|
A Francia kastély éttermében,
amely akkora volt, mint egy lovagterem, a színészek részére hosszú asztal volt
fönntartva, ahol többnyire virágbokréta állott. A Francia kastély
vendéglősének kedveskedése volt ez a bokréta. Az ország minden részébe
eljutott híre (a színészek révén) a gáláns Bercinek, aki nagy murikat és
áldomásokat szokott csapni a színészek tiszteletére. Kedvenc színészei évek
hosszán át hitelben ettek-ittak nála, és mindennap végignézte az előadást,
az állóhelyről, miközben fekete selyem sapkájával meghatottan tapsolt az
érzelmes jeleneteknél. Midőn félig üres volt a nézőtér, a komikus
Berci barátunk tiszteletére külön vicceket szőtt a darabba, sőt a
kisebb színésznők ábrándosan forgatták a szemüket a kis kopasz, kövér
férfiú felé, aki többet sírt, nevetett a színházban, mint élete egyéb
részeiben. Mintha intendánsa lett volna a városka színházának, minden színházi
eseményben benne volt a keze. Kevés szakértelemmel, de annál több rajongással
hallgatta végig a premiereket, neki minden darab tetszett, és csak azt
sajnálta, hogy az utolsó fölvonás végső jelenetét nem várhatta be. Fekete
selyem sapkáját a fejére csapva, átfutott az étterembe, hogy megfelelően
fogadhassa a színházból kitóduló publikumot. Már tudta, hogy kik jönnek színház
után vacsorázni, és az asztalokat előre elrendezte. A társulat súgója
későbben úgyis elmondta neki, hogy mi történt - azután.
Berci azon az estén, midőn
Pálházit a színházban meglátta, rendkívüli intézkedéseket tett a nevezetes úr
fogadtatására. A háziszolgát elfuttatta a cigánybandáért, és személyesen nézett
körül a konyhában, bár az ételszagot nem szerette. A színészek asztalára
készített virágbokrétát az utolsó percben fájó szívvel ugyan, de megosztotta a
Pálházi úr részére fönntartott asztallal. Még néhány perc múlott el, és Pálházi
ritkás, fekete szakállú arca, tatár-feje és bundája, amelyet egy muszka herceg
viselhetne, megjelent az étterem előcsarnokában, mellette Szalánczi
kisasszony hervatag és finom alakja. A kisasszony kivételesen egy olyan nagy és
soktollas kalapban jelent meg, amely a térparancsnokék társaságának véleménye
szerint inkább volt méltó egy félvilági nőhöz, mint egy szolid
színésznőhöz. A kíséretet Brankovicsné, a társulat anyaszínésznője
alkotta, amin ugyancsak csodálkoztak némelyek, hogy a komoly és derék
Brankovicsné ilyen játékhoz adja oda személyét. Szalánczi kisasszony, mint aki
már úgyis leszámolt mindennel, kihívóan nézett körül a fehér falú teremben. A
tiszti asztal fölött kevélyen túlnézett, és a főjegyzőék felé sem
vágott alázatos, kislányos bókocskát; csupán a térparancsnokék társaságában lévő
öreg grófnő előtt sütötte le a szemét, mert az öreg hölgy
aranyszélű lorgnettjén át olyan éles és nem titkolt fölháborodással meredt
rá, hogy még Brankovicsné is csak a kesztyűjének merte mondani, hogy:
kezét csókolom.
Szalánczi kisasszony nyilvános
"elbukásá"-nak hírére sokkal többen jöttek el az étterembe, mint
máskor. Három esztendő alatt senki sem mondhatott rosszat a
színésznőre. A finnyás úri házak kinyitották előtte kapuikat, és a
kisasszony most így hálálja meg a közmegbecsülést! Bizonyosra vette mindenki,
hogy Kisfalvi direktor tudni fogja kötelességét. Ezt az arculcsapást nem
viselheti el a város.
