|
A színházigazgató, nagyfalvi Kisfalvi Benedek, a hegyen lakott, ahová
grádicson lehetett följutni egy kanyargós, hosszadalmas utca során. A házak tán
még a török hódoltságból maradtak ebben az utcában, és sűrűn
fölbukkant a régi várfal, amelyhez a lakosok házaikat ragasztották. A
kővályúban olvadó hó csurgott lefelé, és a házak minden másodika bormérés
volt. A hegyen szőlő termett, és a kocsmákat közel építették a
borházakhoz. Vidám, zöldre festett, nagyon barátságos, de öreg kocsmacégérek
üdvözölték itt Szindbádot, aki az idők folyamán csaknem mindegyik
kocsmában megfordult. Egy helyen látszott a most hófödte hosszú kuglizó, és a
földbe ásott nyári asztalokon varjak üldögéltek. A Hofjáger (amelyben barna
sört is csapoltak), majd a Szőlő szinte csodálkozva maradoztak el
Szindbád úr mellett, hisz a Hofjágerben mindig megkóstolta a frissen érkezett
bécsi kolbászkát, és a Szőlő mellett sem szokott elhaladni anélkül,
hogy Stánczy Pista felől kérdést ne intézzen Toncsi kisasszonyhoz, aki
mostanában lett menyasszonya egy udvari zsandárnak, és a zsandár az esküvő
után maga vezényli a Szőlőt. Mintha a régi város valamennyi kocsmája
ezen a helyen gyülekezett volna össze, hogy minél nagyobb barátságban legyenek
egymással. Csábító, pohos hordók álldogáltak az udvarokon, és a kisebb fajtájú
hordók, amelyekben a bécsi sör érkezik, a behavazott udvar sarkában egymásra
borulva szomorkodnak ifjúságuk fölött. Nagyszerű pinceajtók láthatók
mindenfelé, amelyekbe éppen most száll le fonott üvegeivel Mátyás, a Zöld sipka
csaposa. A pinceajtóból barátságosan integet Szindbádnak, de a jeles férfiú,
aki néhanapján a gitározó zenész miatt hosszan elüldögélt a Sipkában, most
minden csábítás dacára tovább haladt a grádicsokon.
Ha Mátyás a pincéből utánanézett, biztosan láthatta, hogy minden
megindultság nélkül kapaszkodik tova a híres, nevezetes Mária Terézia-kioszk
teraszán, ahol nyaranta a szerelmetes polgárbálokon sok fiatal hölgy elveszté a
szívét, míg télen a lövészek komor és ünnepélyes tanyája ez, de vasárnaponként
vígan szól benne a polgári zenekar.
Ezután már csak nagyfalvi Kisfalvi Benedek színigazgató háza következett,
aki itt lakott magányosan a hegytetőhöz közel, mint olyan férfiúhoz illik,
aki csupán Shakespeare-rel szeret társalogni, és az újmódi operettek színlapját
mélységes megvetéssel ragasztja ki a városban a megfelelő helyekre.
Mintha valamely régi Falstaff-illusztráció nyomán épült volna e ház, vagy
talán azért vette meg annak idején a rajongó direktor, mert kedves
szerzőjének vélt hódolatot bemutatni: a ház régi volt, hegyes tetejű,
magas ablakú, és a keskeny gyalogúton (bizonyára) Benedek úr gyakran látta
eljárogatni maga előtt a windsori víg nőket.
A kapun kopogtató volt, és midőn Szindbád kívül jelt adott, az udvarról
egy mélyen zengő női hang hangzott föl.
- Pista, szaladj a kapuhoz.
Egy aranyszőke hajú, rövidzekés fiúcska, aki a színházban a
gyermekszerepeket szokta játszani, fölnyitotta a kaput, és hamarosan felelt az
idegennek.
- Az apám, a színházigazgató nincs itthon. Az irodájában tessék fölkeresni.
A nyitott ajtón át azonban észrevette Szindbádot nagyfalvi Kisfalvi
Benedekné, aki a ruhateregetésre ügyelt föl (és benne segédkezett) a
mosónővel és a szolgálóval. Piros pongyolában volt - egykor tán Erzsébet
köntöse -, és kendővel volt lekötve a feje. Az arca piros volt a
hidegtől és a pongyola színétől. Jókedvűen emelte föl a kezét,
és mindig megmaradt zengős, drámai mély hangján, rákiáltott a látogatóra:
- Kerüljön beljebb, Szindbád úr, már elkészültünk a dolgunkkal.
