|
- Hogyan viselkedjem látogatókkal
szemben? - kérdeztem a verest, miután némi reménység mégiscsak támadt
szívemben, hogy néhány emberrel beszélni fogok, mielőtt beadnám a kulcsot.
A veres elkomolyodott...
Látszott, hogy nincs ínyére, hogy annyira mohó vagyok az élet folytatásához.
- A magam részéről azt
szeretném, hogy ne nagyon fárassza magát a látogatókkal, akik különben sem
lesznek tekintettel az állapotára. Még egy darab utat kell megtennie egészen
magányosan. Nem ruházhatja át szenvedéseit senkire, mint ahogy titkon szeretné.
Senki se lesz bolond maga helyett meghalni vagy szenvedni, az ilyesmi az
embernek egyéni teendője.
(Valóban titkon azt gondoltam,
hogy én a meghalás esetére valakit felkérek, hogy azt helyettem megtegye.
Vállalja ezt az áldozatot. S titkon néhány hozzám közelálló szellem alakja
suhant el előttem. De erről majd későbben beszélünk.)
A veres így folytatta:
- Ellenben rendelek maga mellé
ápolókat - nem az ön kedvére való kövér asszonyt, aki a díványon nyújtózkodott
eddig, amíg maga a szobában járt éjszaka, vagy a gangon kereste azt a helyet,
ahol kiugorhatna a második emeletről. Én nem szeretem a kövér
ápolónőket, mert azok miatt akár az ágyból is kieshetik a beteg.
Megnyughatik benne, hogy rendes ápolók lesznek, még ha nem is nyerik meg
nyomban a tetszését.
- Szóval börtönőröket,
főorvos úr?
- Olyanokat, akik vigyáznak
becses egészségi állapotára.
Ezzel elment a veres.
Kicsit megrémültem a
komolyságától, és újabban mérlegelni kezdtem a helyzetemet. Mégiscsak az a
sejtelmem, hogy csinálhattam valamit azokban a napokban, amelyeknek történetére
nem tudok visszaemlékezni, amely napok oly titokzatos homályba vesztek
emlékezetemben, hogy bennük minden megtörténhetett - még egy gyilkosság is,
amelyet valaki ellen elkövettem. Igen, nagyon könnyen lehet, hogy ezekben az
eszméletlen napokban legyilkoltam valakit, azok közül, akikre betegségem
előtti időben valamiért megharagudtam. Talán a motorbiciklistát
fojtottam meg, aki mindig megszólaltatta gépe összes hangszereit az ablakom
alatt... Talán egy vendéglői pincért, aki nem szolgált ki
megelégedésemre?... Vagy egy járókelőt, aki tiszteletlenül nézett rám,
holott beteg ember létemre tiszteletben akartam legelsősorban
részesülni?... Valamit tehettem, ami törvénybe ütközik, mert különben még nem
volna kurázsijuk velem szemben ilyen eljárást tanúsítani, mint egy fegyenccel,
aki hatalmukban van. Valami szörnyűséget követtem el, amely miatt a rendőrség
keres... Mintha detektív járt volna a szobámban néhány nap előtt, és olyan
kérdéseket tett föl, amelyekre nem tudtam válaszolni. Rokonaim, félrokonaim
hangját is többször hallottam az ajtó előtt. Különösen Sárival, az
orvosnővel vitatkoztak, aki ugyan nem volt kimondott ellenségem, mint a
többi doktorok, de barátom se mert lenni. Hallottam például tekintélyes
nagybátyám kissé palócos ízű beszédét, amint arról vitatkozik Sárival,
hogy miért burkoltak pokrócba, ha nyugtalan vagyok. Nagybátyám úgy beszélt,
mint egy egyén, de Sári se hagyta magát.
- Bár tudnám végre, hogy mit
csináltam e szörnyű napokban! - mormogtam magamban olyan fogcsikorgatva,
hogy a fogaim megfájdultak, sőt az állkapcsom is.
- Ki a fenét öltem meg, hogy
ennyit kell szenvedni? - jajgattam, mikor esteledni kezdett.
Ekkor lépett be a szobába Pista
bácsi, aki egyik ápolóm lett. Zömök, széles vállú, vörhenyes bajszú, némileg
himlőhelyes férfiú volt, aki külvárosi micisapkát viselt a kobakján, nem
sok jó biztatott a szeméből, amikor az ágyon végignézett.
- Én vagyok a Pista bácsi, maga
pedig a beteg, aki engedelmességgel tartozik. Főleg ordítani nem szabad.
Így szólt fölényes hangon, mire
nyomban a fejéhez vágtam az ágy mellett álló villamos lámpát.