Pálházi olyan unottan és fanyar
mosollyal ment végig a termen, mint aki senkit sem akar ismerni a városban.
Hanyagul húzta lábát, és csak a szemével köszöntgetett vissza azoknak, akik
köszöntötték. Körülbelül negyvenesztendős volt akkor Pálházi, de éppen úgy
lehetett nyolcvan vagy harminc. Az arca sárga volt, mint a cigarettafüst, és a
szeme egy halálosan kiégett férfiú szeme volt. Csak izmos válla és minden
hanyagsága mellett rugalmas alakja árulta el, hogy a rokkantságtól még nagyon
messzire van.
- A kártyás! - mondta az öreg
grófnő a térparancsnokék asztalánál, de nyomban hízelgő mosoly terült
el az arcán, amint Pálházi rövidre nyírott fejével bólintott feléje. "A
kártyás" senkinek sem hajtotta meg a fejét, csak neki. Az öreg
grófnőnek az öccse befolyásos férfiú volt a külügyminisztériumban.
Tehát most ott ült a híres
kártyás a Franciakastély éttermében, és a vidéki város publikuma, amely jól
ismerte őt, de akiktől mindig idegennek tudta magát tartani,
kimeresztett szemmel figyelte a történendőket. Hiába, bármit mondanak is
Pálházira a házasságai miatt, mégiscsak ő az egyetlen ember ebben az
órában Magyarországon, akiről mindenki tudja, hogy milliókat nyert kártyán
és lóversenyfogadásokon. A fiatal katonatisztek, akik a kantinban huszonegyesen
nyerik el egymás gázsiját, a tiszti asztal mellett elmerengtek, a
főtrafikos, Számmer bácsi, akit messzi vidéken a legjobb
kalabriászjátékosnak mondanak, és nemegyszer fölfüggesztik Komáromban vagy
Győrött a játékot, amíg Számmer bácsi véleménye telefonon vagy
telegráfikus úton megérkezik, a maga sarok asztalánál, az agglegények
társaságában bizonyos megzavarodottsággal piszkálta a sótartót.
- No, Számmer? - szólalt meg
végre egy öreg ügyvéd, aki mint tréfacsináló volt ismeretes a városban.
De Számmer nem felelt.
Az ügybuzgó Berci és a pincérek
útján csakhamar híre futamodott annak is az étterem vendégei között, hogy az
esti vonattal megérkezett Bozsákné, a Pálházi tésztagyúró asszonya, akit
mindenhová magával visz a világon. És már a vacsorához Bozsákné gyúrta a
tésztát. Majd a színészek asztalánál francia pezsgősüvegek vonultak föl.
- Pfuj - mondták némelyek -, ezek
a komédiások elfogadják a kártyás pezsgőjét. Mint a cigányok...
De nyomban elmúlott a
fölháborodás, amikor Pálházi asztalától lustán fölemelkedett, és a színészekhez
lépkedett, hogy velük poharat koccintson.
- A legjobb színészek itt vannak
Magyarországon - mondta szuggesztív hangon Pálházi, mintha maga is hitte volna,
amit mond. Később a térparancsnokék asztalánál vizitelt, de ott igen rövid
ideig maradt, mert a nyers öreg tábornok azzal kezdte a beszélgetést:
- Nos, hogy hajtanak mostanában
az agarak, Pálházi úr?
Pálházi nem szeretett játékról
beszélni.
A cigánybanda diszkréten,
csöndesen húzott egy régi bécsi valcert, majd egy másikat, harmadikat, mert
hiszen Pálházi ezt szerette. Szalánczi kisasszony kipirosodott orcával ült a
helyén, és ritka rózsáit szagolgatta, mintha máris menyasszonynak érezte volna
magát, hisz hány nagyúr vett már el színésznőt feleségül, csupán
Brankovicsné piszkálta kedélyesen a fogát.
