|
A pokróc a legdurvább
szövetből volt, kezelője pedig egy tagbaszakadt, rövidre vágott
bajszú, beretvált arcú, vöröses ember, mint általában a műbirkózók.
- Én egyetlen ökölcsapást mérek a
szívére, akkor nyomban meghal - vigasztalt Ferenc, aki masszőr, mumus és
általában fehér kabátban járó mindenes volt a háznál. Mert természetesen
szembeszálltam Ferenccel, mikor pokrócaival megjelent...
Csak egy szegény, erejét,
egészségét, józanságát vesztett beteg ember lehet olyan báva, hogy egy
dromedárral összemérje erejét, aki azért van a világon, hogy a gyengébb
embereket maga alá gyűrje. De mint mondtam, doktor Cipész kínvallató
módszere alatt állottam, és tán magam sem voltam elég józan, amikor minden
pokrócozás előtt birokra keltem Ferenccel, aki elég jóindulattal bánt el
csontig lesoványodott testemmel. Egyetlen bordámat, se kezemet, se lábamat, se
nyakamat nem törte el a pokrócba való burkolás művelete közben, pedig
talán gazdájának, a megsértett Cipésznek szívességet tehetett volna.
A mindennapi vereségben
végződött birkózás után az ágyra teremtett, és a pokrócba (kettőbe)
jól begöngyölgetett. Majd még egy hevederrel is átkötött, amilyent a
bútorszállító munkások szoktak használni, amikor zongorát vagy egyéb nehéz
tárgyat visznek egyik lakásból a másikba.
- Miért nem ütött agyon? -
kérdeztem pokrócaim közül a felhevült Ferencet.
- Mert még nem adtak rá
parancsot! - felelt Ferenc a bakásan nyírt, de a küzdelemben felborzolt
hajával. (Avas brillantin-szaga volt a kezemnek minden csata után.)
Így aztán a pokrócomban maradtam
a nyugtalanságok elől...
Mondhatom, hogy kényelmesebb
helyzetekben is voltam életemben néhányszor, mint a Ferenc pokrócaiban.
Hogy ne is beszéljek az
úrnők mennyezetes ágyán kívül (ahol szerelmi meggyógyulás ürügye alatt
tartózkodtam) a magam pamlagjáról, ahol elmerengve a világ ostobaságain,
elgondolkozva az élet változatosságain - mosolyogva, sőt néha nagyot
nevetve egy-egy váratlanságon - töltöttem napjaimat. De a pokrócoknál
kényelmesebb helyzetben voltam akár utazásaimban, szekeren bóbiskolva vagy a
vasúti kocsi hátának dőlve, a téli szánkón, lábzsákba és bundába
burkolózva a Kárpátok között, vagy hajnalban, holdvilágos, nyári éjjelen egy
széken elnyújtózkodva és a fehér hullámos, zuhatagosan morajló Dunán utazva a
Vaskapunál.
Még sokkal több kényelmesebb
helyet tudtam volna, ahol életemben már bizonyos pihenőket tartottam, mint
Cipész doktor pokrócai között, de nincs sok idő a visszaemlékezésekre,
mert a csavarintás után a pokrócokban, mint egy múmia, mély álomba merültem, és
azt álmodtam, hogy megint egészséges, szabad ember vagyok, akinek nem parancsol
Cipész doktor bérenceivel - a vér habosan száguld ereimben, szívem kihagyások
nélkül dobolja a maga nótáit, azokat a boldog, megkönnyítő szerelmi
vallomásokat érdeklődő hölgyeknek, visszamosolygó marha-, disznó- és
ürüpecsenyéknek, felejthetetlen ízű kenyereknek, szőlőknek, almáknak,
asszonyosan megérett körtéknek, a szűzi hamvasságú szilváknak, az ősz
és tél álmodozó lekvárainak, a csorgó méznek, hideg tejfelnek - a forró
szerelemmel színt valló baracklekváros palacsintáknak, a pirospozsgás
császárzsemlyének, de még a közlegényi sorban levő nemes paszulynak is,
amely megadóan omlik szét a fogak között, mintha feláldozná magát egy áldásos
célért, a jó szerencsével rokonságban levő ecettel és pecsenyezsírral
megbarátkoztatott lencsének és borsónak és krumplilevesnek...
Dalol a szív nótákat a
petrezselyemnek, az egészségesen teli női bokának, a karalábénak és a
női csípőnek, amely a karalábé gömbölyűségével kedveskedik, a
répa vörösségének, amelyhez télidőben a vérszegény nők orrát
hasonlítják, a máknak, amely úgy csörög már a mákfejében, mint akár a nők
gondolatai csörögnek fejecskéjükben.
A múmia aludt a pokrócaiban és
szépeket álmodott.
|