|
Másvilági pokrócaim között
rendszerint két órát töltöttem doktor Cipész rendelkezéséből, Ferenc a
hevedernél fogva felemelt, kibontott, és visszaadott az életnek, amelynek nem
mondhatnám, hogy nagyon örültem volna.
(Miután az illető
belenyugodott abba, hogy meg fog halni, és a legközelebbi találkozásait majd
csak a másvilágon bonyolítja le az ottan található esetleges élettel: nehéz
visszatérni újra erre a világra, a mindennapi munkába, mert a nagybetegnek,
amilyen én voltam, rettenetesen fárasztó teendői vannak részben önmagával,
részben a környezetével szemben. Emberfeletti teendők, amelyet egészséges
ember el tudna talán végezni.)
Nézzük például, mik voltak az én
teendőim elég boldognak mondott fél-halottságból visszatérten megint a
földre, a betegszobába, akkori eszméletemhez, amely mindennek volt mondható,
csak rendesnek nem!
Még egyszerű dolgokon való -
például megnövekedett körmeim fölött való - gondolkozás is olyan sziszifuszi
teendőnek látszott, hogy visszarettentem a gondolkozástól.
(Abban a furcsa betegségben
voltam, amikor fizikai fájdalmat okoz a gondolkozás.)
Hát először is figyelnem
kellett a velem foglalkozó orvosokat, akik a nap bizonyos óráiban fehér
kabátban jöttek be a szobába, és helyet foglaltak elég távol tőlem, hogy
jól megfigyelhessenek.
Körülbelül úgy tartották
bevonulásukat, mint egy bíróság, amely élet és halál kérdése felett dönt. -
Elég érdekes vádlott vagyok! - gondoltam magamban, amikor a széken
elhelyezkedtek az orvosok, és jól szemügyre vettek.
Itt ült a szanatóriumi
főorvos, aki igen jóindulatú, zömök, katonáskodást és háborút végzett
úriember, akitől nem lehetett félni, mert leginkább anekdotákat mondott el
a betegeinek. Még a neve is olyan jó békehangzású volt, hogy csak jóindulatot
lehetett róla feltételezni a betegeivel szemben. Azt hiszem, hogy fanyar
orvosságok helyett leginkább töltött káposztát szeretett volna rendelni a
receptjein. Jó emésztésre, a gyomor örömeire tanította leginkább a keze alá
került pácienseket. Némelyiknél sikerült is eljárása, mert idők folyamán
jókora csacsihassal távozott az intézetből. Horkaynak hívták, mint egy
regénybeli urat.
Az én gyomrom azonban nem
áhítozott sem a böftökre, sem a halcsemegék után - halott volt őkelme.
Legfeljebb némi leveske vagy hasonló tudott benne darab időre helyet kapni
- Horkay remek tanácsai a pompás eledelekről tehát hatástalanul hangzottak
el.
A másik orvos fiatalember volt. Teendője az injekciós tű
alkalmazása. A leglángolóbb rohamokban is mindig talált egy helyet a testemen,
ahová tűjét beszúrhatta. Nem volt rossz embernek mondható. Csak egy rossz
szokása volt. Kis acélkalapácsot hordott a fehér kabátja zsebében, amellyel a
szanatórium porcelánfalait megkopogtatta, mielőtt a beteg kedve szerint
meghalt volna. Ó, hányszor átkoztam ezt a kalapácsot, amely megszólalt, mintha
szeget készülne verni az agyvelőmbe!
A harmadik orvos: asszonyi teremtés volt. Nevetős szemű, kövér és
lármás leányasszony, de mégis szomorkás, mint a palackjában felejtett, nyitott
pezsgő. Leányasszony létére volt gúnyos és ábrándos, elmerengtető és
ordináré. Félbenmaradt nő, mint az orvoskisasszonyok legtöbbnyire, akik ismerik
a halált és a betegséget, de az életet és annak örömeit nem ismerhették meg a
maguk kötelességteljesítő napirendjében. Éjjel inspekciózni betegek rossz
álma, nyavalygásai, rémlátásai fölött, reggel korán kelni, hogy ideje legyen a
lépcsők, mellékhelyiségek, konyha és betegek bejárásához. Szerette a vén
könyveket, amelyeket második emeleti szobácskájában olvasott, és hozzáértő
betegeivel tartalmukat megbeszélte. Sárinak hívták a szentemet. Nagyon szívesen
áldozott volna bőséges véréből, hogy egyik-másik betegét megmentse. Visszagondolva
rá, inkább tanítónőnek látom, mint orvosnőnek, aki leginkább az
illedelem szabályaihoz szoktatta a nagybetegeket. Nem szabad zajosan
szenvedni... Nem szabad ordítozni, még a legnagyobb fájdalom esetén sem, és nem
szabad főleg az emeleti ablakokból fejest ugrani az utcára. Szerettem
őt, nem tartottam valószínűnek, hogy mérget keverjen az ételembe.
Kérte, hogy egyszerűen Sárinak szólítsam, amely udvariatlanság nagyon
megkönnyítette mindennapi tennivalóimat, mert csak hosszú tépelődés után
találtam el látogatóm nevét, rangját és a rangjához illő megszólítást.
Doktor Cipészt, aki az orvosok látogatása alatt rendszerint a hátam mögé
került, és onnan integetett a vizsgálat tartama alatt, állandóan csak
főorvos úrnak tituláltam, holott tudnom illett volna, hogy már megszerezte
az egyetemi magántanári méltóságot, s így legalábbis tanár úrnak kellett volna
szólítanom. Ám haragban voltam vele, nagyon kefélt arcával, feltűnő
kézmozdulataival, nyugtalanító magaviseletével, amelyet nem tartottam
megbízhatónak egy orvos részéről, aki élet és halál ura... Elmeorvos volt.
Hátha őt is utolérte az elmeorvosok gyakori betegsége? Talán titokban
megőrült?
|