- Az én főztömet kóstolná
meg, Pálházi - mondta nagy elbizakodottsággal. - Olyant még az édesanyjánál sem
evett.
Pálházi lovagiasan bólintott, és
megkérdezte Szalánczi kisasszonyt, hogy nem parancsol-e valamely mulatságos
fiút meghívatni a színészek asztalától?
- Nem - felelt hűvösen Edit
-, én jól ismerem őket. Nem nagyon mulatságosak.
Tovább hallgattak tehát, mert
Pálházi szófukar, csendes ember volt, aki nevetni sohasem szokott, és legjobb
kedvében is (a monda szerint) bezárt szobában egyedül szokott csárdást
táncolni.
Ebben a pillanatban a Francia
kastély öreg portása sapkáját kezében tartva, mély meghajlással Pálházihoz
lépett, és olyan halkan, amint régi hotelportások tudnak beszélni, valamit
súgott a kiváló férfiú fülébe. (Szindbád - aki természetesen egy sarokasztalnál
ült ezen idő alatt, mert hiszen Pálházi őt is érdekelte -, nyomban
észrevette, hogy a törökösen sárga arc elhalványodik.)
Pálházi egy-két pillanat múlva
engedelmet kért a hölgyektől, és kisietett az étteremből, de Szindbád
megelőzte. Szindbád az utca felé lépett ki, mert úgy gondolkozott, hogy
Pálházit a fogadó portásfülkéjében várják, és a kapu vasrácsozatán át tanúja
lehet mindennek. Körülbelül tudta, hogy miért hívják Pálházit - nyilván a beteg
gyermek rosszabbul lett -, csak arra volt kíváncsi, hogy a két nő közül
melyik jött Pálháziért.
Természetesen Mariett állott a
portás fülkéjében, az öreg őrmester társaságában.
Pálházi fázósan húzta össze
frakkját, amint Mariettet megpillantotta, néhány halk szó hangzott el a
levegőben, aztán Pálházinak olyan lett az arca, mint a kísérteté. Egy hangot sem szólt, fedetlen
fővel, frakkban, amint volt, a kapunak indult.
- A kalapját! - hallatszott
a Mariett figyelmeztető hangja.
Pálházi erőszakos,
szinte vad mozdulatot tett.
- Menjünk - kiáltotta
rekedten.
Az öreg kapus ijedten
nyitott kaput, Pálházi kirohant, Mariett hosszú köpönyegében a bicegő
őrmesterrel alig tudta nyomon követni. Aztán eltűntek a
mellékutcában, amely a régi ház felé vezetett, mint a látomás.
Az éj csípős volt,
alattomos szél süvített az olvadó folyó felől, és a Francia kastély
kapujánál táncolt az üveg a lámpásban. Szindbád tehát visszatért az étterembe,
és sokáig szivarozgatva nézegette Szalánczi kisasszonyt és
kísérőnőjét. A magára hagyott kisasszony arca mind pirosabb lett,
hogy aztán gyorsan haloványodni kezdjen.
Reménykedve, majd
kétségbeesetten figyelte az antik óra mutatóinak lassú mozgását a terem
oldalfalán, és nemigen volt az étteremben senki, aki ugyancsak nem az
óramutatót találta most a legérdekesebb látnivalónak.
Még a térparancsnok is
megfordult helyén, és szigorúan, tetőtől-talpig végigmérte a magára
hagyott hölgyeket, bosszús pillantást vetett az órára. Az öreg grófnő le
nem vette átható szemüvegét Editről, míg Brankovicsné a kézmosóba öntötte
a pezsgőspohár tartalmát.
- Jobb ennél a vinkó -
mondta mély meggyőződéssel. - Engem se hívjál többet vacsorázni.
A főtrafikos az
agglegények társaságában szinte az egész terem füle hallatra mondott el egy
kalabriász-esetet, amely Nyitrán történt, és a cigányok olyan csendesen
húzódtak meg sarkukban, mintha nem is ők lettek volna azok, akik valaha
muzsikáltak.