Szindbádnak ez az eset igen megtetszett, mert idáig mindig úgy ismerte a
színésznőket és más jobb hölgyeket, akik ruhateregetésnél, disznóölésnél
és egyéb házi teendőknél szeretnek elrejtőzködni az idegen
előtt. Habár a direktornéról - egykor Fátyol Márta néven csillag a vidéki
drámában és tragédiában - mindig igen jó véleménnyel volt, aki sohasem fordult
különösebb érdeklődéssel a katonatisztek vagy más előkelőségek
páholya felé. Sokáig, házasságuk első éveiben sokat civakodtak Benedek
úrral, amíg Szindbád (aki véletlenül a városban tartózkodott) a direktor
nevében párbajra hívta Margittait, a társulat akkori hősszerelmesét. A
pisztolyok igen nagyokat dörrentek, és Márta ezután a legjobb feleség,
háziasszony lett, a színpadra sem nagyon kívánkozott vissza, mert hamarosan hat
gyermeke született.
Kisfalviné Szindbádot a bolthajtásos folyosóról a házba vezette, miközben
jókedvűen csapkodta meg a férfi hátát.
- Régen nem volt nálunk, uram. A
haja azóta megderesedett, és az arca olyan kenetteljes, mint egy papé.
Szindbád csöndesen bólingatott,
mint aki pontosan tudta jó előre ezen szavak elhangzását.
- Benedek, persze, nincs itthon,
mert hisz soha sincs itthon - mondta az asszony, és egy szobába vezette
Szindbádot a régi házban, amely szoba tetejéig meg volt rakva könyvekkel,
képekkel és hervadt koszorúkkal. Kimustrált színpadi bútorok, mint például
vékony szövettel bevont fapadok és székek, amelyek talán egy királyi tróntermet
jelképeztek; a falak mentén, a szoba közepén Júlia koporsója, míg a
mennyezetről aranyozott facsillár függött le, benne a félig leégett
rózsaszínű viaszgyertyák.
Szindbád, bár azelőtt is
megfordult a háznál, ezt a szobát még nem látta.
- Magam is tisztelem az
ősöket - mormogta -, és szeretem látni, midőn mások is tisztelik.
- Mi csak azóta tiszteljük, mióta
kevesebbet játszunk - felelt a színházigazgatóné a trónuson helyet foglalva. -
Ezt a drámai szobát azóta rendeztem be Kisfalvinak, mióta kedves szerzője,
az öreg Shakespeare végképpen megbukott e városban. Itt szavalhat, tombolhat,
dühönghet, és senkit sem zavar a háznál. Kisfalvi már öregedik. És a korral a
legjobb ember is elnehezedik egy kissé.
Szindbád egy százesztendős
Shakespeare-t vett ki a könyvszekrényből.
- Hogyan "nehezedik"
nemes barátom? - kérdezte a sárga lapokat forgatva. - Tudtommal mindig
rajongója volt a szépnek, a művészetnek?
Az asszony kedélyesen vállat
vont.
- Hisz ez a mesterségünkhöz
tartozik. De azelőttiben mégiscsak elismerte, hogy gyermekeket nemzett,
akiknek eltartásáról, jövőjéről gondoskodni kell, reggel a piacra
kell a pénz, és bár nem vagyok önző, magam is szeretnék már egyszer a
városba jutni, amihez egy új fekete kalapra volna szükségem. Kisfalvi (lehet,
hogy ebben igaza van) nem ismeri el a kalap szükségességét, nem törődik a
piaccal sem mindaddig, amíg kellőképpen meg nem magyarázom a dolgot, de a
hat neveletlen árvát vajon az utcára küldhetjük-e azért, mert Shakespeare volt
az egyetlen ember a világon, akivel egyáltalában érdemes ismeretségben lenni?
- Attól félek - mondta Szindbád
-, hogy nemes barátomnak ebben is igaza van.
Szólt és bámulattal szemlélt meg
egy ritka acélmetszet-gyűjteményt, amelyben régi Shakespeare-figurák
sorakoztak ó-angol mesterek ónját hangosan dicsérve.
