|
De az orvosdoktorok társaságában ott ült veres is.
Ez a veres a betegségem kezdetén valahol külföldön járkált, idegen
kórházakat, külföldi orvosokat és más, tudománya továbbfejlesztéséhez való
dolgokat nézegetett: csak arra az időre került elő messzi
utazásaiból, amikor még javában huzigáltak a földön az ápolók és ápolónék, néha
a hevedereknél, néha a hosszúra nőtt hajamnál fogva.
A veres megbízható kövér ember volt, már a külsejénél fogva is.
A régi századokban lehettek ilyen megnyugtató külsejű orvosok, akik
pontosan tudták az életnek és halálnak titkait, de nem találtak megbízható
embert, akire rábízhatták volna tudományukat, és ezért jóformán névtelenül
múlottak el... holott leginkább mégis ők voltak azok, akik belenéztek az
élet és halál regényeibe.
- No, most minden rendben van, ha a veres is megérkezett életem elmúlásához,
mert neki van a legjobb tenyere a világon, amelyet a beteg szívére elhelyez! -
gondoltam magamban, amikor a verest orvosaim között megpillantottam. Civil
ruhában, mint egy fenség üldögélt ott, mintha véletlenül került volna a betegszobába,
mint valamely érdeklődő, aki egy érdekes orvosi esetet akar látni.
A szemem azonban felfogta a veres rám vetett tekintetét, és első
másodpercben - tetőtől talpig valamely gondolatnak se mondható
sejtelem futamodott tagjaimon keresztül, tetőtől talpig vagy még
tovább is, ahová csak a reszkető érzések érnek egy beteg ember párnái
körül, mint akár a láz eszméletlensége, a sebzett galambként lebukó álom vagy a
megfeszített tépelődés érzetei. - Itt a veres, meg vagy mentve!
A veresnek kék szeme volt, és az mindig nevetett, mint a nagyon okos
embereké, akik tán mindent tudnak a világon, mert a veresről fel lehetett
tételezni, hogy az orvosi tudomány kimélyítése szempontjából már
egyszer-kétszer meg is halt, hogy a maga személyén, így a legnagyobb megbízhatósággal:
kipróbálja a halál titokteljes pillanatait, lelki és testi érzéseit - de mindig
gondoskodott arról, hogy vissza is jöhessen a földre, mielőtt valóban a
másvilágra menne. Csak éppen az utat akarta jól kiismerni odáig, hogy mindent
tudjon azoknak a megmentéséért, akiket komolyan szeretett a betegei közül.
Mondom, civil ruhában, ahogyan az utcáról jött be: - a fehér kabátos
szanatóriumi orvosok között egy napon megjelent a veres is, régi jó
ismerősöm, jó darab ideig némán nézegetett, anélkül, hogy közelebb jött
volna ágyamhoz ez a százkilós, cirkuszi birkózóhoz hasonló, kopasz és még
kopaszabbra nyírott fejű, az opulens táplálkozástól kissé hízottnak
látszó, de roppant erélyes és mégis nevetős külsejű úriember...
- Szálljon ki az ágyból! - indítványozta Horkay doktor, akivel
meglehetősen bizalmas viszonyban voltam.
Hosszú hálóingemben, csontig lesoványodott tagjaimmal, még mindig riadozó,
helyükön alig megnyugvó gondolataimmal (talán a veres jelenléte sok tekintetben
megnyugtatott), kiléptem az ágyból, és egy székre ültem, háttal az ablaknak, a
tisztes gyülekezettel szemben. Így ült a vádlott a tízek tanácsa vagy az
inkvizíció elnöksége előtt, akik bűneit keresték. Ez a tanács testem
bűneit keresgélte, mert bűntudatom révén igenis rájöttem, hogy testileg
sokat vétkeztem a fennálló erkölcsi törvények, de még a büntető
törvénykönyv paragrafusai ellen is, amely szabályok éppen a nők és férfiak
közötti érintkezést szabályozzák. (Sokszor becsukhattak volna egy-egy női
feljelentésre.)
