|
Akkoriban nagyon beteg voltam, és
egy elmeorvossal volt a legtöbb bajom, valamint a legyekkel - kezdte Szindbád,
élettörténetének egyik részletét mesélgetve, meglehetősen szárazon, mint
egy statisztikai jelentést: nyugodtan, fásultan és megcsendesedve, mint szent
Antal, akin a kísértések többé nem fognak.
Az elmeorvos lakóhelyét a szobám
fölé helyezte, ahonnan különböző, mennyezetbe fúrt lyukakon át kihallgatta
mondanivalóimat, amelyeket magányos szobámban olyan hangosan recitáltam, hogy
csaknem megrepedt a dobhártyám. Elbeszéltem múltamat, valamint történeteimet -
de főleg azokat a dolgokat, amelyek sohase történtek meg, csak tervbe
vettem őket, kivitelre sohase került a sor.
Az elmeorvos - egy különben sem
szimpatikus külsejű, a polgári arcvonásait hóhérképűvé maszkírozott
elmeorvos - a falba fúrt lyukakon át hallgatta folyamatos igazmondásaimat, de
főleg hazugságaimat.
Mikor észrevettem tetszését
hazugságaim fölött, természetesen állandóan hazudozni kezdtem, hogy
ellenségeimet ilyenformán lefegyverezzem. Ezt az elmeorvost véletlenül
Cipésznek hívták... Természetesen én megjátszottam a játékot az orvos nevével.
- Cipész egy jó versenyló volt a
maga idejében, de emberi formájában a Cipész maradjon a maga mesterségénél.
Ez volt például az igazmondásom,
amelyért az elmeorvos úr méltán megorrolhatott. S így nem csodálkoztam, amikor
mindenféle csendzavaró instrumentumokat szólaltatott meg a fejem fölött, hogy
öklömmel kezdtem verni a falat, de a szerkezetek ellen ez nem segített.
Kedves szerkezetei közé tartozott
az éneklő gramofon és az éneklő rádió, mégpedig egyszerre - amit úgy
képzeltem el, hogy a főorvos egyik fülére a rádió kagylóját helyezi, a
másik fülét a gramofon tölcsérére hajtja -, s így muzsikáltatott magának: bort
iszik szolyvai vízzel, hogy az intézetben lakó betegeket egye meg a fene.
Ezenkívül voltak ébresztő
órái, madárfüttyös sípjai, különböző hangú csengői és rézmozsarai,
amelyeket nagy passzióval megszólaltatott, mikor fetrengtem kínomban.
Nekem semmi hangszerem, még egy
árva harmonikám se volt, hogy a főorvos úrnak megfelelő választ
adhassak.
Az a válaszadás, hogy néha-néha a
szolgálatomra rendelt klinikai edényekkel bezúztam az ablakot, nem bizonyult
elég hatékonynak a felettem lakó főorvos ellen.
- Majd megfázik - kiáltott le
valamelyik agyafúrt lyukon, a mennyezeten át, mint a propellerkapitányok
kiáltoznak le gépészeiknek a mélybe.
Ugyanakkor, hogy a mulatság
tökéletesebb legyen: a pincéből kardok csattogtatása hallatszott. Csak az
angyalok és ördögök harcának vélhettem a pincéből hangzó kardcsattogtatást
- akik az én lelkemért küzdenek egymással. Többnyire az ördögök győztek,
mert életben maradtam.
Csak később derült ki, hogy
a betegápoló intézet, ahol napjaimat töltöttem a hóhérképű főorvos
felügyelete alatt, pincehelyiségeit valamely csatározó klub csatározó tagjainak
adta bérletbe, akik a pincében esténként a kardvívóleckéiket tartották. Valóban
kedvemre való mulatság volt esténként az ifjú kereskedőjelöltek és más
sportbarátok kardcsattogtatásait hallgatni, és találgatni, vajon az angyalok
(akik égbe visznek) vagy az ördögök (akik a pokolban vannak) győznek a
viaskodásban?
Rendszerint hóhérom, doktor
Cipész győzött, mert esténként kiadta rendelkezéseit:
- Tekintettel a beteg
nyugtalanságaira, két pokrócba kell tenni éjszakára, és két ápoló legyen
mellette. (Úgyis megfizetik a költséget a hozzátartozók.)
|