Fátyol Márta hervadt, de
gömbölyű arcán fájdalmas mosoly jelent meg, és a kötényével letörölte a
keze ügyében heverő római sisakot.
- Én csak egyszerű nő
vagyok - mormogta némi megindultsággal -, de sehogy se tudom elhinni, hogy a
saját gyermekeinél közelebb lehessen bárki az ember szívéhez - pláne, miután a
Shakespeare-előadások még vasárnap is félig üres ház mellett mennek. Mit
akar Shakespeare az én uramtól? Beleegyezem, hogy tiszteletre méltó angol ember
volt, bár ott egy ötszáz forintba került rajz nem a leghízelgőbb
állapotban ábrázolja egy kocsmaszobában! Belenyugszom, hogy a színészetért
sokat szenvedett, és majdnem annyit játszott falusi csűrökben, mint nálunk
az öreg Kerékjártó. De már Kerékjártónak megmondtam, midőn ákontó napokon
büszkén a mellét verdeste az irodában, és kiállhatatlanul hazudott, hogy bátran
elmehetett volna kapálni, ahelyett hogy színész lett volna.
- Asszonyom - felelt nemes hévvel
Szindbád -, hisz Júlia Kegyednek legszebb szerepe volt. És Ofélia, amelyben a
régi Nemzetiben vendégként játszott!
- Mit ér az, ha már nem játszom -
mondta vállát vonogatva a színházigazgatóné. - Gyermekeim vagyonát, kevés
félretehető vagyonkánkat mégiscsak elviszi Shakespeare. Ezek a drága régi
limlomok. Vagyonba kerültek a falon a képek és azon kézírások ott fenn, a
göngyölegek gyakran piacpénzemből az utolsó forintokat is mozgásba hozták,
midőn Stronszky, a Kis és Fia könyvkereskedő cég mostani tulajdonosa,
egy égetni való gazember, fuvolázni kezdett Kisfalvi fülébe, és zsebéből
egy régi Shakespeare-kiadást szemhunyorgatva, titkolózva elővont, mint a
tilos dohánylevelet a paraszt szűre ujjából. És a régi szerepeket is mind elfelejtettem már,
mert hisz itt a kutyának se kell Shakespeare! Azt mondja, hogy újra
megtanulhatom? Melyiket, ha szabad érdeklődnöm? Stronszky, ez a németbe
ojtott pénzlopó, egy napon Hamlet anyjának szerepét ajánlotta figyelmembe!
Megkapta a magáét. Nem azért lettem direktorné, hogy kimustrált öregasszonyokat
játsszak. Ha már nem játszhatom Oféliát, talán az öreg dajkát válasszam
helyette?... Nem, nem, Kerékjártó eleget másolta a színlapot vándorszínész
korában, de én már mégiscsak a legünnepeltebb színésznő voltam
Magyarországon, akinek ajtaja előtt térdepelt a direktor az új szereppel.
Az ördög vigye el Shakespeare-t! Azok a lehetetlen kosztümök a legfiatalabb
nőből is öregasszonyt csinálnak a színpadon.
A falon, három oldalról
régi Shakespeare-alakítók ódon képei lógnak alá. Garrick számtalan alakban és
az a bizonyos postakocsi (amely a régi angol városokba, fogadókba vitte az
utazókat), hol a Shakespeare-korabeli London, hol Windsor utcáin robogott.
Amott Falstaff ült a bormérésben, és mögötte kanyargó utca látszik nyurga,
egyenetlen házaival, fecsegve állnak a sarkon a "víg nők",
máshol törpe jegenyék látszanak egy folyó pattján, régi fametszetben - és
harminc forintot vitt el érte Stronszky - mint Kisfalviné mélabúsan
megjegyezte.
- Istenem - rebegte az
asszony, ügyesen előcsalt könnyek között -, inkább mentem volna egy
színészhez, egy komikushoz vagy Kerékjártóhoz, aki jeles drámai erő minden
társulatnál, mint egy direktorhoz. A pénz inkább megmaradt volna. Semmink
sincs, Szindbád, pedig tíz esztendeje vagyunk ebben a városban. Elviszi
Shakespeare! Habár antik ékszereimet (amelyekkel Kisfalvi néha meglepni
szokott) nemigen cserélném el a Somogyi direktorné briliánsaival. Könnyű
neki! - De nincs is hat egészséges gyermeke.
