik meg. Körülmények, hangulatok, leküzdhetetlen érzések. És a többi.
Georgina, mintha valami
nagy titkot súgna, szinte egy vonalnyival közelebb hajolt Szindbádhoz.
- Azt mondják, hogy magának
nincs semmi foglalkozása? Mondja, miből él? A kapitányi rangot én
ajándékoztam.
Szindbád majdnem hangosan
elnevette magát, amikor Georgina vidám, titokzatos arcát látta.
- Sajnálom, nem mondhatom
kegyednek, hogy vándorlovag vagyok. A lézengő ritterek már kihaltak, de
azért mégis félig-meddig olyanszerű ember vagyok. Szeretek cél nélkül
kóborolni a világban, kis anyai jussom éppen elegendő ahhoz, hogy
beszálljak minden kedvemre való fogadóba, betérjek tetszetős városokba.
Néha írogatni is szoktam. Természetesen álnév alatt. Ez is hoz valami
pénzecskét a konyhára.
- A színészek azt mondják,
hogy... hogy a levegőből él.
- A színészek szeretnek
rosszat mondani barátjukról. Vidám, könnyűszívű emberek ők, és
csupán egymásnak a gázsiját ismerik mértékadónak a világban, Kénytelen vagyok
önnek megvallani, hogy nekem még a derék helybeli színészeknél is
előkelőbb barátaim vannak. Főuraink közül nemeggyel volt
szerencsém találkozhatni, és herceg F. a múlt évben megengedte, hogy vele
utazzam Angliába, midőn telivérlovakat ment venni Newmarketbe.
Georgina kissé
elcsodálkozott ezeken a szavakon, és bizonyos meglepetéssel ismételte:
- Tehát ön nem kalandor?
Kár, határozottan sajnálom, hagy egy percig meggyanúsítottam. Valaki -
sajnálom, hogy nem mondhatom meg, hogy ki - a helybeli színház részéről
némi csekélységet kért tőlünk ma kölcsön az előadáshoz. Ez a bizonyos
tegnap páholyunkban látta, és ezen módfölött csodálkozott.
- Természetesen, hölgy volt
az illető - felelt jókedvű nevetéssel Szindbád, és elhatározta, hogy
estére kis virágcsokrot küld Szalánczi kisasszonynak.
- Engedje meg, hogy némi
alapos aggodalmaim lehettek ön felől, midőn... De erről ne beszéljünk.
Remélem, kigyógyult már oktalan szenvedélyéből, Szindbád úr? - kérdezte
halk, barátságos hangon az asszony.
- Korántsem, asszonyom, és
azóta ezerféle kötelék támadt, amely mindjobban megláncol állhatatosságomban.
Kegyes meghívatásomat korántsem merészelem bátorításnak venni, de mégiscsak
arra szolgált, hogy kegyedet közelről láthassam, és elveszendő
szívemet még jobban elveszítsem.
- Majd megtalálja - mondta
Georgina, és félrefordította a fejét. - Igya meg teáját.
Szindbád természetesen az
öreg asszonyság asztalkájánál kérte a tea fölszolgálását a nagybajuszú
őrmestertől, míg doktor Corvinusz a fiatal nők társaságában
maradt.
- Ismerte ön Wesselényit? -
kérdezte az öreg asszonyság rendületlen nyugalommal. - Az este, midőn a
színházban elváltunk, kénytelen voltam többször önre gondolni, mert a régi
Redut-bálokat oly nagyszerűen tudta elmondani.
- Igen, ismertem - mondta
tökéletes bátorsággal Szindbád, miután az öreg hölgyön már tegnap is észlelt
némi idegességet.
Az öregasszony arca
boldogan elmosolyodott, a megfakult szemek tündököltek, mint havas hegyhát
mögött a bujdosó csillagocskák.
- Én többször táncoltam
vele - mondta, és teáját örömteli vígsággal kavargatta.
Mariett, aki mindenre
figyelt, hirtelen átszólt a szomszéd asztalkától:
- Mama, még forró a tea!
Az öreg asszonyság bólintott.
- Köszönöm, lányom - felelt gyöngéden.
Mariett később néhány teasüteménnyel jött az asztalhoz.
- Mama, ezeket szereti - mondta Georgina anyjának.
Valamint nemsokára így szólott doktor Corvinuszhoz:
- Megnézem Gyurkát, legalább most kéznél van a doktor!
És hosszú, lágy léptekkel kiment a szalonból, hogy a Georgina gyermekét
megnézze.
Szindbád bizonyos idő múltával elmerengve jött el a régi házból. A
csodadoktorral sietve, idegenül búcsúztak egymástól a kapunál, mintha attól
féltek volna, hogy valamelyik nyakán marad a másiknak. Az ezüstfejű ember
bundagallérjában fürgén szaladt a havas úton, míg Szindbád meg-megállott, a
befagyott folyóra nézett (ahol a jégtáblák olyanformán emelkedtek ki, mint
csatamezőn a halottak), és a gondolatait rendezgette. Egy kézszorítás és
egy szomorkás-vidám tekintet, amely lehetett éppen úgy búcsú, mint marasztalás.
"Isten vele!" vagy "Sohasem látom többé?", sokáig
motoszkált a fejében. Az emlékeiben összezavarodott öreg asszonyka, aki báró Podmaniczky
Frigyessel táncolna még egyszer, ha a bárónak is kedve volna ehhez - majd
Roncsy Mariett, a vendégként meghúzódó volt Pálháziné a későbbi Pálháziné
mellett... A férfiú eltűnt, és ők egymásban ápolják emlékét. Majd egy
gyermekkiáltás hangzott feléje, és a strázsamester már medvesüvegben áll a
kapuban, hogy a vendégeket tiszteletre méltóan eleressze...
- Néhány napig még e városban maradok - gondolta magában Szindbád
|