|
- Minden álmokon túltett azonban
egy álom, amely a halálesetet jelentette - mondta Szindbád, kissé letompítva a
hangját.
- Ez az álom a halált érintette.
A pokrócok közé préselt, kábítószerekkel elaltatott, a kimondhatatlan testi és
lelki gyötrelmektől megkínzott ember részére a halált, mely úgy jelent meg
a pokrócban, mint aki végeredményesen rendet fog teremteni az összes
zűrzavaros érzések között.
Örök nyugodalmat biztosít doktor
Cipész hallgató lyukacskái, a vekkerórák és társaik ellen.
Az a jó halál, amely kijátssza az
ördögöknek az angyalokkal való csatározását, és elviszi az erre megérettet egy
másik világba, ahová csak tátott szájjal nézhetnek az orvosok, ápolók,
injekciós tűk, csonttá fogyott testrészek, kimenőt élvező
gyomrok és belek, rendetlenkedő szívek, megkergült agyvelők és az
élettől megiszonyodott érzések.
- Meghalni! Meghalhatni!
Ez volt a leggyönyörűbb érzésem
mindazok között, amelyeket a pokrócba való beburkolásom alatt éreztem.
A halálnak nincs fénye, sem
árnyéka, sem feje, de nincs megtapintható alakja sem - ellenben van valami
cseppnyi rozmaringszaga, amelyet különösen városi vagy vidéki templomokban
történő esküvőkön érezhetni a menyasszony és kísérete társaságában,
midőn az ember elhiszi, hogy valóban ártatlan hajadon lép az oltár elé a
mirtuszkoszorúval a fején, nem pedig valamely olyan asszonyszemély, aki már
életében többször örök hűséget és engedelmességet esküdött a férfiaknak.
A halálnak tehát szűzies
illata van, mint egy új életnek, amely akkor kezdődik, amikor meghúzzák a
toronyban a lélekharangot. Végre... végre... megszabadultunk egy korhadt,
alaposan leromlott csizmától, egy jól kilyukadt zsíros kalaptól, egy kopott
nadrágtól, elnyűtt mellénytől és rajta nikli óralánctól, amelyen kis
csengőket, csecsebecséket viseltünk a zsebtolvajok bolondítására, de
egyiknek se volt kedve a rossz óralánc felé kinyújtani a kezét. Egyszerre
megszabadulunk a földi élet összes kellékeitől, a köszöngetésektől, a
hazug szavaktól, az udvariaskodásoktól és a házalók jókívánságaitól. Senki se
mondja, hogy szerencsés utat kívánok, mint a pályaudvarok körül lebzselő
bajuszkefe árusok szokták, senki sem lobogtatja a zsebkendőt, hogy az
utazónak kimarjul a csigolyája a visszaköszöngetésekben, senki se tartja a
markát, hogy még utoljára egyetlen pengőjét elcsalja az utazónak...
A halál véget vet a
hitelezők csámpás támadásainak, azoknak a mérges lármáknak, amelyet a pénzbeszedők,
ügyvédek, megbízottaik, ezek az inkasszálásra kiküldött emberek szoktak
végezni, természetesen kíméletlenül, hogy eljárásukkal gusztust csináljanak az
adósnak a fizetéshez.
E halott fölött hiába csikorgatja
hamis fogsorait Grószman, aki öt krajcárért vett hitelezői követelést.
Ugyancsak hiába átkozódik Zombori, aki közgazdasági tevékenységét úgy kezdi el
az országban, hogy cipészek és férfiszabók követeléseit vásárolta meg a
lehető legolcsóbb áron, és olyan rohammal tör be a házba a végrehajtó kíséretében,
mintha legalábbis kivégzéshez, akasztáshoz érkezett volna. Ezek a hízásra
hajlamos, szimatolóan nagyorrú fickók, akik elszántan rohannak a
lehetetlenségbe (mert megfogadták, hogy ezentúl az adósokból élnek meg), hiába
trombitálnak a halott felett szokásos becsületsértő szónoklataikkal. (Én
ugyan megfogadtam magamban, hogy bambuszbottal megyek neki Grószmannak vagy
Zomborinak, ha spektákulumot rendez még egyszer a lakásomon, ahol nincs semmi
lefoglalható portéka, de halott koromban nyilván enyhébb leszek, és csak
hátamat fordítom színpadias megjelenésük felé.)
A pokrócban mindig úgynevezett
kellemes halálvágyat éreztem, mint aki egy-egy zűrzavaros világból, az
ördöngösek ordításaiból, a tébolyodott pénz- és embervérszomjasok közül: egy
égő házból menekednék ki, amikor nem jövök ki többet a pokrócokból, hanem
szökevény módjára eltűnök mindenféle üldöztetés elől, azaz meghalok.
Sőt a jó Ferenc
ügyességéből, akinek ezt a másvilágról megköszönni készültem, mindig volt
annyi helyem, hogy a két kezemet összetehessem a pokrócok között a mellemen.
Szabályszerűen, mint sokszor láttam a holtaknál.
|