Szindbád itt alkalomszerűnek
vélte, hogy mély hódolattal megcsókolja az asszony kezét.
- Márta, kegyed a legjobb
anya és a legjobb színésznő. E két ellentétes állapotot senki sem oldotta
meg oly könnyűszerrel, mint kegyed, drága asszonyom. Mondja, ismeri
Pálháziékat a városban? - kérdezte Szindbád, és egy ócska fóliánst vett le a
polcról, amelyben csupán arról volt szó, hogy a Shakespeare királyi udvarainál
milyen volt az öltözködés divatja.
A színházigazgató neje
nyomban bólintott a trónuson, ahol helyet foglalt.
- Nagy rajongóim voltak,
midőn még a színpadon játszottam Júliát vagy Oféliát!
- És házuknál gyakran
megfordult? Mert úgy hallom, szalont tartanak, hol a színésznők szívesen
fogadtatnak?
- Pardon, nem
színésznők, hanem a színésznő! - felelt Márta asszony némi büszkeséggel.
- Elismerem, hogy sok furcsaságuk, sőt hibájuk van a Pálházi hölgyeknek,
de holmi táncosnők vagy ugrándozó énekesnők sohasem foglalhattak
helyet nemes, antik szalonjukban. Csupán a drámát tartották művészetnek,
amíg az egyáltalán művészet volt ebben a városban.
- Sajátságos hölgyek -
mormogta Szindbád egy rongyos füzetet kezében tartva, amely füzetben
postakocsikról volt szó, amelyek a régi Angliában ide-oda közlekednek -,
sohasem hallottam még hasonló esetről. Elvált asszonyok, egy férfi elvált
feleségei, és a legnagyobb barátságban élnek. Regényekben...
- Ördögöt - mondta a
színházigazgató neje. - Igen közönséges história az egész. Pálházi, no az egy
gazember. Először elvette Roncsy Mariettet. Mariett fölolvasónő volt
az öreg Walter Keresztélyné mellett. Egy kamarás özvegye, némi kis birtok,
valami készpénz és sok régi ékszerek tulajdonosnője megengedhette magának
azt a luxust, hogy az elszegényedett Roncsy lányát házába vegye, habár Georgina
lánya már szintén nagyocska volt, és akár nyomban is férjhez mehetett volna
Pálházihoz, nem kellett volna előbb a társalkodónőt férjhez adni
Pálházihoz.
- Érdekes.
- A manóba! Ez is érdekes?
Roncsy afféle kurtanemes volt ezen a vidéken, kocsiján (igaz, csak két lóval)
bejárt a cukrászhoz pálinkát inni és a színházba az előadást megnézni.
Akkor még sokszor játszottuk Júliát! Egy napon itt járt dr. Stein, a bécsi
udvari színház igazgatója, és becsületszavára kijelentette, hogy olyan Júliát,
mint én voltam, még nem látott életében. Igaz, hogy az én alakom - karcsú,
sugár, eszményi alak voltam -, kevés színésznőnek adatott meg a drámában;
a hangom, mint a harang, úgy zengett végig a nézőtéren. Mikor a koporsóban
feküdtem, fiatal férfiak elővették a zsebkendőjüket. Kerékjártó
(akkoriban ügyelő volt nálunk) bőgött, mint egy tehén, a kulissza
mögött, és csaknem eltévesztette a fölvonás végét. Azt mondta, nem tudja a
szemeit levenni rólam.
- És Roncsy? - vágott közbe
Szindbád, és ásókat, kapákat mozdított meg a sarokban, amelyekkel Hamletben
először játszottak.
- Roncsy? - kérdezte a
színházigazgató neje, és végigsimította homlokát. - Nem emlékszem, hogy valami
nagy rajongója lett volna a színpadnak. A cukrásznál poharazott, dominót,
écarte-ot játszott, kockázott a dragonyos tisztekkel, és csak akkor jött be a
Francia kastélyba, ha balettet hirdetett a színlap. Akkor ott ült vörös fejével
az első sorban. Aztán mikor meghalt, a leánya Walter Keresztélyné
jóságából a dobra vert falusi kastélyból fölolvasónőnek (vagy minek) a
házukhoz került, onnan Pálházi, a gazember, ki abban az időben (sőt,
azt mondják, hogy még most is) első gavallér volt, gárdatiszt, grófok és
hercegek barátja, párbajhős, kártyás, kalandor, színésznők után
futkosó úriember, egy napon - elvette; azt mondják: szánalomból.