- Én beteg vagyok, tőled
tiszteletet követelek, te bugris paraszt! - volt a szóbeli feleletem.
S magam is csodálkoztam
hőstettemen.
Maga egy kötnivaló gazember
- felelt ugyancsak Pista bácsi a villanykörte darabjait összeszedegetve. - Majd
lesz gondom magára, innen élve ki nem szabadul.
- Maga az én emberem, Pista
bácsi, úgyse akarok mást, mint meghalni - szóltam, és a fal felé fordultam,
hadd üssön hátulról agyon az ápoló, csak jót tesz velem, megszabadít
elviselhetetlen kínjaimtól.
Ám úgy látszik, Pista bácsi
egyedül nem merte végrehajtani a gyilkosságot, bevárta az estét, amíg a
mellérendelt ápolónő is megérkezik, hogy majd ketten elbánnak velem.
Ez az ápolónő a
fővárost környező falvak egyikében lakott, és külsejére nézve olyan
félig városi, félig falusi volt. Igen ócska ruhaszagot hozott magával, mintha
az öreganyja ruhájában jött volna be a szanatóriumi szobába, aki (az öreganyja)
bizonyosan maga is ápolónő volt, és már ő tanulta meg, hogyan kell a
beteget halálra kínozni.
De akkor riadtam csak meg
igazán, amikor a hangját meghallottam. Mintha a holló szólalt volna a holttetem
fölött! (Mert még mindig a fal felé fordulva feküdtem, alvást szimuláltam, hogy
így kiismerhessem azokat az embereket, akikkel halálomig egy szobában kell
élnem.)
Az őszi táj fölött, a
lombtalan bokrok alatt didergő betyár fölött kárognak úgy a varjak, mint
Zöldné megszólalt fölöttem, az ágy lábához állva:
- Ez volna hát az a disznó
beteg?
- Ez a gazember! - felelt
Pista bácsi, akivel (ha tán nem ismerték volna egymást) nyomban
összebarátkozott a ráncos képű, csontos, boszorkány külsejű Zöldné.
Álltak egymás mellett, és
nézték alvásomat.
Elnéztem, hogy olyan
vademberek, akikkel egyetlen közös szavam, közös gondolatom vagy közös érzésem
se lehet. A civilizáció legalsó fokáról való emberek, akik elvégzik ugyan a
betegek körüli piszkos tennivalókat, de ezzel szemben gyűlölik a rájuk
bízott beteget, akit csupán azért nem ütnek agyon, mert hetipénzt kapnak utána.
Ezután megbeszélték, hogy
hogyan helyezkednek el körülöttem éjszakára, hogy kéznél legyenek.
Pista bácsi a díványon alszik,
miután ő napközben is szolgálatban van.
- Bizony kifárad az ember
az ilyen akasztófára való mellett - mondta bizalmasan Zöldnének (holott egész
idő alatt mellettem volt, nem tett egyebet, mint a folyosóra járt pipázni
egy rettenetes szutykos kis fapipából, amelyet könnyen zsebre lehet dugni az
orvosok elől).
- Nekem is sok
háziteendőm van otthon, mióta a lányom férjhez ment. Most már nemcsak
őrá kell dolgozni, hanem a vőmre is. Nem tud állást kapni a
szerencsétlen.
- Mi a foglalkozása a
vejének? - kérdi Pista bácsi.
- Utazó
kereskedősegéd, aki jó időben a ruhásokkal, bazárosokkal, sőt a
panorámásokkal is együtt járta a vidéki városokat. De ennek most vége. A gazdák
maguk árulnak - mondta Zöldné. - Nem lehet a parasztnak egy nadrágot sem
eladni.
Pista bácsi ugyan
részvéttel hümmögött, de mégse mondott le a díványról, miután az ápolók között
ez így volt szokásban.
- Két nagy széket,
ezekből a béleltekből teszünk majd ide, szembe egymással, maga ott is
pihenhet, Zöldné, legalább közelebb van a beteghez, ha az éjjel nyugtalankodik.
Zöldné méltatlankodva
kérdezte:
- A fekete fene egye meg,
azt is szokta?
- Szokott ez az alávaló
mindent - felelte Pista bácsi.
...Magamban néha azt
gondoltam, hogy ez a megbecstelenítő bánásmód ugyancsak doktor Cipész
találmányai közé tartozott, mint egyéb kínzó szerkezet, és ilyenformán akarta
az aluszékonyságra, testi és lelki lemondásra hajlamos beteget ébren tartani,
ha trombitái nem szóltak.
|