- Pszt, Berci! - hangzott
innen is, onnan is, pedig máskor meglehetősen foghegyről beszélnek az
idevaló urak a fogadóssal. - De a mindentudó Berci sem tudott fölvilágosítást
adni, csupán annyit hozott föl védelmére, hogy hiszen ott függ a Pálházi úr
bundája, kalapja.
A színészek az üres palack
mellől elkomorodva meresztették a szemüket Szalánczi kisasszonyra, aki
végképpen megszégyenülve már csaknem arra gondolt, hogy a pezsgőzést
folytatja a saját számlájára.
Végre a térparancsnok
kirúgta maga alól a széket, hogy az fölborult, és ez mintegy jeladás volt arra
nézve, hogy a kellemetlenül végződött mulatságból hazafelé kászolódjanak
az emberek. Csak az öreg grófnő állt meg öltözködés közben, hogy egy-egy
gyilkos, megvető pillantást vessen Szalánczi kisasszonyra, mintha ő
volna az okozója az egész zavarnak. A Pálházi anyja mégiscsak csillagkeresztes
dáma volt, és ő maga is szolgált az udvarnál. És ez a senki lánya? Ez a
csúf, vén komédiás-leány? Bizony megérdemelné, hogy kisöprűzzék a
városból.
Szindbád egyik szivart a
másik után szívta, a terem csendesen kiürült, a cigányok visszaszöktek a
kávéházba, csupán a szundikáló nagybőgős maradt ott őrnek, mikor
Brankovicsné keményen csengetett a vizespalack oldalán.
- Kellner, fizetek! -
kiáltotta, hogy mások is meghallják, és méltatlankodva csóválta a fejét, amikor
Berci szabadkozva hajtogatta előtte kopasz fejét.
Szalánczi kisasszony
elmenőben síró, vörös szemét szinte kétségbeesetten fordította Szindbád
felé. Szindbád már némi hajlandóságot is érzett lovagias szívében, és csaknem
hazakísérte a hölgyeket, amikor az utolsó percben a súgó ajánlkozott.
Így tehát Szindbád
végigszívhatta szivarját, későbben pedig megtehette szokásos kémszemléjét
az ódon ház körül, amelynek kapuja fölött három sas volt kőbe vésve.
A függönyök mögül lágy,
szinte álombeli világosság szűrődött kifelé, és csendes volt minden,
mintha mindenki meghalt volna a házban. A szél élesen süvöltözött, és a folyó
olyan fekete volt, hogy Szindbádnak önkéntelenül szegény, elhagyott
árvagyermekek jutottak eszébe, akik csöndesen sírnak apjuk után a sötét
szobában. A titokzatos folyón valahol egy vízbe fulladt kisfiú holtteste úszik,
és valahol messze, messze, kétségbeesetten sír egy szegény anya... Valóságos
megváltás volt Szindbádra, midőn lépéseket hallott kopogni a kövezeten,
amely lépések most visszhangzottak, mintha egyszerre titkos alagutak támadtak
volna a város alatt.
Bozontos bunda-gallérból a
doktor Corvinusz bársony-sapkája meredt elő. Szindbád élénken a
csodadoktor vállára csapott.
- Hopp, doktor úr, jó, hogy
találkozunk. Hogy van a kisfiú?
A vén doktor olyan mérgesen
kapta föl a fejét, mint egy kígyó.
- Mi az? Útonálló az úr? Már régen szerettem volna öntől megkérdezni,
hogy mért leselkedik folyton nyomomban? Mi köze hozzám, mi köze a beteghez?
Hejh?
A csodadoktor azután szó nélkül továbbrohant. Szindbád hazafelé menet
mindenféle regényes históriákra gondolt. Összeaszott vén vadalmákra, akik a
Pálházi-hölgyekbe szerelmesek.
|