- Szánalomból? - ismételte
Szindbád, a falon függő régi színészek arcképeit tanulmányozva. - Azért is
szokás megházasodni?
- Hát az ilyenféle cinikus
ember, mint kegyed, Szindbád úr, talán nem szokott - mondta szigorú hangon
Márta asszony. - Csakhogy nem minden férfi egyforma. Állítólag Walteréknál
rosszul bántak volna az árva, elszegényedett leánnyal... Pálházi egy darabig
nekem is csapta a szelet. Nem mondhatok róla semmi rosszat. Inkább szomorú
ember volt, mint vidám; mint azok a férfiak, akik sok mindent megpróbáltak már
az életben. Nagy vagyont elkártyázott, majd milliókat szerzett megint, mert a
török követségnél egy jó barátja a kisázsiai vasutak üzletét neki juttatta.
Feketeszakállas, egykedvű, életunt, de mindig gavallér. Gárdatiszt korában
Bécsben annyi pénzt költött, hogy barátai szomorúan bólintottak a fejükkel,
midőn egy napon szabadságot kért és kapott. Szegény fiú elmegy haza a
vágmenti hegyek közé, rombadőlt várába, hogy az erszényét pihentesse. A
Vágból halat horgász, és szabad tűzhelynél megsüti, amíg erszénye kipiheni
a bécsi fáradalmakat, a Ronacher vagy a Jockey-Club éjszakáit és az udvari
opera balettcorps-ját, amelynek bőkezű mecénása volt. Addig a halat
nyárson süti egy vadregényes várrom udvarán, hol hajdan tán Mátyás király
vadászkürtje zengett - mondta Csitvay, kamarás az udvar első hölgyénél, és
régi magyar, aki szerette fitogtatni történelembeli ismereteit - amint ezt
egykor hallottam.
Szindbád engedelmet kért,
hogy szivarját meggyújtsa, aztán lovagló helyzetben letelepedett egy apródi
székre, s így szólott:
- Úgy látom, Márta
barátnőm, hogy kegyedet mindig érdekelték a jóravaló úriemberek. De nem is
érdemes más emberekkel foglalkozni, mint finom, előkelő emberekkel,
akik jó mesternél tanulták a táncot.
- Hagyja el! - legyintett
Márta. - Pálházi úgy táncolta a csárdást, mint egy falusi parasztlegény. A
Francia kastélyban eleget táncoltam vele. Hanem vigasztal az a tudat, hogy
nemcsak a báli közönség, de a zenekar tagjai és szolgák valamennyien tudják,
hogy Pálházi előkelő úr és gárdatiszt, bizony százszor otthagytam
volna tánc közben. Csak illegette-billegette magát, mint Kerékjártó, mikor
Göndör Sándort játssza A falu rosszá-ban. Az sem perdülne egyet, de még
csak a táncosnőjére sem néz valami udvariasan, amit az ember a táncosától
legalábbis elvárhatna. Hogy a derekához nyúljon a nőnek? Nyúl, nyúl, de
bizony én másképpen tanultam a csárdást kezdő színésznő koromban
Morfoki Sámuel társulatánál. Akkoriban az volt a manier - akár dráma, akár
operett -, hogy a fölvonás végén jó darabig roptuk a táncot, előadás után
bál volt a nagyvendéglőben, és reggelig muzsikált a cigány. Szép
idők! Akkor tanultam meg papirossal bélelni a cipőtalpat. És sohasem
aludtam! Morfoki ugyan egy gazember volt, mindig azon járt az esze, hogy
elcsábítson, de a legjobb szerepeket mégiscsak nekem adta, mert én voltam, aki
tudtam is valamit a társulatnál.
- Morfoki - mondta Szindbád
és csendesen nevetett. - Jeles színigazgató volt őkelme. Most markőr
abban a kávéházban, ahová Pesten a színészek járnak.