Engedelmesen kimásztam tehát az ágyból, és lesütött fejjel helyet foglaltam
a kar nélküli széken.
Megannyi nyílként fúródott rám minden orvosi szem a szobában.
Legfigyelmesebben nézegetett rám a veres, aki tetőtől talpig
végignézegetett, mintha sohase látott volna (pedig éppen eleget látott régebbi
gyógyításai alatt).
- Most fogja meg a két kezével a széket - mert erőszakot nem akarok
alkalmazni - egy kis operáció jön, mely megszabadítja kínjaitól.
- Akár a fejemet is levághatja - feleltem a hátam mögött lengedező
fehér kabátnak, mert amúgy is tudtam, hogy a veres jelenlétében nem történhetik
velem semmi baj. Ott ült az orvosok között a maga mázsás alakjával,
emberfeletti erejével minden gyilkossági kísérletet megakadályoz.
Valóban a veres hipnotizáló tekintete alatt, a kék szemek biztató sugárzása
közben ügyet sem vetettem a szúrásra, amely nyakszirtemen ért... Azt gondoltam
magamban, hogy doktor Cipész nyilván az agyvelőmre, véremre kíváncsi,
amelyet majd vegyvizsgálat céljából megvizsgál a laboratóriumban.
Később azt mondták, hogy ilyen szúráshoz rendkívüli kézügyesség
szükségeltetik, mert hiba esetén a helyszínen maradhat a páciens. Meg kell adni
doktor Cipésznek, hogy hiba nélkül döfött a műszerével - az orvosi
gyülekezet meg volt elégedve működésével, míg én ügyet sem vetettem rá.
Én csak a veres mosolygó arcát néztem, aki olyan jókedvűnek látszott,
mintha nevenapja, Lajos napja volna!... Mintha egy kedvére való beteg került
volna elébe, akit passzióval lehet majd gyógyítani!... Mintha tudósi
állapotának legkedvesebb idejéhez érkezett volna, mikor halálos csontvázamat,
megzavarodott magaviseletemet, élhetetlenségemet szemügyre vette!
- No - mondta, mikor felállott, mintha gyürkőzni kezdene a viadalhoz,
amelyet az ágyam fejénél álló Halállal akarna megvívni. (Az álmoskönyv szerint
a halál akkor elkerülhetetlen, ha a lábánál áll a betegnek. Amíg a fejénél áll,
addig csak meg lehet vele küzdeni valahogy.)
Odalépett ágyamhoz, és olyan kézmozdulattal, amelyet csak ő tudott,
nagy fehér kezét, párnás, kimondhatatlanul jóleső tenyerét a szívemre
helyezte. Közben a szememre nézett, komolyan, tűnődve,
elgondolkozva... Orvos, aki áll a beteg fölött és gondolkodik. Vajon
megmenthető? Vajon érdemes megmenteni még erre a szép életre?
Éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor meg kell szólalnom:
- Lehet? - kérdeztem suttogva.
- Lehet! - felelt darab idő
múlva. Igen csendesen, mindenféle orvosi fontoskodás nélkül, mintha csak éppen
megengedett volna valamit. Nem nagy dolgot... Csak éppen annyit, hogy tovább
élhetek.
A keze még mindig bolond,
háborgó, nyargaló, bukdácsoló, koronként megtébolyodó szívemen pihent, hogy
ennek minden megmozdulását megfigyelje:
- Somlai majd csinál fotográfiát
a szívéről. Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan fogunk a dolognak.
- Félek, hogy addig meghalok -
feleltem rebegve.
- A haláltól nem kell félni,
minden bizonnyal én is meghalok - mondta egyszerűen a veres, és szeme úgy
ragyogott, mint a legtavasziasabb égboltozat, a legreményteljesebb tavasz,
amely valaha a földön járt.
- Még ön is, főorvos úr? -
kérdeztem hitetlenül.
- Én is, barátom, de erről
most ne vitatkozzunk.
|