- Lehetséges - felelt
elmerengve Fátyol Márta. - Mindig különös ember volt.
- És... és - szivarját így
szívta Szindbád - Morfoki tán barátságban volt Pálházi úrral?
A színházigazgató neje
olyan keserű gúnnyal nevetett, amely nevetés legjobb szerepeire
emlékeztetett.
- Pálházi és Morfoki? -
Uram, Pálházi lehetett egy gazember (ami nem volt), táncolhatta a csárdást a
maga méltóságos hányiveti módja szerint, szerethette a balettet, és rövid kis
fekete szakállát mindennap ugyanaz a bécsi borbély hozta rendbe, aki a világ
mind a négy tája felé utána utazott, Rómába éppen úgy, mint Szentpétervárra -
de mi köze mindehhez Morfokinak? Morfoki, az elzüllött vidéki direktor, aki
minden alkalommal elszökött a társulattól, legszívesebben társulata
hölgytagjait bocsátotta volna áruba Marokkóban a piacon, ha ugyan még vannak
asszonyvásárok Marokkóban... Pálházi úr volt tetőtől talpig, aki
sajátságos lovagi érzületből nyomban feleségül vette Roncsy Mariettet,
amidőn a ház asszonya, az öreg Walterné Georgina miatti
féltékenységből az elárvult, elszegényedett nemesi kisasszonyt egyszer
Pálházival meggyanúsította, és néki ajtót mutatott. Némelyek azt mondják - így
többek között az én rajongó, bolondos Kisfalvim is, akit a világért sem
számítok a szavahihető emberek közé, habár a tehetséget tőle senki el
nem vitathatja -, hogy Pálházi Georginát, az öreg Walterné leányát akarta
elvenni. A jómódú család ellenben büszke volt a letört gavallérral szemben,
akinek ősei Árpáddal lóháton jöttek be a Kárpáton, míg Walterék legföljebb
pásztorok lehettek akkoriban, habár Nagy Frigyes porosz császárral való
rokonságuk a helybeli hercegi család által is elismertetett. Erre azután
történt, hogy Georgina miatt bánkódó Pálházit bécsi ösmerősei - akik a
várromot képzeletükben kirajzolták - költekezni látták Pesten, mint a perzsa
sahot. Egyik fejedelmi lakoma a másikat követte. Blahánénak négy fehér
kocsilovat küldött, mert a szerepében látta. Pálmayt boldogult Edwárd király
figyelmébe ajánlotta a kaszinóban, midőn estélyt rendezett a welszi herceg
tiszteletére. Károlyi Pista karonfogva sétált vele a turfon, és midőn így
megalázta a Walter-családot, feleségül vette Roncsy Mariettet, a ház
társalkodónőjét. Csak egy vérbeli úr képes erre, higgye el, kedves
Szindbád.
Szindbád merően nézett
Shakespeare egyik régi acélmetszetű arcképére, mintha mérhetetlenül
csodálkoznék a költő kopaszságán, amit Angliában mostanában nem tartanak a
legdivatosabb hajviseletnek.
- És Georgina? - kérdezte,
majd kibámult a Falstaff utcájára, mintha a "víg nőket" lesné a
sarkon a régi ház előtt.
A színházigazgató neje
leszállott a trónusról, amelyen, lehetséges, nemrégen, mint Hamlet anyja ült a
színpadon.
A francia drámákban
szokásos melankolikus mozdulatot tett.
- Kedves Szindbád - mondta
régies színpadi helyzetbe állván -, én is csak asszony vagyok. Igazán nem méltó
önhöz, hogy a kedvese magasztalását, dicséretét egy más nő ajkáról kívánja
zengni hallani -, aki maga is csak egyszerű nő, bár régente eleget
működött a színészetnél.
Szindbád tehát ezután
nemsokára ajánlotta magát, miután néhány rozsdás dárdát figyelmesen megnézett,
amely dárdákkal (hiteles írások szerint) Shakespeare színpadán az őrök
jártak Helsingör körül.
A grádicsokon lefelé menet
- abban a bizonyos ravasz utcácskában - a Hofjáger előtt hallgatózva
megállott. Odabentről Stánczy Pista hangja világosan hallatszott. Szindbád
tehát irányt változtatott. Nem a város felé ment, hanem balra tért a Hofjáger
felé.
|